Mintegy magyarázatképpen MUZSAY ANDRÁS kollégám, az Infovilág egykori színházi és filmkritikusa telefonon elmondta (akkor már egyre nehezebben mozdult ki otthonából súlyosbodó betegsége okán), hogy az 1997–2000 között írt, jó öt és fél száz oldalas kötete, az „Egy sírvadász feljegyzései – Az én Farkasrétem” egyszerre temetőmonográfia, temetőlexikon és szubjektív útikalauz a sírok között bóklászóknak. „Sok önéletrajzi visszaemlékezéssel, élménnyel, pletykával, filozofálgatással és magánvéleménnyel, mindez kiegészítve a temetővel kapcsolatos, újságban is megjelent egyes cikkeimmel – Anyám emlékének ajánlva.”
Már akkor nyomatékosan fölhívta a figyelmet arra, hogy nem helytörténeti dolgozatról van szó! A szubjektív intermezzók zömmel az egyes fejezeten belül találhatók; ezek adják a munka önéletrajzi és jegyzet jellegű karakterét, ami által az egész laza, furcsa regénnyé olvad össze a lexikális részekkel. „Pontos műfaját tehát magam sem tudnám meghatározni, de semmiképp sem tudományos igényű monográfia, sem más, leszűkített munka… A temető élő, organikus létesítmény, naponta változó adatokkal, így kell tehát tekinteni!”
Végső kívánsága szerint András barátunk, kollégánk hamvai is a budai Farkasréti temetőben nyugszanak. Most, halottak és Mindenszentek emléknapjaiban ajánljuk az alábbi fejezetet olvasóink figyelmébe az Infovilág szerkesztősége remek újságírójának, posztumusz kinevezett főmunkatársának gondolatait az „Egy sírvadász feljegyzései – Az én Farkasrétem” című kötetéből.
Halottak napja, 1995
Lelkek csöndes lobogásában emlékező temető. Fagyos virágok néma kertje, felhorgadó lelkiismeretünk megbékítő tanúja – újra itt vagyok hát, neked megvallott bűneimmel.
Gyertyák, mécsesek lepketáncai, sárga, piros kék lelkeknek rebbenő visszajelzései, szótlan szólításai olvassák fejemre az elmulasztottakat. A meg nem tetteket, a rosszul felismert fontossági sorrendeket, a lényegtelennel összetévesztett lényegest. A meg nem történt simogatások, látogatások, az el nem hangzott szavak vissza már nem fordítható vétkeit.
Itt maradottak hallgatag motozásai, pillanatnyi ígéretek az odalent nyugovóknak, de az elröppenő bűntudat hány percig teszi jobbá a világot?
Sokasodó sírhalmok itt maradott megszenvedői, tudunk-e tanulni az apró fények magányos, vagy gyűrűvé formálódó tanításaiból?
Kis tüzek, adtok-e békét lelkemnek ebben a földi purgatóriumban?
Lelkek libegő lángjai, fogadjátok körötökbe ellebbent életű Anyám, és minden más szerettem megtisztult szellemét, amíg én köreitekbe vágyva a rám mért időt kényszerülök letölteni!
A sötétben felgyúló pici fények már biztos irányt mutatnak lépteimnek.
(A Neki gyújtott gyertyák nekünk, érettünk lobognak – akár akarjuk, akár nem!)
Halottak napja, 1996
Ismét kigyúlnak apró lángszemeikkel a temetők, hogy tükrözzék az ég csillagait, és jelezzék a fentieknek: mi, idelenn ismét rájuk gondolunk, az eltávozottakra.
A karácsony előtti utolsó, nagy kirajzás időszaka ez, amikor még az is végiglátogatja elhunyt szerettei, barátai nyughelyét, aki évközben hagyja gazosodni a sírt. A temetőkertek környékét ellepik az alkalmi és állandó árusok, mert hisz’ virágból, gyertyából, mécsesből ma annyi fogy el, mint szilveszterkor trombitából, álarcból, konfettiből. Hömpölyög a nép a temetőutakon, mint a decemberi bevásárlók áradata, így hát naponta lezárják a gépkocsiforgalom elől a kerítésen belüli utakat. Úgysem tudnának közlekedni a gyalogosok között; az idő előtt eltávozók számát pedig kár lenne szaporítani egy-két notórius autós által.
