Gyászos emlékeket ébreszt a szászországi iparváros neve a történelmet alaposabban ismerő magyarokban: a merseburgi csatáét. Így gondolkodott cikkünk szerzője, a Népszabadság 1985–89 közötti berlini tudósítója is, midőn a Saale-parti város felé igyekezett, hogy a kormányközi munkaerő-megállapodás nyomán ott dolgozó magyarokkal megismerkedjék. A látogatás – részben váratlan – eredményeit a legnagyobb példányszámú hazai napilapban 1988. szeptember 2-án láthatták az olvasók… (A nyitó képhez: I. Henrik csatája a magyarokkal; bejegyzés az 1270-i Sächsische Weltchronikban.)

«… A szabálytalan formájú gránitszikla körül rózsabokrok illatoztak. Koncz Ferenc óvatosan félrehajtotta az egyik tövises ágat, s így előtűnt a kő felirata: „Hunnenschlacht 933„.

A hunok a jelzett esztendőben már nemigen vívhattak csatát errefelé, a Saale síkságán, hiszen jó pár évszázaddal korábban száguldottak végig Európán. Ám nekünk, magyaroknak valóban szerepel ilyen dátum a históriánkban: kalandozó őseink 933-ban szenvedtek első ízben keserves és kijózanító vereséget, éspedig I. Henrik német királytól, Merseburg falai alatt. Minden okunk megvan hát feltételezni, hogy az említett városhoz közel fekvő Bad Dürrenberg feliratos kőtömbje nem hun, hanem magyar csatának, annak a bizonyos ütközetnek emlékét őrzi. Az itteni magyarok legalábbis teljes meggyőződéssel állítják ezt…

A merseburgi csata emlékköve. A lexikon szerint 933. március 15-én szenvedett vereséget a Lehel és Bulcsú vezette kalandozó magyar sereg I. (Madarász) Henrik német király és szász herceg (ur. 919-936) csapataitól Merseburg mellett. Itt jegyezzük meg, hogy az eseményt sokan összetévesztik az augsburgi csatával, amiről viszont ezt illik tudni: az augsburgi csata a magyar kalandozások történetének egyik nagy és emlékezetes csatája volt, 955. augusztus 10-én zajlott le az Augsburg melletti Lech-mezőn a magyar és német seregek között, és az is a magyarok vereségével végződött. (Pedig hát a magyarok jól tudtak nyilazni vágtató lovukról hátra fordulva…)

Koncz Ferenc is ilyen „itteni magyar”. Önkéntes idegenvezetőm az Égszöv, teljes nevén az Építő- és Gépipari Szövetkezeti Közös Vállalat NDK-ban működő egyik egységének szerelésirányítója, nős, két gyermek édesapja. Annak idején – nem is olyan rég – elvégezte a berlini közgazdasági főiskolát, többfelé dolgozott odahaza, majd idővel e kiskunlacházi székhelyű, külföldön is sokfelé működő, dinamikus vállalat munkatársaként jött vissza a Német Demokratikus Köztársaságba. Néhány éve ő az NDK-ban dolgozó égszövesek párttitkára is.

Az NDK-ban több magyar cég végez építési, szerelési munkákat, az Égszöv megbecsült helyet foglal el közöttük. 1971-től működnek közre gyárépítkezéseken, nagyberuházásokon, jelenleg nyolcszáz emberük dolgozik itt, összesen huszonkét munkahelyen. Fő profiljuk csövek összeszerelése és szigetelése. A kezükre bízott munka értéke eléri az évi tízmillió rubelt.

Az Égszöv NDK-beli stábja Merseburgból irányítja és hangolja össze az emberek tevékenységét. A magyarok szempontjából kétségkívül baljós ómen, az egykori vereség szemmelláthatóan nem befolyásolta a „főhadiszállás” kiválasztására vonatkozó döntést, az viszont bevallottan igen, hogy a város szomszédságában működik az NDK két vegyipari óriása, a Buna és a Leuna művek. A gyárépületeken belül és a közöttük kanyargó több száz kilométernyi csőkígyó karbantartása, szigetelésének javítása hosszú távra biztosít munkalehetőséget.

Tevékenységüknek ezernyi ágáról-bogáról Répás József kirendeltségvezető igyekezett a laikus számára is megemészthető magyarázattal szolgálni. Az okleveles villamosmérnök ugyancsak az NDK-ban — Karl-Marx-Stadtban (ma ismét Chemnitz – a szerző) — végezte tanulmányait, s fiatal kora ellenére rábízták a meglehetősen szétszórtan dolgozó, sok és sokféle emberből álló kollektíva vezetését.

