Elindult egy példaadó könyv Brnóból – adta hírül a Népszabadság olvasóinak a lap prágai és pozsonyi tudósítója a kedvező fejleményt a morva fővárosból. A Dějiny Maďarska, azaz Magyarország történelme című cseh nyelvű tekintélyes kötet szerzőkollektívájának vezetője Richard Pražák, a brnói Masaryk Egyetem hungarológiai tanszékének professzora (a képen) volt, aki a könyvről – is – hosszú beszélgetést folytatott cikkünk szerzőjével, a mű bemutatását követően, a prágai Magyar Kulturális Központban. Az interjú a legnagyobb példányszámú napilap 1993. október 27-i számában jelent meg…
– Mikor született meg az az elgondolás, hogy cseh egyetemen cseh szerzők könyvet írjanak a magyar történelemről?
– Ezt még a nyolcvanas években, jóval a forradalom előtt elhatároztuk tanszékünkön, úgy ítélve meg, hogy a brnói egyetem szellemi tartalékai – ide számítottuk a hungarológiai intézet mellett a szláv intézet „szürkeállományát” is – képesek lesznek megfelelni a kihívásnak. Az utóbbiak, a szlavisztika kutatói – így dr. Šmerda és dr. Havlík – nem véletlenül kerültek az alkotók közé, hiszen munkájuk során, a szlávok történetét feltárva rengeteg olyan adalékra bukkantak, amelyek az egykori magyarságra vonatkoznak. De nem zárkóztunk be Cseh- vagy Morvaországba, bevontunk a munkánkba olyan szlovák kutatókat is, akikről ismert volt, hogy nem viseltetnek előítéletekkel a téma iránt. A pozsonyi Komenský Egyetemről ilyennek tekintettük Marsina docenst és Horváth doktort, és nem is csalódtunk. Belőlük, valamint közvetlen munkatársaimból (Romportlová docensnő és Hejl professzor nevét okvetlenül meg kell említenem) állt össze azután az a csapat, amelyik megírta csehül Magyarország történetét, mintegy 300 oldalon.
Közülünk többen nem kimondottan a magyar történelem szakértői, de olyan területeket, olyan időszakokat kutatnak, amelyekben bőven akad magyar vonatkozás. Havlík docens például Nagy-Morávia történetének kitűnő szakértője, több munkája is megjelent erről, és természetesen foglalkozott a magyarok bejövetelével a Kárpát-medencébe, sőt számos új hipotézist is alkotott. Így szerinte a honfoglalás nem köthető kizárólag a hagyomány szerinti 896-os évhez, nem egyszerre zajlott le, hanem több hullámban egymás után érkeztek a magyar törzsek: az elsők 882-ben, az utolsók pedig a X. század elején. Ugyancsak Havlík vizsgálta a Marót név és szó történelmi-filológiai aspektusait. (Anonymus krónikája is említi Mén-Marótot.) De a többi kolléga között is jócskán találunk olyant, akiről nem mondhatjuk, hogy hungarológus. Ezt a titulust Romportlová, Marsina és jómagam viselhetjük talán némi joggal, bár Marsina docens inkább a szlovák történelem szakértője, de ez igazán elképzelhetetlen a magyar történelem ismerete nélkül.
– Így állt tehát össze az alkotógárda…
– Igen, és miután megvolt a csapat, kialakult az alapvető koncepció is: adjunk átfogó, hiteles képet a magyar-szlovák-cseh kapcsolatok fejlődéséről. Ezzel mi közös múltunk objektív képét kívántuk megrajzolni, nem állt szándékunkban sem dicsérni, sem elmarasztalni. További fontos, vezető elvként állítottuk magunk elé, hogy a nemzetek újkori kialakulásáig, vagyis a XVIII. század végéig, a XIX. század első feléig a magyar történelmet, mint az állam egységes történetét kezeltük, innen azonban már külön szálon fut a magyarországi nem magyarok sorsának tanulmányozása. Úgyhogy ettől az időszaktól többé nem az ország, hanem a benne élő magyarság történelme szerepelt vizsgálódásunk homlokterében. Szerintünk ugyanis azóta például a szlovák történelem, de a ruszinok, a szerbek és más itteni népek története is önálló életre kelt, elvált a magyarság históriájától.
