A közeli napokban ismét az urnákhoz járulnak az Egyesült Államok szavazópolgárai – elnökválasztásról most nincs szó ugyan, de a törvényhozás két házának személyi összetétele megváltozhat, a jelenlegi elnök elvesztheti demokrata párti többségét. E sorok írója – a Népszabadság munkatársa – szemtanúja volt az 1980-i elnökválasztásnak, s tapasztalatairól négy évre rá beszámolt a hazai népszerű tudományos hetilap olvasóközönségének. A cikk az Élet és Tudomány 1984. október 26-i számában jelent meg, de némely megállapításai ma is érvényesek…
Látványosságért, minden megelőzőnél fantasztikusabb show-ért aligha kell a szomszédba menniük az Egyesült Államok polgárainak. De ebben a műfajban is a legnagyobb szabásúak közül való — ráadásul közvetlenül vagy közvetve az egész világot érdekli! — az a show-sorozat, amely a felszínen az elnökválasztást megelőző hónapokban zajlik a két óceán között.
Az Egyesült Államokban hagyományosan a szökőévekben választanak elnököt. Szigorúan meghatározott a szavazás napja is: a polgárok a november első hétfője utáni kedden (az idén az „első hétfő”, november 5-e utáni napon) járulnak az urnákhoz. A bonyolult megfogalmazást az amerikaiak bennünket néha megmosolyogtató hagyománytisztelete magyarázza: a függetlenség két évszázada alatt nem gyűlhetett össze annyi tradíció, mint az ezer évekre visszatekintő népeknél, vigyáznak hát még a legapróbb mozzanatra is, amit a múltból megőrizhetnek. Persze a nevezetes kedd előtt történik egy és más.
Kezdjük a történetet abban a pillanatban, amikor az előválasztások sorozata után a pártok megszülik a maguk elnökjelöltjét. A hatalmon levő elnök pártjában ez gyakorlatilag lefutott verseny — gond csak akkor van, ha az illető a törvény engedélyezte második négy esztendejét is letöltötte. Olyankor ugyanis a pártjának győzelmet ígérő utódot kell jelölnie. Elgondolkodtató e tekintetben: legutoljára Eisenhower szolgálta le a teljes nyolc esztendőt 1952 és 1960 között.
A jelölt alelnökjelöltet választ maga mellé, majd a nyári pártkonvención – persze nem a konfettis, léggömbös, csinnadrattás kongresszusi termek show-in, hanem az „agyonfüstölt hátsó szobákban” – az érdekek egyeztetése után megszületik egy, a polgári demokráciák hagyományos többpártrendszerében megszokott koalíciós kormányhoz hasonlító „csapat”. Sokak szerint a játszma eleve lefutott, hiszen mindkét nagy párt jelöltjei ugyanazoknak a gazdasági, pénzügyi és katonai köröknek az emberei, csupán az a különbség, hogy az elnökjelölt a déli és a délnyugati, az alelnöki címre pályázó pedig az északkeleti érdekcsoporté. Ennélfogva – mivel a politika alapkérdései és stratégiája régen eldöntött, a pártok „saját” szempontja fölött álló tényező –, az izgatottan mérlegelő választókat döntésükben leginkább a politikusok személyisége, a nevükhöz fűződő eredmények és kudarcok, ilyen-olyan legendák befolyásolják.
A pártkonvenciók után megkezdődik a küzdelem a még ingadozó szavazókért. Régebben a fél országot körberohanó, kézszorításokat osztogató jelölt volt a tipikus; sőt, az efféle – a hivatalból kirendelt testőrök gyűrűjében ledarált – mosolyhadjáratnak még most, a televíziós korszakban is megvan a maga szerepe. S közben más frontokon is dúl a harc. A választási reklámok a szó szoros értelmében szinte mindent elborítanak. A költségek aligha kisebbek, mint egy szegényebb ország egyéves teljes költségvetése! A házfalakon és az újságokban, a plakátok özönén és a gomblyukba tűzhető jelvényeken megszámlálhatatlanul sokféleképpen feltűnnek a fogpasztareklámként mosolygó jelöltek, s mindenütt ott van a pártok jelképe, legelsősorban a republikánusok elefántja és a demokraták szamara.
