(Munkatársunktól; források: phonostar, spiegelonline) Szórólapokon terjedt a hír 1986-ban Kelet-Berlinben, hogy „független rádióállomás” kezdte meg működését. A bejelentés hatására a honeckeri rendet s fegyelmet védő hatóságok nyomkövető járműveket küldtek az utcákra, civil Stasi-(államvédelmi) alkalmazottak százait mozgósították, és ugyancsak nyomkövetővel felszerelt helikopter is körözött a város keleti oldala fölött, ám eredménytelenül. Az illegális rádióállomást nem tudták fölfedni, tovább működött az urh-sávban. (A nyitó képen: a kalózrádió antennája.)
Óriási kockázatot vállaltak a rádiókalózok Szászország, Berlin és Mecklenburg térségében. Politikai indíték, a nyugati popkultúra iránti gyermeki lelkesedés volt az ok, ami találkozott a barkácsolási szenvedéllyel, a fiatalkori lázadással és a csillapíthatatlan kalandvággyal, ebből lett a Fekete Csatorna, az a kalózrádió, ami az állampárti tv hírhedt propagandaműsorának (Der schwarze Kanal) a címét vette át. A tévés eredetit 1960–89-ig vezette a keletnémet televízió (Fernsehen der DDR) – a maga műfajában – minden bizonnyal legtehetségesebb munkatársa, az arisztokrata gyökerű Karl-Eduard von Schnitzler (1918–2001), akinek a magyar színésznő, Rafael Márta 1960-tól volt a felesége…
A Fekete Csatorna illegális „független rádióállomás” híre igen gyorsan elterjedt az egész NDK-ban, már csak azért is, mert 1986. október végén a kelet-berlini Weißensee, Pankow, Prenzlauer Berg és Mitte kerületekben, sőt a Humboldt Egyetem és néhány gyár postaládáiban is értesítő cetlik jelentek meg: „Add tovább a hírt! Az első, független rádióállomás az NDK-ban – október 31-én 22 órától, a 99,2 MHz hullámhosszon”.
Az üzenetet gyermekjáték-nyomdával készítették, megjelenése nyomban riadóztatta az ilyen és hasonló információk iránt különösen fogékony keletnémet titkosszolgálatot, az állambiztonsági hatóságot (Stasit) és a „népi rendőrséget”. Az adás napján már kora reggel megkezdte akcióját valamennyi, az ilyen célra is alapított hatóság, a belügy III. főosztályának „helyhez kötött és félig helyhez kötött nyomkövető bázisa”. A „népi rendőrség” autói százával járőröztek az utcákon, tereken.
Az állambiztonság civil munkatársai az ellenzék prominens tagjainak házai előtt posztoltak abban a reményben, hogy valamelyiküket tetten érik.
Pontban este 10 órakor, ahogyan bejelentették, megszólalt a rádiókalózok hangja az éterben „a nyugatról érkező elbutítás és a mi bamba öregjeink információs monopóliuma ellen”. A műsorban egy jellegzetesen berlini akcentussal beszélő férfi a fél évvel azelőtti (1986. április 26-i) csernobili atomerőmű-baleset következményeinek bagatellizálásával száll szembe: „Hatóságaink a mai napig nem érezték szükségesnek, hogy nyilvánosságra hozzák a talaj, a víz és az élelmiszerek a radioaktivitás-szintjét. Ezeket a páncélszekrényekben tartják zár alatt. A Stasi figyelmeztette és megfenyegette a tudományos intézetek munkatársait, akik folyamatos méréseket végeztek, és figyelmeztették is ismerőseiket, hogy ne fogyasszanak tejet és hasonló élelmiszereket. Kiépült a szervezett felelőtlenség rendszere. A legfőbb parancs: hallgass, mint a sír”.
Csernobil ellenére Erich Honecker, a mindenható pártfőtitkár még az atomenergia további bővítését is vita nélkül tervezte. „A mi követelésünk: le kell állítani az atomerőműveket – azonnal!” – sugározta a Fekete Csatorna rádió.
