Az újságíró archívumából: A mikrofon

A legfiatalabb riporthős, akiről valaha írtam, pöttöm emberke volt – egy alig héthónapos csöppség. Mondhatnám, véletlenül került képbe, én véletlenül lettem tanúja – 1994-ben.

Jacques Martin “akcióban”- James Andanson/Sygma/Getty Images felvétele 1977. november 10-én készült.

Jacques Martin (1933–2007), a francia televízió legendás személyisége – műsorvezető, rendező, színész, táncos, énekes – adott kezébe mikrofont Párizsban, én Bukarestben figyeltem az adást, ott akkortájt szerelték be a világcsatornát. A jelenet elbűvölte a francia nézőket. Amint véget ért a TV5 francia adás, asztalhoz ültem, hogy rögzítsem az élményt.

Nem tudom, hányan voltak tanúi azon a vasárnap délutánon a nem mindennapi tévés pillanatnak.

Ahhoz, hogy észlelhessék, mindenekelőtt a TV5 adását kellett nézniük. Már ez sem adatott meg mindenkinek, bár szerencsére – kapcsolat a frankofóniához – sokfelé vehető. Továbbá Jacques Martin műsorát kellett követniük.

Vannak olyan tévészemélyiségek, mint ő, akik feltalálnak valamit, ami nyilvánvaló, pofonegyszerű; és amit mégsem tud senki utánuk csinálni. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy J. M. talán már két évtizede adja elő ugyanazt a véget nem érő számot vasárnap délutánonként, és mégsem lehet megunni, abbahagyni, amíg ő műveli.

Jacques Martin mindent tud, konferál, előad, énekel, interjúvol, de semmi sem múlhatja felül ezeket a vasárnap délutáni chanson­iskolákat. Négy-nyolc év körüli gyerekeket hív meg, hogy adják elő egy-egy ismert énekes dalait. A sztár maga is jelen van, aggódva szurkolja végig vagy kíséri maga is a pöttöm művészek produkcióját, amely rendszerint bizony fals, meghatóan és kiszámít­ha­tóan az – és ettől felülmúlhatatlanul kedves.

A műsor az előadó+művészet geneziséhez visz vissza: itt mindig szinte bizonyosra vehető a kudarc és a tiszta hangütés a csoda – a hallgatóság nem várhatja, és nem kaphatja a tökélyt, nincs szó Pavarottiról vagy Callasról. Nem lehet fitymálva lekezelni a produkciót, mert elmarad a csúcstól, mint szoktuk általában. Amikor a pályázók – akiket persze a szülők, testvérek tanítanak be a kedves dalra és indítanak el a nyilvánosság felé – kinyitják a szájukat, a csak félhangnyi eltérés már siker és tapsot, nemegyszer vastapsot érdemel.

Ebből az ötletből lehetne néhány hetes vagy hónapos műsort csinálni – de J. M. produkciója már sokéves. A titok azokban a kérdésekben rejlik, amelyeket a résztvevő csöppségekhez intéz, utánozhatatlan természetességgel, önmagukról, a nézőtéren ülő meghívott szülőkről, családtagokról, terveikről. Igen, tűzoltó lesz ebben az adásban is az egyik, József Attila óta sem változtak a nagy gyermeki ambíciók. (Az „és” elmarad: a katonamesterség Európa e fejlettnek és demokratikusnak tekintett tájain gyermekkörökben mintha nem lenne annyira népszerű.) Más kérdések a mamát, a papát illetik, akik maguk is bemutatkoznak, elmondják, mivel foglalkoznak, mint hordják a levelet, ellenőrösködnek a vonaton, fejik a tehenet, készítik az ebédet és a vacsorát a családnak, istenem, amit az ember csinálhat békében, mert persze béke kell mindehhez, ezt mondani sem kell.