A tévé fontosságát – talán nem túlzás: mindenhatóságát – fényesen bizonyítja, hogy mostanában a demokrata és a republikánus jelölt vitája az egész választási kampány csúcspontja. Az elnökségre áhítozók a legnézettebb esti adásidőben vázolják föl elképzeléseiket az országot foglalkoztató gondok megoldásáról, illetve a nemzetközi életben követendő politikai céljaikról. A műsor anyagát persze a lapok is hozzák, az elhangzottak jó muníciót adnak a későbbi elemzőknek, a belföldi és a külföldi szakértőknek. Egyszóval: ez már valóban döntő menet a választások előestéjén.
Persze a hivatalban levő elnökjelöltnek előnye van! Hiszen őt nem csak pártja reklámadásaiban mutogatják, hanem a kamerák kereszttüzében zajlik hivatalos ténykedésének valamennyi látványos eseménye is. Márpedig az amerikai átlagnézőt – tisztelet a kivételnek – jobban érdekli az, hogy az elnök hogyan csinálja, amit csinál, és kevesebbet törődik azzal, hogy mit csinál. A legutóbbi elnökválasztáson Reagan propagandistái elővettek egy régi felvételt, amelyiken azt lehetett látni, hogy jelöltjük miképpen tette le annak idején a kaliforniai kormányzóvá választása utáni esküt – s tették ezt azzal a céllal, hogy tízmilliók előtt dokumentálják: milyen „stramm” elnök lesz abból, aki ennyire profi módon tesz le egy hivatali esküt, milyen jól illik majd hozzá a „nagy eskü” letétele is. Reagant a színpadi és a kamerák előtti színészi gyakorlata legalább annyira segítette az elnöki szék elnyerésében, mint az akkor aktív elnökként balsikereket és félsikereket valósággal halmozó Carterrel szemben kialakult elégedetlenség.
Ehhez hasonlóan emlékezetes élményem volt az egyik legnagyobb egyesült államokbeli televízió ifjúsági műsorában az országszerte ismert és megfellebbezhetetlen tekintélynek örvendő Walter Cronkite szereplése. Elmagyarázta hallgatóinak, hogy régebben, a múlt században személyesen szinte senki sem ismerte a jelölteket. Ezért a falvak, városok lakói kiszemeltek maguk közül valakit — őt mindnyájan ismerték —, és elküldték elnököt választani, mondván, hogy látatlanban ők is arra adják a voksukat, akit a megbízottjuk jónak tart. Később az is fontos volt, hogy a közösség melyik pártot tartja rokonszenvesebbnek, s akkortól kezdve a megbízottjuk, az elektor már csak annak a pártnak a jelöltjei közül választhatott. Cronkite elismerte a mai elektori rendszer elavultságát, hiszen a tévé jóvoltából ma már mindenki jól ismeri a jelölteket — ellenben fogalmuk sincs arról, hogy ki az elektor, aki majd ott lesz a végső szavazáson. Másfelől meg: a valamely államban leadott voksok többségével az állam valamennyi elektorát „elviszik”, s olyankor a többi jelöltre adott szavazatok már semmit sem jelentenek, hiszen az állam valamennyi elektora köteles a győztesre szavazni a végső szavazáson. (Ez a rendszer magyarázza, hogy négy esztendeje Reagan földcsuszamlásszerű győzelmet aratott. Akkor 43,9 millióan szavaztak rá – ezzel 44 államban győzött, és „elvitt” 489 elektort, ezeknek az államoknak az összes elektorát. Hiába szavazott Carterre 35,5 millió választópolgár, csak 6 államban kapott többséget, s abban a 6 államban csupán 49 elektor „sorsáról” döntött a szavazás. Így a végső számadásnál Reagannek körülbelül 90 000 szavazója felért Carter körülbelül 720 000 szavazójával.)
