A Magyar Hírlaptól kölcsönkért, a valamikori Német Demokratikus Köztársaság Külügyminisztériuma magazinjának felelős és nyelvi szerkesztőjeként három évig dolgoztam Drezdában, a második világháborúban csaknem a felismerhetetlenségig agyonbombázott, valamikori szász királyi fővárosban. Harmincöt esztendővel az abszolút indokol(hat)atlan (Drezda nem volt sem ipari, sem hadászatilag értékelhető, annál inkább menekültek városa!), máig nem tudható pontosan hány – igen nagy valószínűséggel százezernél is több – áldozatot követelő angol–amerikai terrorbombázás után éltem családostul a történelmi és műemlékek egykoron kincses városában. Az utókor, amit csak lehetett, igyekezett megmenteni a törmelékekből, újjáépíteni a kultúra és a tudományok pompás városát. Ennek ellenére akkor, az 1980-as években még jól látszottak a foghíjak és azok az épületek is, amelyekhez még nem sikerült értő módon hozzányúlni újjáépítés céljából. Szerencsére a német újraegyesítés Drezdának különösen a javára vált. – Legutóbbi ott jártunkkor helyenként (micsoda nagyszerű élmény!) nem ismertünk rá az utcákra, terekre, mert sikerült az 1945. február előtti állapotúra újjáépíteni őket. Az alábbi írásom a Magyar Hírlap 1983. november 7-számának mellékletében jelent meg; a képeket – a sajnos, már elhunyt – kiváló barátom és kollégám, Siegfried Rudolf készítette. Íme:
„A múzeum átvizsgálva. Akna nincs. Ellenőrizte Hanutyin.” Tömör, katonás fogalmazás. A cirillbetűs, orosz nyelvű feliratot milliók látták és láthatják ezután is Drezdában, a Zwingernek a Színház, tér felőli bejáratánál. Ott, ahol télen-nyáron százak sorakoznak, hogy bejuthassanak a világ egyik leggazdagabb képtárába, megcsodálhassák Raffaello Sixtusi Madonnáját, Giorgione Szendergő Vénuszát, Canaletto, Rubens, Tintoretto, Rembrandt, Holbein, Cranach festményeit, rajzait…
Ki ez a Hanutyin? – kérdezte vagy két évtizeddel ezelőtt a moszkvai Pravda hasábjain egy olvasó, aki frissiben tért haza az Elba-parti nagyvárosból, és maga is láthatta az idézett feliratot. Később kiderült, hogy a hatszavas, orosz nyelvű történelmi üzenet szerzője is látta a felhívást az újságban, de hivalkodásnak tartotta volna, ha fölhívja a Pravdát: „Én vagyok az, Iván Sztyepanovics Hanatyin, moszkvai mérnök. Alig húszévesen, a Vörös Hadsereg felderítőjeként azt a feladatot kaptam, hogy a teljesen szétbombázott drezdai belváros egy részét, benne a Zwinger épületét is, megtisztítsam a föl nem robbant aknáktól, bombáktól…”
Hanutyin egy volt katonatársa viszont „leleplezte” azt a szovjet harcost, aki 1945. május 8-án, Drezda felszabadításának napján – mint annyiszor, most is – élete kockáztatásával teljesítette a parancsot: megakadályozni a további emberveszteséget, megmenteni a város világhírű műkincseit. Iván Sztyepanovics Hanutyin, a Kijevtől délkeletre fekvő Pirjatyinból származó fiatalember Drezdáig megjárta a hadak útját. Rzeszówban, Krakkóban már teljesített hasonló feladatot, mielőtt az „Elba menti Firenzében” kellett hozzálátnia a fasiszták által hátrahagyott „meglepetések” földerítéséhez, ártalmatlanításához.
A Zwingert fölkereső milliók láthatják ezt az orosz nyelvű feliratot a Régi Mesterek Képtárához vezető bejárat mellett: „A múzeum megvizsgálva. Akna nincs. Ellenőrizte Hanutyin.”
Üszök és rom között aknát keresni – szinte reménytelen és legfőképpen – életveszélyes feladat.
„A Koronás kapuhoz a Zwinger-árkon átvezető híd roncsain jutottam el – beszéli el Hanutyin. – Jó szerencsémnek köszönhetem, hogy a májusi nap megcsillant egy drótdarabon, óvatosan munkához láttam: egymás mellett két aknát is találtam. Hatástalanítottam őket, majd krétával jól láthatóan jeleztem: szabad az út…”
A Pöppelmann, Permoser, Semper és tanítványaik keze nyomát viselő, a szász barokk egykor legnagyszerűbb alkotásaként számontartott Zwinger udvarán mindenfelé ledőlt, összetört szobrok, az angol–amerikai foszforbombák tüzében megolvadt, immár fölismerhetetlen kovácsoltvas remekek, elhajlott gerendák, beomlott múzeumi termek fogadták Hanutyin harcost.
Már dél felé járt az idő, amikor az egyik terem falát vizsgálva, kopogtatására üresen kongó hang válaszolt.
„Egy helyen megbontottam a falat.Belül, szobrok között néhány láda robbanóanyag és egy akna lapult. Gyújtója fölött, egy vékony madzagon nehéz fémdarab lógott. A zsineg végét befalazták a frissen fölhúzott téglák közé. Akkor villant belém a fölismerés: ha középütt bontom meg az üreget takaró falat…”
Az üreget átvizsgálva bukkant rá Hanutyin egy kis fiókos szekrénykében arra a rejtjelzett térképre, amelyen a fasiszta német hadvezetés bejelölte: hol rejtette el a drezdai műkincseket. A fölbecsülhetetlen értékű alkotások egy részének a fölkutatásában Iván Sztyepanovics Hanutyin is részt vett. Elsőként jutott be a grosscottai bányaaknába, ahol részben vízben álltak a sebtében és szakszerűtlenül becsomagolt szobrok, festmények, iparművészeti remekek, meisseni porcelánok. Az egyik ládából teljesen átnedvesedett állapotban került elő Raffaello Sixtusi Madonnája.
A drezdai állami műgyűjtemény mintegy másfélmillió műtárgyának sorsa innen már közismert: a Vörös Hadseregben szolgáló művészettörténészek és restaurátorok gondosan becsomagolták őket és Leningrádba, illetve Moszkvába vitték, ahol tetemes anyagi áldozattal, tíz évig tartó szakszerű munkával kijavították, konzerválták a kincseket.
Békebeli kép a drezdai Zwinger koronás kapujáról. (Foto: pixelio)
„Mielőtt a műremekeket a kincses vonaton visszaszállították a Német Demokratikus Köztársaságba, egy részüket Moszkvában kiállították. Magam is beálltam a múzeum előtt kígyózó sorba, hogy viszontlássam a grosscottai bányából kimentett festményeket, plasztikákat, porcelánokat. Több órás sorbanállás után sem jutottam be, s munkába kellett mennem – mondja Hanutyin mérnök. – Tíz évvel ezelőtt, egy turistacsoport tagjaként jártam újra Drezdában, persze a Zwingerben is, ahol bizonyára furcsán nézhettek rám az emberek: miért álldogál már vagy fél órája a Madonna előtt ez a férfi?”
(A nyitó kép forrása: basiliscus.net)