Még slapajkoromban, azaz újságíró-gyakornokként ismerhettem meg a magyar vízügy egyik kiváló szakemberét, dr. Bulkai Lajost, aki annak idején a győri vízmű főmérnöke volt, ám mint kiderült, sokkal többre hivatott szakember. El is „szipkázta” a Vízgazdálkodási Tudományos Kutatóintézet (VITUKI) a négy folyó városából, hogy merőben új feladattal, Közép-Európa legnagyobb édesvízi tava és környéke vízgazdálkodására fordíthassa tudását. A kíváncsi újságíró természetesen igyekezett ápolni a kapcsolatot a kiváló informátorral, miáltal – gyakorlatilag ugyanazon témában – 1967 nyarán és 1974 januárjában is beszélgetésre kérte a kiváló szakembert. Az archívumból elővett két cikket fordított időrendben tesszük közzé, először a „frissebbet”, az 1974. január 4-it. (Szakértők szerint 2040-től vízpótlásra szorulhat a Balaton; a nyitó kép forrása: skanizsamediahaz.hu)  

Jó hat esztendővel ezelőtt, 1967. augusztus 20-án „Ferde vízszintes” címmel cikk jelent meg a Kisalföldben: e sorok aláírója Bulkai Lajossal, a Vízgazdálkodási Tudományos Kutatóintézet (a VITUKI) tudományos főmunkatársával, a Győri Víz- és Csatornamű Vállalat huszonkét évig volt főmérnökével beszélgetett akkori nagy munkájáról, a Balaton-környék biztonságos vízellátásának megoldásáról. Akkoriban ugyanis az volt a gond, hogy szomjaztak az emberek a roppant víztömeg körül, mert kevés volt a jó minőségű ivóvíz.

– És most mi újság a Balaton környékén?

– Régi, de egyre időszerűbbé váló gondokkal küszködnek a szakemberek: Közép-Európa leglátogatottabb idegenforgalmi tájegységén, a Balaton-környéken, a szennyvíz elvezetésével – mondja dr. Bulkai Lajos, a VITUKI tudományos osztályvezetője (a bal oldali képen; a felvétel az 1981. júliusban készült Baján, a Bajai Vízgazdálkodási Nyári Egyetemen, ahol Bulkai Lajos is előadást tartott; a képet a Magyar Környezetvédelmi és Vízügyi Múzeum bocsátotta szerkesztőségünk rendelkezésére.).

– Közismert: ahol víz szűkében vannak, ott aligha keletkezhet annyi szennyvíz, hogy gondot okozzon az elvezetése…

– Ez igaz, de a szóban forgó térség ivóvízellátása azóta lényegében megoldódott – magyarázza Bulkai mérnök.

– A szennyvíz-elvezetés sem a ma, hanem a holnaputánok gondja; az Országos Vízügyi Hivatal, az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium, valamint a Magyar Hidrológiai Társaság is úgy írta ki tavaly a tervpályázatát, hogy az ezredforduló táján kell megoldani a ma már fölmérhető nehézségeket. Ezért nyújtottuk be pályamunkánkat Kiss János és Tóth András tudományos munkatársaimmal közösen, mondván: legyen kiindulási alap addigra, mire a népgazdaság anyagi lehetőségeiből futja a kb. kétmilliárd forintos beruházás megvalósítására.

– Mint a hivatalos közlésből értesülhettünk róla, a beküldött 11 pályaműből az önökét mondta ki legjobbnak a bíráló bizottság. Kérem, ismertesse tervezetüket!

– A térség fejlesztési alapadatainak ismeretében az ezredforduló utáni nyarakon napi 140 000 köbméter szennyvíz keletkezik a Balaton környékén. (Egy ember naponta átlagosan 150–200 liter vizet használ föl tisztálkodásra, mosásra, takarításra és munkája közben!) Nos, a hatalmas szennyes áradat összegyűjtése, kezelése, elhelyezése igen nagy gond lenne, a szennyvizek mechanikai és biológiai tisztítása már rég megoldott: vannak ülepítők, derítők és szerencsére falánk baktériumok is, amelyek megeszik a szerves anyagokat. Az elhasznált vízben oldott egyéb anyagokat azonban igen nehéz eltávolítani, s ha azok élővízbe jutnak – márpedig a Balaton élő víz! –, mérhetetlen kárt okozhatnak. A magyar tenger aránylag rövid idő alatt a Velencei-tó sorsára juthat, elmocsarasodhat.

