Mottó: Hosszú évtizedek történelemből következő igazsága nálunk: nem könnyű a mi famíliánkban kutyának lenni. – Elődök sorát követően, lányunk, unokáink jóvoltából berobbant az életünkbe egy aprócska kutya. Miként illik, napok alatt szeretetre késztette a család apraját, nagyját. Amikor éppen nem alszik. örökmozgó, kávé–fehér keverék a színe, olyan a fajtája, hogy sohasem lesz belőle óriás.
„Típusára” nézve havannai pincs(i) vagy ha jobban tetszik Havana Silk Dog. Tehát kubai eredetű. S éppen, mert latin-amerikai az eredete – a hivatalos iratokon szereplő néven, Domoszlói Vadász Simba mellett – hamisítatlan kubai nevet keresett számára a gazdanép. De: nehogy már kölyökebként politikai konfliktusokba keveredjék, a Fidel nem kívánatosnak mondatott, hát lett belőle – mindnyájunk Pablója. Így a Nobel-díjas chilei költő, Pablo Neruda névrokona, akinek – Somlyó György fordításában – „Szonáta néhány fenyővel” címmel verse is született a tengert szerető kutyáról:
„Nincs is jobb, mint reggeli nyolckor / a tajtékok közé merülni / egy kutya szaglássza a tengert / nincs túl nagy bizalma a vízhez /miközben a habok zuhognak…”
Mivel Pablo nyaranta, szárszói lakosként, rajong a vízért: neki – hisz’ mégiscsak magyar eb – a Balaton a Riviéra. Úszik azóta is szárazon és vízen a vidámságban, ismerkedik a számára csupa meglepetés, öröm, derű világgal. Ahogyan ezt tették a családunkba keveredett elődjei is, amikor csak módjukban állt.
Az első kutyám, gyönyörű magyar vizslához illően, az előkelő Royal nevet viselte. A kertben lakott, hivatalos rangja szerint a házat őrizte Zuglóban, abban az időben, amikor Eckhardt Tibor „ébredő” és „fajvédő” magyarból irányt változtatott, s 1932-ben – az első számú pártalapító, Gaál Gaszton hirtelen halálát követően – a maga módján akkor többé-kevésbé baloldalinak számító Független Kisgazdapárt elnöke lett. Ebben a minőségében vendégeskedett többször is nálunk, újságíró édesapámnál, Dernői Kocsis Lászlónál, s ebből támadt az a váratlan baj, hogy a derék politikus „beleszerelmesedett” a kutyámba, ami meglepően lángoló viszonzásra talált az ebnél. De az igazi meglepetést az okozta, hogy amikor Eckhardt – mint aki akkor már közismerten az angolszász irányzatot támogatta a németekkel szemben – 1940-ben (5 éves sem voltam), elhagyta Magyarországot: Horthy kormányzó és Teleki Pál miniszterelnök egyetértésével, az utolsó előtti lehetséges pillanatban a még semleges Amerikába távozott, s arra kérte apámat, adja neki Royalt, hogy magával vihesse „honvágy elleni gyógyszerként”. Megkapta a kutyát – és az egy Lady nevű hölggyel közösen dinasztiát alapított az Óperencián túl.
A második számú kutyát 1943-ban kaptam, fekete spániel volt, Tutyi névre hallgatott – és mindössze nem egészen két évig élt. 1944-45-ben kitanulta, hogyan viselkedjék bombázáskor, Budapest ostroma alatt ki- és belövéskor, sőt akkor is, amikor németek katonák a szemben lévő házból egy álló éjszakán át lőtték a házunkban a szovjeteket (és a pincében minket). A békét azonban „elhibázta”. Korgó gyomorral megismerkedett egy hentessel az Amerikai út elején, túl a Thököly úton lévő síneken, s oda járt naponta oda-vissza enni. Csak éppen azt nem tudta, hogyan kellett volna körülnézni, amikor visszatértek a fegyvermentes idők. Az első napon elütötte az újra közlekedő villamos…
A következő ebtörténet derűsebbre sikerült. Bundi amolyan komondor-kuvasz keverék volt, s keresztapámékkal Jugoszláviából érkezett hozzánk, amikor a történelem már túllépett Tito „láncos kutya”-korszakán. Rokonságunk hazaköltözésében 1960-ban váratlan szerep jutott a horgosi jugoszláv határőrök szabályokat is áthágó állatszeretetének.
A határállomáson ugyanis kiderült, hogy a Lukács házaspár és autójának papírjai rendben voltak, arra azonban nem gondoltak, hogy Bundi sem hagyhatja el Jugoszláviát megfelelő iratok nélkül. Kibogozhatatlannak látszott a dolog – a család kutya nélkül nem volt hajlandó tovább hajtani –, amikor a parancsnokló tiszt nagyhírtelen „megvilágosodott”, és átvágta a csomót.
