Archívumom nagyon régi dossziéi között keresgéltem, valójában egy fénykép után kutattam, aztán két, megsárgult lap akadt a kezembe 64 esztendővel ezelőttről. Az évtizedek alatt megírt sok-sok ezer újságcikk – hír, tudósítás, riport, portré, publicisztika békéről és munkaversenyről, helyszíni jelentés háborúból, autóipari fejlesztőintézetből, műhold-fölbocsátásról, interjúk sokasága tudósokkal, miniszterekkel, kormányfőkkel, későbbi államfőkkel, volt ENSZ-főtitkárral és még ezeregy más személlyel – között ez az írás akár szárnypróbálgatásnak is minősíthető, pályám kezdetén készült. Pillanatkép alig negyedóra történéséről. Fogadják barátsággal; megjelent a Kisalföld című napilap 1960. július 12-i, keddi számában:
«A fiához akart bemenni az iskolába. Sokszor járt már ott: szülői értekezleten, ünnepségeken, meg még előbb, azon a nevezetes napon, amikor beíratta fiát a gimnáziumba. Akkor a fiú még gyerek volt – most tanár: tanár úr –, hej, be sokszor mondogatta magában ezt a két szót. Kóstolgatta, ízlelgette; bizony, valamikor, tán tíz éve is van már, amikor a háború után a Jóskát idehozta a „gimnáziomba” tanulni. Félősen, csendesen állt meg a beíró tanár úr előtt: micsoda szigorú ember, úriember, ez lerí aranykeretes szemüvegéről, finom nyakkendőjéről messziről. – Aztán múltak az évek. Faluról a városba költöztek, de nem oda, ahol az autók száguldanak, hanem oda, ahol csönd van, és kert és a ház mögött rét, legeltetni a libákat. Az embere éjjeliőr volt a gyárban, ő meg otthon tett-vett, el-eljárt a piacra. Tojást, gyümölcsöt, zöldséget árult.
A gyerek szorgalmasan tanult. Az apjára ütött – gondolta magában –, az volt ilyen tudálékos mindig. Még most is megvannak azok a régi kalendáriumok, ott, az ablakban, amiket olvasni szokott. Aztán meg olyan jó volt hallgatni, amikor esténként leültek a konyhába, míg a moslék melegedett a cocának, a gyerek szavait az iskoláról, a tanárokról, meg a sok tudnivalóról. Szépen tudott mesélni – emlékezik vissza a kedves estekre – kivált a történelmet. Hej, de sok szépet tudott a régi időkről; Árpád vezér. Mátyás király, Kossuth apánk… Aztán jó pár évig magukra maradtak. A Jóska egyetemre ment. Hetenként jött a lap: „Kedves Édesanyám és Édesapám! Képzeljék csak el…“
Na, még egy sarok, már ott az a három ablak, az emeleten. Oda járt a gyerek másodikba. Ej, elállhatna már ez az eső. Toccs, beleléptem. Jaj, istenem, a cipőm, sáros lett fölig. Mit szólnak az iskolában a tanárok, meg a fiatal tanárnők? Múltkor mondta is a Jóska, hogy a „Marika kartársnővel” sétált. Olyan kedves teremtés. Sokáig beszllt róla…No, jól van, itt a kapuban letörlöm a sarat. Ej, ezek a gyerekek, de széjjelhancúrozták ezt a gyékényt: sáros mindenütt. No, majd itt, itt mégsem olyan rossz, csak gyorsan letöröljem a cipőm oldalát, míg meg nem lát valaki. Jaj – kapott a levegőbe –, mi ez itt? A sárkaparó… Kabátja, keze, szoknyája csupa sár. A táskája is (a múlt héten vette Jóska a születésnapjára). Szíve összeszorult, és szemében, azokban a drága jó, öreg szemekben könnyek jelentek meg, végig folytak arcán az élettől szántott ráncokban. – Egész testében reszketett, ijedtség, szégyen, fájdalom fogta el. Minél előbb elmenni innen! Csak nehogy valaki jöjjön. Végignézett magán: le akarta törülni zsebkendőjével a sarat, de nem mert a zsebébe nyúlni, mert milyen a keze is. A könnye elállt, de a térde reszketett nagyon. Lehajolt, fölvette a táskát.
– Jóska – gondolt a fiára, aztán lassan, óvatosan, mint akit sokan néznek, a fal mellett elindult. Öregesen, aprókat lépve, a sarok felé ment, mind messzebb, távolabb. – Mit szólnának?
Alig ért a sarokig, amikor a tanári szoba ablakából egy kiáltás röpült utána: „Édesanyám, édesanyám!
– Jóska! Jóska fiam! – csak ennyit tudott szólni, hátra fordulva, halkan, erőtlenül. A kapun éppen akkor szaladt ki egy kékköpenyes, fiatal férfi: a fia, a tanár úr.»