Egy Prenzlauer Berg-i lakásban, a Käthe-Kollwitz-Platz közelében, a Husemannstraße 10.-ben néhány fiatal néma ujjongással esett egymás karjaiba a program zárása után. Csendben, a lehallgatástól való félelem miatt. Ők voltak azok, akik a Schwarzfunk ötletét kitalálták és a kéziratokat adták: Reinhard Schult, Tina Krone, Bodo Niedlich és barátnője, Sabine. A konspiratív csoport ötödik tagja, az énekes-dalszerző Stephan Krawczyk az autójában hallgatta a műsort, végigautózva Kelet-Berlinben. Meglepődött azon, hogy az adásnak milyen nagy a hatóköre a városban.
Reinhard Schult humorérzéke adta a „Fekete Csatorna” nevét, a már említett Karl-Eduard von Schnitzler azonos című propaganda tévéműsora után.
Mivel a Stasi az első „Fekete Csatorna”-adás után nem tudta azonosítani a felelősöket, és azt gyanította, hogy az adó a berlini fal túloldalán állomásozik, közigazgatási segítséget kért a Nyugattól, mivel még nem tudták „meghatározni az adó pontos helyét”. A megosztott város nyugati részén ugyanis a szövetséges törvények szerint a rádióállomás illegális üzemeltetése nagyon súlyosan büntethető.
A nyugatnémet állambiztonsági tisztek úgy vélték, hogy a második adás során rábukkantak. Átkutatták a radikális baloldali szervezetnek számító „Stechapfel” kiadó épületét a Görlitzer Straße 74. szám alatt. A régi kreuzbergi épület első emeletén, közvetlenül Berlin első „elfoglalt” lakása fölött, ahol többi között Gerhard Seyfried karikaturista lakott, egy kiadó kazettákat gyártott a barátoknak és elvtársaknak, például Rudi Dutschke nyugatnémet baloldali diákvezér beszédeivel. A rendőrség azonban nyomát sem találta a kalózrádiónak.
Nagyobb szerencséjük lett volna az egyik szomszédos házban. Ott, az egyik padláson egy viszonylag nagy teljesítményű FM-adókészülék, alig nagyobb, mint egy hordozható rádió, egy autó akkumulátorára volt csatlakoztatva. A kalózrádió üzemeltetői a fal két oldalán szétszóródtak; a műsorok kéziratait a keletiek, a technikát és a hangszórókat a nyugatiak szállították.
Manfred Stolpe, Brandenburg tartomány szociáldemokrata miniszterelnöke évekkel később így nyilatkozott az ügyről: az NDK állami hatóságai nagyon izgatottan reagáltak az ügyre. Azzal vádolták az evangélikus egyházat, hogy az állomást az ő védelme alatt működő ellenzéki csoportok működtetik. Előfordulhatott, hogy egy templomtoronyból sugároztak. Akkoriban azon aggódtam, hogy ez is ürügy lehet a letartóztatásokra…”
Mindenesetre egyik szervezőt sem fogták el, sem keleten, sem nyugaton. Az 1986. december 26-i utolsó adást azonban hét perc után egy Stasi-zavarókészülékkel elnyomták, ekként végül semmit sem lehetett érteni belőle.
A csoport később más módon folytatta munkáját. A rádiókalózok bátorsága nem maradt hatástalan; végre legális frekvenciákat kaptak az alternatív rádióműsorok. Ez azt jelentette, hogy más, kelet-berlini ellenzéki aktivisták is sugározhattak információkat a rádióban, immár hivatalos frekvencián. A „Radio 100” nyugat-berlini alternatív rádióállomás a berlini fal leomlásáig „Radio Glasnost” néven saját havi műsorsávot bocsátott a rendelkezésükre.
Németül tudó olvasóink számára ajánljuk a következő internetcím fölkeresését: https://www.stasi-unterlagen-archiv.de/informationen-zur-stasi/themen/beitrag/radio-glasnost/, és ezt is: https://www.spiegel.de/geschichte/ddr-piratensender-schwarzer-kanal-radio-revolution-in-ost-berlin-a-963756.html