Sas József a Mikroszkóp Színpad 1995-i szlovákiai vendégjátékáról nyilatkozott Pozsonyban cikkünk szerzőjének, a Népszabadság akkori tudósítójának. A legnagyobb példányszámú magyar napilap július 4-én közölte a neves igazgatóval a helyszínen készített interjút. (A nyitó képet Tóth Csilla készítette.)

«Losonctól Pozsonyig élvezhették az elmúlt napokban a dél-szlovákiai magyar nézők a budapesti Mikroszkóp Színpad vendégszereplését. Sas József és csapata számára a feladat kétszeresen is bonyolult volt: a megszokott apró színpad és a kétszáz fős hazai közönség helyett sportcsarnokban vagy – a szlovák fővárosban – kétezer személyes, hatalmas kongresszusi teremben kellett az intim-bizalmas hangulatot megteremteniük, s a politikai gegek, poénok célba találását sem garantálta a határon túli miliőt.
– Sikerült-e a nehézségeken felülkerekedni, mi a vendégjáték mérlege?
– A turné itteni kezdeményezés nyomán született, a szlovák tévé magyar adásának szerkesztői és más lelkes helybeliek szervezték. Valamennyi állomásunkon nagy rokonszenvvel fogadtak, igazán jó volt itt szerepelni. Egyszerűen megható számunkra az a szeretet, amely a telt házak soraiból felénk áradt.
– Nem okozott-e nehézséget a magyar problémák „átültetése”?
– Semmilyen gonddal nem járt, az azonos bajok és nehézségek ugyanis maguktól kínálták a lehetőségeket. Például: itt is, ott is romlik az életszínvonal, nyíltabb a parlamentekben a hangnem és így tovább. Ráadásul – ha nem tudtuk volna, akkor is azonnal egyértelművé vált – az itt élő magyarság folyamatosan nézi a budapesti televíziót, követi a magyar belpolitika alakulását, így tökéletesen ismerik otthoni problémáinkat, értik az azokra utaló megjegyzéseinket, egészen a legfinomabb poénokig. Talán picit visszafogottabban reagálnak, mint a Mikroszkópban a közönség – ez volt az egyetlen eltérés, de én ezt a szeretet és a nagy várakozás számlájára írom.
– Vagyis nem kellett a műsort átalakítani…
– Lényegét tekintve nem, tehát a politikai mondanivalóhoz nem nyúltunk. Legfeljebb több szórakoztató elemet tettünk bele, amiért a publikum érezhetően hálás is volt. Átvettünk például egy másik műsorunkból egy Hacsek-Sajó jelenetet, hosszabbítottuk Forgács Gábor részegszámát, s én is rendszeresen megszavaztattam a közönséget, hogy elénekeljem-e az Akácos utat vagy elszavaljam-e a Falu végén kurta kocsmát. Ezt a Mikroszkópban nem szoktam, de van annyi tapasztalatom, hogy a magyar közönség Hawaiig bezárólag szerte a világon igényli az ilyen szórakoztatást is. A Mikroszkóp által képviselt gondolatsort azonban ez nem csorbította; amit fontosnak érzünk, azt mindig el is játsszuk. S itt jön be a határokon közvetlenül túl élő magyarok speciális előnye: Ausztráliában nem látják a budapesti tévét, Szlovákiában igen. Ennélfogva nem kellett magyarázni, hogy például mi az a Bokros-program, azonnal értették a rá vonatkozó utalásainkat.
– A magyar–szlovák kapcsolatoknak is vannak jellegzetes mozzanataik, amelyek szinte kínálják a lehetőséget a poéngyártásra. Ezzel nem éltek?
– Nem, sőt bevallom, hogy szándékosan kerültük. Otthon, az anyaszínházban esetleg kitérünk rá, de itt inkább a politikusok dolgának tekintjük. Persze, amennyit egy kabaré még elvisel, azt azért nem hagytuk ki, s az olyan megjegyzéseink, mint például, hogy milyen iskolai végzettség kell egy parlamenti tisztség elnyeréséhez, vagy hogy én öt évig bokszoltam (célzás Mečiar kormányfő sportolói múltjára – a szerző), tehát akár be is tölthetnék holmi közéleti funkciót – na, ennyire elmentünk. De én nem gyalogolok bele mások belügyeibe, nem ez a dolgunk. Az alapszerződés otthon sem téma a Mikroszkópban. Ha lenne róla egy jelenetünk, elhoztuk volna ide is, de hát nincs. Bősről régebben volt egy számom, amit énekeltem Pesten. Annak idején előadtam itt is, a siker ugyanolyan volt. Ám arról, hogy mit mondott Duray, mi az alapszerződés, ki hogy reagált rá, nos, ezekről nem csináltunk számot a Nagymező utcában, ezért nem hoztuk el Szlovákiába se.
– Szempont volt-e a turné anyagi haszna?
– Annyiban igen, hogy törekedtünk a rentabilitásra. Mi megkaptuk a szokásos gázsinkat, és reményeink szerint az itteni szervezők sem fizettek rá, bár úgy érzem, hogy nem is kerestek rajta. Van ebben egyfajta missziószerű, s ha ennek megfeleltünk, nem jöttünk hiába.»

