„Túlélte a haláltábort – egy 16 éves lány feljegyzései Auschwitzból – a magyar Anne Frank naplója” – ezzel a címmel jelent meg Ausch Klára önéletrajzi kötetének bemutatója a 2000-ben alapított Infovilág (www.infovilag.hu) hírportál húsz évvel ezelőtti (2004. június 29., 20:29) tudósításaként. Lapunk cikke ma már nem olvasható az eredeti helyén, tekintettel arra, hogy lapunkat tavaly nyár végén értelmetlen és különösen durva, pusztító DDoS-(szolgáltatásmegtagadásos) támadás érte, amikor válogatás nélkül, sok száz cikkünk semmisült meg. Az alábbi írásra a világ-internet archívumában bukkantunk rá, és most közzé tesszük mindenekelőtt fiatal olvasóink számára:

„Ausch Klára újabban feltárt feljegyzései értékesek, hitelesek és fontosak. Híven tükrözik a második világégés utolsó két esztendejének rideg valóságát; a szeretett szülőföldről kitaszítás, a deportálás, az SS-lágerélet, a kényszermunka, a túlélésért vívott harc megannyi történését, a Magyarországra visszavergődés fordulatait.” – Az egyik legilletékesebb, Szita Szabolcs történész, holokauszt-kutató értékelte ekként annak a – 60 esztendővel ezelőtt (a tudósítás 2004-ben jelent meg!) – 16 éves lánynak a naplóját, amely a minap jelent meg a BT-Press kiadónál, Borzák Tibor szerkesztésében. A kötet címe: Ajándékba kaptam az életet.

Alapmű Ausch Klára (a magyar Anne Frank) naplója, a vészkorszak, a fasizmus és nemzeti szocializmus tombolásának, az emberirtásnak hiteles leírása. Szerzője olyan személy, akit kislányként hurcoltak ki sok százezer társával együtt Auschwitzba, és pusztították el édesanyját már az első napon, és aki azon szerencsések közé tartozik, akik túlélték a poklok poklát. Ausch Klára 1944 nyara és 1945 tavasza között vált elképesztő megpróbáltatások közepette felnőtté. Szerencséjére – és a mai nemzedékek tájékoztatására, okulására, a történelmi kutatások hitelesítésére – a haláltáborból hazafelé vezető úton és később, sikerült naplót írnia és átmentenie abba a korba, amelyben már nem fordulhat elő, hogy bárkit is faja, vallása, származása, meggyőződése, hajlama alapján üldöznek. Nem fordulhat elő? A kérdés, alighanem, költői, a választ mindenki tudja, hogy sajnos, az emberiség nem tanult a fajelméletre alapozott, nagyiparrá fejlesztett emberüldözés és -irtás borzalmaiból.

Mindezek hiteles bemutatásához elegendő néhány részlet Ausch Klára auschwitzi naplójából:

„…Két akasztófán két lány holtteste. Rémes érzés, moccanni sem mer senki. A németek csillogó szemmel, izgatottan szaladgálnak, intézkednek. Mindenki itt van, valakinek eszébe jut, hogy a Revierről (körlet – a szerk.) ki kéne hozni annak a testvérét, akit most fognak felakasztani. És kihozzák.

Már ott várakozik a két lány a másik két akasztófa előtt. Előtte egy katona felolvassa Himmler (az SS birodalmi vezetője, a rendőrség főparancsnoka, a „végső megoldás”, az európai zsidóság, cigányság kiirtásának legfőbb irányítója) parancsát a nyilvános kivégzésről. Ráz a hideg, nem tudok gondolkodni. Áll a két lány, alig többek 20 évesnél, az akasztófa alatt, kezük hátra kötve. Velük szemben legalább ezer ember, akik tehetetlenül nézik végig, hogy megöljék őket. Egy pillanattal ezelőtt meg éltek, és már himbálóznak az akasztófán. Egész este sírunk, senki nem nyúl az ennivalóhoz.”

„…Egyik délelőtt valahol feketekávét osztanak. Jó lenne egy kis meleg ital, indulok is érte. Valaki mutatja, hol adják. Benyitok. A blokkban félhomály. Sehol senki, csak rengeteg halott. Csontváz soványra fogyott hullák, magasan egymásra dobálva. Láttam már halottakat az úton is, de ennyit egy rakáson, meg soha sem. Először leroskadok közéjük, nem tudok mozdulni, de amikor magamhoz térek a kábulatból, rohanok kifelé. Rázkódom a sírástól. Manci alig tud megvigasztalni.”

„…Már nem akarok tovább menni, előbb vagy utóbb itt élve senki sem marad. Mégis csak jó az anyámnak, az első nap meghalhatott, nem kínlódott annyit, mint mi, s nyilvánvalóan nekünk is végünk lesz.

– Nézd, Manci (a naplóíró néhány évvel idősebb nagynénje – a szerk.), nekem ebből elég volt! Látod a halottakat, tudod, hogy napok óta nem eszünk. Miért kínozzam magam potyára? Ha akarsz, menj tovább, és ha valaha hazaérsz, mondd meg apunak és nagybácsimnak, Árpádnak, bocsássanak meg, én nem bírtam tovább – fakadok ki. – Megcsókolom Mancit, kilépek a sorból, leülök a hóra. Behunyom a szemem, nem akarom látni, mikor lő agyon a katona. A következő pillanatban rúgást érzek, aztán a hajam tépi valaki, kénytelen vagyok felnézni. A katona még nem ért ide, Manci vonszol a hajamnál fogva, és közben sírva kiabál. Hisztérikusan nekem esik, majdnem úgy megver, mint a németek.

– Te, taknyos! Mit képzelsz? Tizenhat éves korban még nem tudhatod, mit hoz az élet. Amíg mozogni tudsz, addig jössz velem, és nem hagyod el magad!
Manci időközben felcibál a hóról.

Elindulok, veszekszem vele. De nem hagyja abba:

– Az Istennek célja van veled! Gondolj arra, hányszor pusztulhattál volna el és mindig megmentett!

– Bolond vagy te a jó Isteneddel, akinek nincs más dolga, mint ránk vigyázni – feleselek vissza szemtelenül –, tényleg megmutatta, hogy mennyire törődik velünk, még a kenyéradagot sem kaptuk meg az útra.”

„..Behunyom a szemem. Mint egy film, úgy peregnek előttem a múlt eseményei. Most már tudom, mi az, félni a haláltól, és harcolni az életért. Mit jelent az, amikor az embernek semmije sincs, csak a puszta élete. Tudom már, hogy a hideg nehezebben elviselhető, mint az éhség, és a kettő együtt maga a pokol. Annyi embert láttam elpusztulni, hogy néha szégyellem magam, miért is tudok örülni. Nem voltam különb a többieknél, akik meghaltak, és mégis ajándékba kaptam az életet. Nem tudtam volna büszkén menni a halálba. Nem éreztem volna felemelő érzést, hogy meghalhatok a hitemért. Utolsó percig lázadást éreztem volna, hogy mindez miért van. Süt a nap, kitárom sovány karjaimat és örülök az életnek. Még 17 éves sem vagyok. Talán megbocsátható, hogy előre akarok nézni.”