– Bizonyára olvasóinkat is érdekli, hogy mitől mocsarasodna el a Balaton, mindnyájunk kedvenc üdülőhelye, „a nemzet fürdőmedencéje”?

– Elsősorban a szennyvizek egyre növekvő foszfát- es nitráttartalmától – válaszol a tudományos osztályvezető. – Mindkettő vízben oldott tápanyag, a vízinövényeknek is serkentőszere. Elsősorban a háztartási szennyvizek, mosó- és élelmiszerek révén jut a csatornahálózatba.

– Pályamunkánkban tehát e két fő ellenséget támadjuk: a nitrátot és a foszfátot. A Balaton-környék fejlesztésével összhangban három szennyvízgyűjtő gócpontot kellene építeni: Siófokon, Balatonboglár és Fonyód között, valamint Keszthely mellett. A térségben keletkező szennyvíz 62 százalékát Siófokon tisztítanák mechanikai úton, majd a vízben szegény, homokos talajú mezőgazdasági környéket öntöznék vele. A már említett tápanyagokat így jól hasznosíthatnánk a növénytermesztésben. Télen viszont a biológiailag tisztított – de a nyári becsült mennyiségnél sokkal kevesebb – szennyvizet a Sió-csatornán át elvezetnénk.

– A boglári és a keszthelyi körzetben a Balaton-térség szennyvizének 16–16 százalékával kell számolni. Ezt a használt vizet mechanikai tisztítás után a környékbeli berekben kialakítandó hatalmas, természetes biológiai szennyvíztisztítóban tárolnák, és nyaranta ugyancsak öntözésre hasznosíthatnák.

– Hatvankettő meg kétszer tizenhat, ez összesen 94 százalék. Mi történjék a fönnmaradó hat százaléknyi szennyvízzel?

– Tervezetünk szerint ez az északi parton, Szigliget és Balatonakali között keletkezik, ahol a távlati tervekben sem kerül sor számottevő üdülő- és idegenforgalmi fejlesztésre, továbbra is gyümölcs- és szőlőtermesztő vidék marad – mondja Bulkai mérnök. – Ott három kis telepen megoldható a szennyvíz mechanikai, biológiai és kémiai tisztítása, azután visszavezethető a Balatonba. A már említett 140 000 köbméter szennyvíz hat százaléka jóval kevesebb, mint manapság a Balatonba visszajut tó összes és kevésbé tisztított használt víz!

– Említette már, hogy a pályamű megvalósítása mintegy kétmilliárd forintba kerülne – mai árakon (1974-ben készült a beszélgetés!) számítva. Mire költenék ezt a sok pénzt?

– Három nagy és három kis szennyvíztisztító-telep, 100 föld alatti szennyvízátemelő és 280 kilométer csővezeték építésére – sorolja a tudományos osztályvezető. – A Balatonalmádi és Balatonakarattya között összegyűjtött szennyvizet ez utóbbi helyen építendő tárolóban levegőztetnék, és a siófoki telepen tisztítanák, majd öntözésre tovább-szivattyúznák. Az északi oldalon, Balaton- udvari és Alsóörs közötti területről összegyűjtött használt vizet a Tihany–Szántód között közlekedő rév vonalában, a tó fenekére fektetett két csővezetéken terveztük a másik partra juttatni. Elképzelhető, hogy addigra a révet „nyugdíjazzák”, a megnövekvő közúti forgalom lebonyolítására alagutat fúrnak a Balaton alatt, mivel híddal aligha akarják elrontani a környék pompás panorámáját. Nos, ebben az alagútban is elférnének csövek. Szántódon levegőztetés után (a rothadás megelőzésére van erre szükség) ezt a szennyvizet is Siófokra szivattyúznák tisztítás céljából, öntözésre – fejezte be tájékoztatását Bulkai Lajos.