Szerencse, hogy az Amerikából kritikátlanul átvett mindenféle között mi még nem dobtuk el a magunk gyászünnepét, hogy holmi horrorisztikus farsangi baromkodással halloween-t csináljunk belőle. Temetni, gyászolni még a magunk európai és magyar hagyományai szerint tudunk. Így hát mindenféle vásári forgataga ellenére a Mindszent havából Szent András havába átlépő időszak még a halottaké.
Meg a szívükben gyászolóké.
Az idős asszonyoké, akik a sors fintora folytán, mert a férfiak előbb halnak, magukra maradtak megélhetési gondok és fakuló fényképek közepette, hogy fájós ízülettel most is megtegyék az évente többször bejárt utat, olcsó csokrokkal és „talán nem lopják el” mécsesekkel. Talán majd a sírnál olyan is akad, akinek elmondhatják az igazán soha meg nem hallgatott panaszaikat.
A fiaké, akik évek multával sem tudnak belenyugodni annak elvesztésébe, akit többé visszaperelni már nem tudnak, de akinek hiánya akaratlan és kimondhatatlan váddal olvassa fejükre az elmulasztottakat, és a meg nem történtté már sosem tehető megtörténteket.
A szülőké, akik valamely tragikus esemény folytán már sosem tapasztalhatják, mivé nőtte volna ki magát az, akit egyszer úgy vártak, akivel terveik voltak: ám akit megszöktetett előlük a Rémkirály, hogy leányainak játszótársául tegye, s ezzel torzóvá törje apák és anyák álom-reményeit.
Mindenki gyászol, de igazán gyászolni azok tudnak, akik úgy maradtak magukra fájdalmukkal, hogy senki sem lépett helyébe az eltávozottnak, vagy akik olyan mély kapcsolatban voltak a szeretett halottjukkal, hogy senki sem tudja betölteni az utánuk maradt űrt.
És ők, akik most lélek-táncukkal lobogtatják a kigyúló mécsesek kanócain megülő világosságot, vajon gondolnak-e valamire? Látják-e az itt maradottak mindennapi, reménytelen küzdelmét a fennmaradásért, vagy örülnek, hogy ők már leszolgálván a maguk idejét, kiléphettek ebből a taposómalomból? Szeretnének-e visszatérni, vagy csupán az emberi ösztön vágyja az örök életet? Jobb-e nekik ott, az elképzelhetetlenben, és érzik-e azt: ki milyen szívvel járul földi emlékhelyükhöz leróni az emlékezés rítusát?
Édes halottaim, akiket életetekben okosabban is szerethettem volna, mai látogatásomkor is elhozom néktek szerény ajándékul a bűnbánat virágait, és csendesen várom: mikor invitáltok meg asztalotokhoz, mert már nagyon hiányoznak az egykor volt együttlétek…
Élő Halottaim, 1998
Van, aki az idő múlását születésnapjának szaporodó éveivel méri, és van, akinek a szilveszter-Újév jelzi, hogy ismét fordult egyet a kerék.
Nekem, főként Anyám eltávozása óta a halottak napja jelzi: már ennyi meg ennyi idő telt el Nélküle, Nélkülük, akik a legtöbbet jelentették számomra; de azt is: megint egy lépéssel közelebb jutottam a Velük való remélt viszontlátáshoz.
Nekem ők nem haltak meg. Naponta fel-felbukkannak hol magukban, hol csoportokban: szólnak hozzám, ha problémamegoldás elé állít az élet, vagy csak szelíden néznek, biztatva remélnek.