– De, gondolom, azért ezek sem maradtak említés nélkül a továbbiakban.
– Természetesen nem, hiszen már csak az összefüggések feltüntetése miatt is írtunk róluk.
– A szempontok meghatározását mikor követte az érdemi munka, mikorra rajzolódtak ki a könyv körvonalai?
– A dolog több fázisban nyerte el végső formáját. Előbb egy hosszabb változattal kísérleteztünk, azután kiderült, hogy – már csak kiadási szempontok alapján is – célszerűbb lenne tömörítenünk. 1991-től tulajdonképpen az első számú problémát a kiadó megtalálása jelentette, magával a munkával addig lényegében elkészültünk.
– Végül is hol találtak kiadóra?
– Előbb a csehszlovák Pedagógiai Könyvkiadóval léptünk kapcsolatba, de ők kilencvenegyben – terjedelmi okokra hivatkozva – kihátráltak az együttműködésből. Az új változat elkészülte után, ’92-ben kezdtünk tárgyalni a brnói Masaryk Egyetemmel – tehát ahol a tanszékünk is működik –, az itteni kiadóval, s végül is ők jelentették meg az idén a könyvet. Fontos szerepet játszott a magyar kultuszminisztérium is: pénzbeli támogatást kaptunk Budapestről, ami lehetővé tette, hogy munkánk megfelelő külső és belső illusztrációkkal, térképekkel tisztességesen ellátva kerüljön ki a nyomdából.
– Hány példányban jelent meg a Magyarország történelme?
– A példányszámunk sajnos elég alacsony, mindössze ezer kötet. Eredetileg kétezerről volt szó, ám a kiadó nyilván attól tartott, hogy a nyakán marad. Nos, immár örömmel elmondhatom, hogy félelmük feleslegesnek bizonyult. Jóllehet, a könyvet Prágában csak most mutattuk be, de Brnóban már több mint egy hónapja megjelent, és ez alatt az idő alatt annyian kerestek meg bennünket, hogy az első kiadás már csaknem elfogyott.
– Elképzelhető, hogy követi majd egy második?
– Ezt csak remélni tudjuk, hiszen az ilyen dolgok mindig bizonytalanok.
– Kik keresték és keresik a könyvet, milyen olvasórétegekre számítottak?
– Természetesen mindenekelőtt történészekre, de nemcsak a szűken vett „szakmát” értem ezalatt, hanem az e régió históriája iránt általában érdeklődő embereket. Rajtuk kívül a magyarságkutatókra, a hungarológusokra gondolunk, ezek főként a prágai, a brnói, no meg a pozsonyi egyetem magyar tanszékének tanárai és diákjai. Országunkban működik az Amicus cseh-magyar baráti társaság, őket is éppúgy érdekelheti – és érdekli is – a munkánk, mint sokakat a cseh és morva vidékekre elszármazott közel húszezer magyarból.
– Az, hogy a könyvet alkotó kollektívát ön vezette, abból adódik csupán, hogy ön a hungarológiai tanszék főnöke a Masaryk Egyetemen?
– Nem mondanám, tanszékvezetővé ugyanis csak 1990 októberében neveztek ki, a mű viszont – mint említettem – lassan másfél évtizede érik. Munkámnak és hobbimnak egyaránt hódoltam, midőn nekivágtam a Magyarország történelmének, amihez szerencsére sikerült jó társakat találnom.
– Tulajdonképpen mi vitte önt erre a pályára? Hogyan támadt fel érdeklődése Magyarország iránt?
– Abban, hogy én magyar–cseh szakos hallgató voltam Prágában a Károly Egyetemen, nagybátyám, Albert Pražák játszotta a főszerepet, aki híres irodalmár volt, Jan Nerudával foglalkozott, s mindig sajnálkozott előttem amiatt, hogy nem tudott magyarul. Neruda, a XIX. század század kiemelkedő cseh költője ugyanis nagyon szerette Petőfit, így hát tőle kaptam erre a pályára indíttatást, és első tudományos munkámban is – ezt 1958-ban jelentettem meg – Jan Neruda és a magyar irodalom kapcsolataival foglalkoztam. Ezzel kedves nagybátyám emlékének is adóztam, hiszen végül is ő indított el pályámon.