Beszélgetésünkből kiviláglik, hogy a magyar vízügy egyik legnagyobb szabású pályamunkájáról van szó. A krónikás befejezésül csak azt kívánhatja: mielőbb valósuljon meg, hiszen nem kisebb a tét, mint a Balaton körül élők, üdülők, pihenők egészsége, Európa-szerte ismert és kedvelt idegenforgalmi nevezetességünk védelme.»

A másik, hét évvel előbbi beszélgetésnek is a Balaton és a környék vízellátása adta a témáját. Úgy véljük, miután a két Bulkai-interjú szorosan összetartozik, az 1967. augusztus 20-án megjelent beszélgetést is közzé tesszük:

«Több mint két évtizedig Győrött dolgozott Bulkai Lajos okleveles gépészmérnök; ez év január 1-jén a megyei Víz- és Csatornamű Vállalat főmérnökét kinevezték a Vízgazdálkodási Tudományos Kutatóintézet tudományos főmunkatársává. Siófokon találkozott vele e sorok írója: az alig egy hónapja alakult Balatoni Vízművek igazgatójának, Gyimesi Bélának gondjain igyekszik segíteni Bulkai Lajos azzal, hogy közösen kidolgozzák Közép-Európa leglátogatottabb idegenforgalmi tájegységének, a Balaton környékének biztonságos vízellátását. Szomjaznak az emberek a roppant víztömeg körül. Balatonakarattyán például egy magyar találmányú víztisztító – hidropur – szolgáltat vizet a tóból tűzcsapon keresztül a községnek, mégsem elegendő. Világoson az Aligai Állami Gazdaság öntöző-rendszerével egészítették ki a helyi vízművet. Almádiban egyik napról a másikra kellett cselekedni a kánikula félidejében: a vörösberényi Ferenc-forrás rendszeréből a földre fektetett csővezetéken át tápláltak éltető nedűt a hálózatba. Még Így sem jutott delente víz az öreghegyre. Hévízen, Keszthelyen szintén alig-alig van víz. A környék vízműve a vonyarci forrásokból táplálkozik, de sok gazda öntözésre használja a drága ivóvizet A kastély környékére már nem jut elég.

A győrieket érdeklő Alsóörsön, Csopakon, Füreden, Szepezden és Révfülöpön jó a vízellátás. Aggodalomra tehát ezeken a helyeken az üdülőknek, nyaralóknak nincs okuk.

Tihanyban szintén vigasztalan a vízhelyzet. A jövő nyárig 15–20 millió forintos beruházással nemcsak a félszigeten, hanem az egész Balaton környékén igyekeznek átmenetileg javítani az ivóvíz-ellátáson.

Különleges helyzet alakult ki az utóbbi esztendőkben a Balaton körül. Az idényben a szokásosnak négy–tízszeresére növekszik a vízigény; jelenleg nyáron 250–300 000 személy tölti szabadságát ezen a területen, az összes Balaton-környéki vízmű együttes kapacitása viszont alig 30 000 köbméter naponta.

A Balatoni Intéző Bizottság adatai szerint 1980-ban telítődik a magyar tenger vidéke: nyáron egyszerre 600–650 000 ember tartózkodik majd az üdülőhelyeken. Ennyi embernek százezer köbméter ivóvízre lesz szüksége naponta! Fokozatos fejlesztéssel tehát 70 000 köbméter vizet kell előteremteni 1980-ig. Az északi oldal forrásaiból legfeljebb tízezer köbméter vizet lehet összegyűjteni. A déli parton rosszak a vízadó földrétegek. A hiányzó vizet elsősorban a tóból nyerheti a környék lakossága megfelelő tisztítás után. (Az ilyen „művíz” azonban korántsem olyan finom, mint a győri vagy mosonmagyaróvári, ahol homokos, kavicsos rétegekből Európa legjobb ivóvizét szivattyúzzák a hálózatba.)