Ami a munkát illeti: valamennyi partnerükkel jó a kapcsolatuk, ami egyaránt dicséri az Égszöv itteni gárdáját és otthoni hátországukat is. Az üzleteknek, a szerződéseknek, a munkavállalásoknak tető alá hozatala szellemi exporttal foglalkozó külkereskedelmi vállalatunk, a TESCO „asztala”, de hogy ez a papíron lefektetett együttműködés „be ne fuccsoljon”, az már szinte kizárólag a munkában közvetlenül részt vevő vállalatokon múlik. Szerencsére jelen esetben nincs szó ilyesmiről, s ezt nemcsak a másfél évtizede töretlen munkakapcsolatokon lehet lemérni, de a német partnerek „szóbeli kiegészítésein” is. Az NDK legnagyobb szigeteléstechnikai vállalatánál, a lipcsei VEB Industrie-Isolierungennél Richard Fröhlich külkereskedelmi igazgató készségesen állt rendelkezésünkre:

– Az a tény, hogy tizenhat esztendeje együttműködünk az Égszövvel, egyértelműen mutatja, mennyire elégedettek vagyunk „magyarjainkkal”. E bő másfél évtizedben olyan nagyberuházásokon dolgoztunk együtt, mint a jänschwaldei vagy a boxbergi barnaszén-erőmű, a Leuna Vegyikombinát, a Schwarza műszálgyár, az erfurti Mikroelektronikai Vállalat, a berlin-rummelsburgi hőerőmű s nem utolsósorban a lubmini atomerőmű. Mindehhez tudnia kell, hogy nem vagyunk szívbajosak: ha valami nem tetszik, szólunk, majd szakítunk. Mi állami megrendeléseket kapunk, amelyeket kifogástalan tervfegyelemmel kell végrehajtanunk. 1969-től 1971-ig másik magyar vállalattal működtünk együtt (hadd ne mondjam meg, hogy melyikkel), de nem voltunk megelégedve, tehát búcsút mondtunk nekik. Az Égszövvel ellenben rendben mennek a dolgok, s ha így is folytatódik, minimum 2000-ig biztosítottnak látszik a további együttműködésünk.

A kinn dolgozó magyarok életéről külön-külön is regényt lehetne írni. Sokan vannak, akik ide nősültek, mások éppen a rossz házasság elől szaladtak egészen a Saale partjáig. Akadnak, akiknek itt sikerült megoldani a lakásproblémájukat. A legjobb munkások, az „aranykezűek” itt is kedvezményeket élveznek. (Ezek között a legnagyobb, ha családjukat is kihozhatják.)

De hogyan vélekednek a magyarokról a helybéliek, akik nem a szakmai tudás vagy a munkahelyi tevékenység, hanem az együttélés mindennapjai alapján alkotnak ítéletet? A feleletért a legilletékesebbhez, Merseburg polgármesteréhez fordultunk.

Heinz Wagner, ez a javakorabeli, lendületes, energikus városatya válasz helyett Wartburgjába ültetett és körbeszáguldott velem 46 ezer lelket számláló „birodalmán”. Megmutatta egyebek között azokat a régi házakat, amelyeket a tanács átadott a magyaroknak: ők rendbe hozták, majd a felújított lakások közül jó néhányba – elsősorban a családosok – be is költöztek. A polgármester joggal büszkélkedett, hogy a merseburgiak az utóbbi években másfél millió (!) fát ültettek el, zöld szigetté varázsolva a két nagy vegyikombinát közé ékelődött, s a környezeti hatásokat tekintve bizony igencsak „hátrányos helyzetű” lakóhelyüket. Hogy a magyarok a faültetésben éppúgy jeleskedtek, mint a város új pihenőparkjának kialakításában vagy a játszótéri berendezések elkészítésében, javításában, azt Heinz Wagner mint magától értetődő tényt említette. De azokban az óvodákban, iskolákban is, ahová a magyar gyerekek járnak, ismeretlen fogalommá vált a szakemberhiány: ha műszaki problémák adódnak, a mieink segítenek. Végül megnéztük a várdombon álló patinás kultúrapalotát is, amelynek nagytermében az égszövesek NDK-beli partnereikkel és a város képviselőivel együtt minden évben megünneplik április 4-ét.

Körsétánk a tanácsházán fejeződött be. A polgármester megmutatta a város aranykönyvét, amelybe a legbecsesebb vendégek és a városért legtöbbet dolgozók nevét jegyzik fel. Jó volt látni köztük több magyar brigádét is. Heinz Wagner a könyvet becsukva véleményét is összegezte: Egy szó, mint száz, én már el sem tudnám képzelni a városomat úgy, hogy a magyarok nincsenek itt…

Lehet, hogy 1055 évvel a gyászos vereség után mégis csak meghódítottuk Merseburgot?»

“Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.