– Ha elindulnak, a kutya maguk után fut, ugye? – kérdezte váratlanul. János nagybátyám pillanatok alatt vette a lapot. – Persze, jön majd mellettünk, szólni sem kell neki – felelte.
– Akkor tehetetlenek vagyunk vele szemben, nosza. Dovidzsényja, a viszontlátásra – intett a határőr.
Mi meg a határ innenső, röszkei oldalán csak azt láttuk, hogy Bundit kitessékelték a kocsiból, az autó nekilódult, a meglepett kutya pedig – mit tehetett volna mást – rohant mellettük Magyarországra – illegálisan…
Következő családi kutyánk hozzánk költözésébe is alaposan belejátszott a politika. Az MTI tudósítójaként (az akkor már jó ideje két részre szakított) Berlinben dolgoztam, amikor 1976-ban vacsorán vendégeskedett nálunk Kurt Blecha NDK tájékoztatási államtitkár, egyébként közismert „kutyaőrült”, aki a többi között arról volt nevezetes, hogy tökéletes vadászebnek képezett ki egy német juhászkutyát, amit ép ésszel elképzelhetetlennek tartottak.
Kati lányom éppen ez idő tájt lázongott kutyáért (ahogyan most megismétlődött, Pablo-t kiimádkozva magának és kisebbik lányának): meg is kapta Blehától Peggyt, s mert ajándék volt a csöpp koromfekete „pudli”, a család „Staatspuddle”-nak (állami pudli) minősítette a hivatalosan fajtiszta – NDK-s létére Peggy von Czernowitz néven bejegyzett – csöppnyi törpeuszkárt.
Peggy jóval több, mint egy évtizeden át tartozott hozzánk. Akkorra volt a pici kutya „hatalma”, hogy egyszer, Berlinből hazafelé jövet, neki köszönhetően léptük át útlevél-ellenőrzés nélkül az NDK–csehszlovák határt. A német oldalon, Zinnwaldnál, ahogyan kell, beálltunk a kilépős személyautók sávjába és vártuk a határőrt. Mellettünk egy nagy teherautó állt, amely körül nyüzsögtek a határőrök és vámosok. Hölgy uszkárkánk viszont – akkor már több kutyagyermek tiszteletreméltó anyja – azt is észrevette, hogy a csapathoz egy (mint utóbb nyilvánvalóvá vált) hímnemű farkaskutya is tartozott. Peggy rávakkantott, az meg, meghallotta, hagyott hát csapot-papot, munkát, s jött inkább ismerkedni: gazdája, egy vámőr elképesztő bosszúságára. Az a kutyája után rohant, elkapta a nyakörvét, s visszarángatta a teherkocsihoz. Nekünk meg azt sziszegte be az ablakon:
„Nem látják, hogy kábítószert talált a kutyám? Tűnjenek el innen, de azonnal!”
S hivatalos kiléptetés helyet egyetlen türelmetlen intéssel átzavart minket Csehszlovákiába. Gondolom, azóta sem érdekli, rendben volt-e például a kutyánk oltási igazolványa. A mi útleveleinkről nem is beszélve…
Peggynk – szomorúan véletlen egybeesés – éppen 1989. június 16-án (Nagy Imre és társai újra temetése idején) távozott az élők sorából. Üres utakon vittük az állatkórházba, ahol elaltatták.
Peggy óta mostanáig nem volt kutyánk: családtagot nehéz lehet pótolni, még akkor is, ha az négy lábon jár. Fényképe ma is ki van téve a könyvespolcunkon…
Utószó.
1968 nyarán egy gyönyörűséges, nagy testű, hófehér komondor érkezett a belgrádi magyar nagykövetségre. Akkor az MTI jugoszláviai tudósítójaként éppen beálltam az autómmal a követség udvarára, amikor levezették a házból a kutyát.
– Kié? – kérdeztem a követi kocsit éppen tisztogató Dohány Józsefet, a nagykövet sofőrjét:
– Otthonról küldték, Titoé lesz – felelte. Rám szakadt a szemembe könnyeket termő nevetés.
– Hívd azonnal Marjait! De gyorsan – mondtam. A kemény, de csupa ész diplomata-politikus, Marjai József levágtatott. Tudta, épeszű „mezei” tudósító nem meri leszalajtani ok nélkül a nagykövetet az emeletről. Csak rámutattam arra, ami összekapcsolta a kutyát a kísérőjével. Egy lánc volt.
– Megjött Pestről a láncos komondor…
Tito, persze, már ékes bőrövvel kapta meg – Kádár János ajándékát.