Nagyszerű lehetőség kínálkozik a balatoni rossz vízhelyzet javítására: a nyírádi bauxitbánya karsztvizét (manapság 40–50 000 köbméter ömlik Szigliget mellett a Viszlói patakon át a Balatonba) megfogni, és csőhálózaton elvezetni a vízszegény községekbe.

Az „egységes vízrendszer – egységes vízgazdálkodás céljával alakított Balatoni Vízműveknek két nagy víztermelő központja lesz hamarosan. Az egyik Siófokon, a másik Nyirádon. Az első a Balaton vizét, a másik a bauxitbánya karsztvizét nyomja a hálózatba. Bulkai Lajos tudományos főmunkatárs szerint (akinek feladata a többi között a víztisztítás- kutatás is) fogas kérdés a Balaton vizének tisztítása; az alumíniumsó adagolásával egyidejű ülepítés, szűrés nem elegendő; az idegen ízek és szagok ellen aktív szénport használnak, majd csírátlanító klórozást, ózonizálást alkalmaznak.

Érdekes jelenség a Bakonyban: a mészkő-repedésekben hallatlanul sok karsztvíz található, ami források alakjában kibuggyan a hegyoldalakból, de az esőből, hóléből mindig utántöltődik. Herend a Bakony vizes központja. Ott, 290 méterrel a tenger színe felett bújnak ki a források. Veszprémben 220 méter magasban, a Pápát és Ajkát ellátó Tapolcán 175, Nyirádon 170. Tapolcán 120 méteren. Nem vízszintes tehát a víz szintje, erős domborulat van benne. Almádiban és Füreden 160–170 méter között buggyannak a bővizű források, a Keszthelyt tápláló Vonyarc forrásai nem sokkal a Balaton szintje felett fakadnak, és csak szivattyúk segítségévei tárhatók fel.

Ebbe a viszonylagos vízegyensúlyba beleavatkozik az ember Nyirádon; néhány esztendő múlva 20–30 kilométeres körzetben érezteti hatását a karsztvíz-elszívás. Előfordulhat, hogy a hévízi tavat hideg vízzel tápláló forrás hozama is csökken, ezáltal néhány fokkal melegebb lesz a gyógyfürdő…

Fonyód körzetében az olaj után kutatók termálvízre bukkantak. A szállodákat, üdülőket ezután télen is hasznosíthatják, ha sikerül a községben termál- vagy gyógyfürdőt építeni. – Sajnos a Balaton környékén másutt továbbra is fürdővendégek nélkül állnak majd télen a szállodák, mivel például Siófok térségében a pannonrétegeződés 120 méter vastag csupán (Győrött kétezernél is több!), utána rögtön a föld csillámos kérgébe ütközik a fúró, ahol nincs víz.

Nemrég sokat cikkeztek az újságok a Balaton állítólagos elmocsarasodásáról. (Erről csak százéves távlatokban szólhatunk.) Oka az ember, aki megbolygatta a természet egyensúlyát, Annak ellenére, hogy Füreden, Tihanyban, Hévízen és Keszthelyen a legkorszerűbb derítőberendezések működnek, a szennyvíz által rengeteg só, nitrát, foszfát jut a Balaton vizébe, kitűnő táplálékul az algáknak, vízinövényeknek. Ugyanezt az alapanyagot az eső is belemossa a környező műtrágyázott földekről a tóba. A biológiai egyensúly tehát napjainkban az algák, vízinövények javára felbillent, mivel a halak nem tudják elfogyasztani a felesleges növényzetet.

Emiatt a Vízgazdálkodási Tudományos Kutatóintézet már foglalkozik a szennyvizek kémiai tisztításával is, nehogy utódaink úgy járjanak a Balatonnal, mint amilyen sorsra jutott néhány gyönyörű tó az Alpokban: elalgásodása folytán csak messziről szép.»

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)