Így végül is a francia társadalom egyfajta idilli képe bontakozik ki e gyermekdalokból, amelyeket az utóbbi időben kiegészítenek a nyolcvanon felüliek által előadott számok is. A nyolcvanasok is bájosak, de a második gyermekkornál kedvesebb az első, a halványuló bölcsességnél a bontakozó értelem. Mindebben azonban nincs semmi didaktikus, Jacques Martin kötetlenül és könnyedén rögtönöz, kalandoz az alkalmi gyereksztárok útmutatása nyomán a résztvevők életének – hétköznapiságukban is fontossá váló – részleteiben. A színpadra szólítja a testvéreket, a szülőket is, a kis barátokat, a szülők által felkészített alkalmi sztárok erre nem számító és így még természetesebb játszótársait.

És így került sor arra a pillanatra, amely a maga valóságában csak egy rendkívüli riporteri megérzés gyümölcse volt, de a néző újságíró számára jóval több. Az egyik kis szereplő mamája elhozza a fellépő kislány kistestvérét. Jacques Martin odamegy érte a nézőtérre, elkéri a mamától a csöppséget – mert kitűnik, hogy az bizony még csecsemő, alig hét hónapos – és végtelen gonddal felviszi a színpadon álló nővérkéje mellé.

És ekkor a műsorvezető észreveszi, hogy a csecsemő érdeklődését felkeltette a kezében tartott mikrofon. Vezeték nélküli mikrofon, mutatja, és odatartja a pici szájához, hogy szóljon, ha akar. Ám a pici csak hallgat, nem tud beszélni még, majd kinyúl a mikrofonért, finoman megfogja, J. M. elengedi, odaadja, ő meg tágra nyílt szemmel, óvatosan forgatja, nézegeti, határtalan figyelemmel, mint aki tudja, hogy nagyon fontos dolgot vizsgál. A hatalmas terem közönségét is megkapja a pillanat, felmorajlik, nevet is, meg el is képed.

Mert ilyen gonddal, figyelemmel, ilyen érdektelenül ki tartja még kezében a mikrofont? Ki az, aki ennyire szeretné megérteni, mi is ez a különös szerszám, mi rejlik a forma mögött, ki az, aki nem rögtön használni, kihasználni, alkalmazni akarja? Az ártatlanság rövid pillanata nem tart soká.

Mi mindannyian, a nézőtéren és a képernyő előtt, tudtuk már, mit tart a kezében – Jacques Martin karján – ez az emberke, hogy miként lehet susogni, beszélni, énekelni, közölni, kommunikálni, tájékoztatni, vizsgálódni, elbűvölni, megtéveszteni és felvilágosítani a fekete, fémes, furcsa eszközzel, amely megfért a párnás ujjacskák között. Egy pillanatra megigézve néztük, miként próbálta felderíteni pusztán tapintással, pusztán tekintettel, miféle új eleme ez a fényekkel, formákkal, hangokkal, ízekkel teli világnak, amelynek néhány hónapja felfedezésére indult.

Még korai a kísérlet, gondoltam a képernyő előtt. Még van időd, pici, mindent megtudni, de az első vizsgán – amikor még nem is sejtetted, hogy eljön majd az idő, amikor folyton osztályozni fognak – jól szerepeltél. Nem ordítottál és nem bőgtél a mikrofonba, mint annyian. Nem tetted tönkre. Nem akartad végleg megtartani. Nem csináltál úgy fölényesen, mintha mégiscsak értenéd, miről van szó. Nem közöltél többet, mint amit akartál: hogy mindez és minden nagyon érdekel. Ha egyszer újságíró leszel vagy más szakma keretében használod a mikrofont, elmondhatod majd, hogy a kezdet a lehető legkoraibb volt, és a lehető legtisztességesebb. A többi majd elválik.

Máris tanulhattunk tőled.

Magamban köszönetet mondtam Jacques Martinnek ezért a szavak nélkül elmondott leckéért, amelyet nem is ő maga adott nekünk. Mert erre csak a legnagyobb pedagógusok képesek.

(Összeállítás Jacques Martin műsoraiból; tessék kattintani!)