Cronkite ezt a módszert a történelmi hagyományok ápolásának nevezte. Azt meg az amerikai demokrácia diadalának, hogy elvben bárki lehet elnök (igaz, a két nagy párt jelöltjén kívül másra szavazni körülbelül annyit ér — mondják —, mint a Potomac hídjáról a vízbe dobni az előzőleg gondosan összetépett szavazócédulát). Aztán elővett egy szavazólapot, s felolvasta róla az elnök- és az alelnökjelölteket. Nemcsak a republikánusokról és a demokratákról szólt, hanem azt is megemlítette, hogy a kommunista párt is elindította a maga emberét, Gus Hall pártvezetőt… ám a mondatot nem fejezte be, nehogy a nézők tőle tudják meg, hogy az alelnökjelölt a Hallnál sokkal ismertebb polgárjogi aktivista, Angela Davis! E „ravaszság” érthető: a szakmája minden csínját-bínját ismerő Cronkite nem a kommunista pártnak, hanem az amerikai választási (és nem csak a választási) rendszernek csinálta a propagandát.
Aztán elérkezik az a bizonyos kedd, az elnökválasztás pillanata. Pontosabban szólva: nem csak az elnökválasztásé. Mert akkor nemcsak elnököt és alelnököt választanak a szavazók, hanem akkor döntenek afelől, hogy kikből álljon az Európában megszokott alsóháznak megfelelő képviselőház (a 435 képviselőt kétévenként választják meg), és megválasztják a szenátusnak (azaz a „felsőháznak”) minden harmadik tagját, 33 honatyát. Ezen kívül minden körzetben lebonyolíthatják a helyi törvényhozásban esedékes választásokat, és szavazhatnak más kérdésekről is a vízszolgáltatástól a kábeltévé bevezetéséig és a bírók megválasztásától a napenergia hasznosításáig egész seregnyi dologban. A szavazók olyankor nem szavazólapot, hanem valóságos kis könyvecskét kapnak, aminek a kitöltésén hosszasan törhetik a fejüket.
A tömegtájékoztatási eszközök teljes erejükkel „rajta vannak” az eseményen. A legelső eredményeket a keleti országrész számítógépeitől kapják meg a tévéhálózatok, hogy mindjárt szétsugározzák őket. Az idő előrehaladtával egyre több államban jelenik meg a kék vagy a piros jel, néha már félidőben látszik, hogy kié lesz a győzelem. Legutóbb Carter már jóval a hivatalos végeredmény megszületése előtt elismerte vereségét (egy politikusnak nagyon fontos, hogy mindig sportszerűnek lássék), s rögtön utána Reaganék örömmámorát mutatták a kamerák. (Más kérdés, hogy a döntésben sokmillió olyasfajta szavazat is benne van, mint azé a különben művelt hölgyismerősömé, aki saját bevallása szerint azért szavaz X-re és nem Z-re, mert úgy találja, hogy X felesége sokkal dekoratívabb „first lady” – így mondják az elnök feleségét – lesz a Fehér Házban, mint ellenfele hitvese. Ám amikor ezt az érvét túlságosan gyöngének találtam, csak legyintett: „Nézze, Amerikában az igazán komoly ember nem Washingtonba megy elnöknek négy vagy nyolc évre, hanem valamelyik nagyvállalathoz vagy bankba – hiszen ha ott beválik, élete végéig megmaradhat, és ráadásul sokkal többet is keres!”
A többi már csak formaság. Minden állam elektorai arra adják a voksukat, akit államuk szavazói nagyobb bizalomra méltattak. A következő év elejéig tartó néhány hét a két legnagyobb közjogi tisztséget, az államfői és a kormányfői posztot egyesítő hivatal átadásának és átvételének időszaka. A „volt” elnököt – ezúttal nem túlságosan sportszerűen – „béna kacsá”-nak nevezik, és ettől eltekintve sem irigylésre méltó a helyzete – bár megélhetési gondjai továbbra sincsenek. Az új elnök eközben készül a január 20-án esedékes beiktatási beszédére. Annak már komolyabbnak, megfontoltabbnak kell lennie, mint amilyenek a választási hadjáratban elhangzott, néha hajmeresztő kül- és belpolitikai vagdalkozások voltak. A csillagos-sávos zászlókkal és megannyi jelszóval túldíszített USA visszavetkezik „normális” ügyviteli rendjébe…