– Milyen kapcsolatokat ápol ön és tanszéke magyarországi tudományos körökkel?
– Legszorosabb az együttműködésünk a szegedi egyetemmel, a JATE magyar irodalom és magyar történelem tanszékeivel. Budapesten főleg a Történelemtudományi Intézettel és az Irodalomtudományi Intézettel tartjuk fenn folyamatosan a kapcsolatot. Nagyon sajnáljuk, hogy Klaniczay Tibor professzor eltávozott az élők sorából, mert ő volt az egyik legnagyobb mecénásunk, támogatónk, szívén viselte a brnói tanszék ügyét. Ám szerencsére a fiatalabb gárda is fontosnak tekinti a magyar-cseh együttműködést, és ami lehetőségeikből adódik, azt meg is teszik érte. Örömmel említem, hogy Szabad György professzor magas közéleti funkciójában sem felejti el brnói barátait, épp most kaptunk tőle egy levelet, amelyben melegen gratulál a Magyarország történelméhez, ezt ugyanis már elküldtük neki csakúgy, mint a cseh parlament elnökének, Milan Uhdének. (Szabad professzornak egyébként még egy meglepetést szánok: most fejezem be egy kisebb Kossuth-monográfiámat, ami rövidesen megjelenik egy cseh kiadónál.)
– A könyv tehát már külföldre is eljutott. De szó van-e arról, hogy csehről más nyelvekre is lefordítsák?
– Nagyon szeretnénk mielőbb lefordíttatni szlovákra és magyarra, emellett itt, a prágai bemutatón hasznos javaslat hangzott el arra vonatkozóan, hogy meg kellene jelentetni a térség közvetítő nyelvén, azaz németül is. Ez azonban nemcsak elhatározás, hanem pénz függvénye is.
– Talán a német kiadást meg lehetne oldani azzal, ha lemondanának a szlovákról. Hiszen a cseh nyelvet mégiscsak megértik a Moravától keletre.
– Érteni értik, de a szlovák–cseh szétválás még időben túl közeli, a hatását tekintve pedig túl friss. Úgyhogy talán célszerűbb lenne mégis átültetni könyvünket szlovák nyelvre is, hogy könnyebben megtalálja az utat a közvetlen szomszéd olvasóihoz.
– Végül pár szót további terveiről…
– A Kossuth-monográfiát már említettem, emellett készülünk kiadni a cseh–magyar kulturális kapcsolatok szintézisét is, amely felölelné a felvilágosodás korától az 1848-as forradalomig tartó időszakot. További szívügyem a cseh művészek magyarországi tevékenységének ismertetése. Talán kevesen tudják önöknél, hogy a XVIII. század végén, a XIX. század elején nagyszámú cseh zenész és színész működött a magyar kastélyokban – az Esterházyaknál, a Grassalkovichoknál, az Erdődyeknél, másoknál –, akik előmozdították (például Kelemen társulatánál is) a magyar színészet kialakulását. Nem tudom hallott-e már Jiří Družeckyről (vagy Druzsecki Györgyről), továbbá Dranický Pálról, akik koruk jó nevű zenészei voltak. Dranický komponálta például „A magyar nemzet öröme” című szimfóniát abból az alkalomból, hogy 1791-ben a korona visszatért Budára.
– Apropó, korona. Az önök könyvének címlapját a mai Magyarország térképe és a Szent István-i korona díszíti. Mit kívántak ezzel jelképezni?
– Számomra Szent István Magyarországa egyfajta program, amely ma igencsak aktuális. Ebbe beletartozik a tolerancia, a másság tiszteletben tartása, a megértés. A nemcsak nemzetiségi, hanem univerzális értelemben gyakorolt nagyvonalúság gondolata össze tudja kapcsolni az embereket humánus célok elérése érdekében. Ilyen értelemben István király koronája nemcsak a múltat szimbolizálja, hanem előremutató jelképértéket is képvisel.