Nem, nem álomban, mert én nyugodtan alszom. Hanem ha döntés előtt állok, ha teszek valamit (vagy nem teszek), tudom, mit mondanának róla. Ha szerelni kell valamit, Nagyapám régi szerszámainak nyele simul tenyerembe. Ha előveszek egy csészét, tudom, melyikből szeretett inni Nagyanyám. Apám (aki felnevelt) orvosi szekrényéből szedem elő ma is a gyógyszereket, lázmérőt, és Apám (aki nemzett) által Amerikából küldött kottáimból játszogatom kedvenc dalaimat. Ha megfőzöm az ebédemet, akkor az Anyámtól ismert ízeket próbálom visszatalálni, hála a konyhában eltöltött közös óráknak.
Ha nem akarnám is, itt volnának velem. De én akarom a jelenlétüket!
És az állatokét is. Nekem az emlékezetemből nem kopik ki Csitri boldog csaholása, Maszatka vagy Picike rajongó tekintete, Cimbilimbi dorombolása, Kaci állatokon is túlmutató intelligenciája. A halottak napja az övék is, még ha némely emberi lényt megbotránkoztat is az ilyen gondolat, mert azt hiszi, hogy az állatoknak nincsen lelke.
Dehogy nincsen!
És nem csupán azért, mert lelkem mélyén valahol hiszek a lélekvándorlásban és abban, hogy nem csupán emberi alakban küldhet vissza minket az örök körforgás erre a világra, még ha spirális is az út.
Ha szomorúnak érzem ezt a gyásznapot, az csak az önzés, a magam hiányukkal való sajnálata. Őket nem sajnálom, mert ők megtették, amit rájuk szabott az élet, és most egy testetlen szellemvilágban, vagy egy új feladatok elé állított új testben teszik tovább, ami a dolguk.
Csupán emlékezem rájuk.
És megköszönöm, hogy éltek, és hogy több-kevesebb ideig közünk volt egymáshoz.
Viszontlátásra, drága Halottaim!
Gondolatok a halálról, 1999
Ahonnan még nem tért meg utazó, ahonnan csak néhány halál-közeli élményből, homályos beszámolóból tudhatunk meg valamit, amit másként él meg hívő és hitetlen – hányféleképp gondolunk mi az elmúlásra?
A gyermek nem tudja mi az: meghalni, de valami belülről hozott, atavisztikus rettegéssel gondol a felfoghatatlanra, úgy látja, mint rokonai hirtelen távoztát, amire nincs magyarázat. És fenyegetésként is: meg fogsz halni, ha így vagy úgy nem vigyázol!
A felnőtt tudja: az életnek van kezdete, és szükségképpen van vége is. Csak inkább utóbb, semmint előbb jöjjön az a vég! – mondatja a legtöbbünkkel az életösztön.
Van, aki úgy gondolja: az igazi élet a földi létből való kilépés után veszi kezdetét; ez itt előkészület a majdani, „igazi” létre, tehát úgy kell végigjárnunk, hogy méltóak legyünk arra a másikra!
Van, aki már ezt is nyomasztónak, megoldhatatlan problémákkal telinek érzi, ezért lesz, ami lesz, akár önként is segítve magát lép át az ismeretlenbe, idő előtt is.
Van, aki megfáradva, életét leélve, dolgait elrendezve és sorsát tudva vállalja a búcsút minden itt hagyandótól, természetes beletörődéssel és belső jelzéseire figyelve.
De addig játszunk a halállal. Nap nap után hívjuk ki magunk ellen a sorsot, fiatalos hetykeséggel vetve le magunkat a mélybe lábunkra hurkolt kötéllel, vagy férfias bátorsággal kapaszkodva szikláról sziklára, a magunk elé állított mérce fokozatai szerint haladva feljebb és feljebb. Esetleg könnyelmű száguldozással, meggondolatlanul, pillanatnyi gyorsulásvágyunknak engedve, máskor egy sikeres kísérletbe belevágva, hogy előbbre vigyük a világot.
És közben ki is kacagjuk a halált, a Vidámpark papírmasé kaszásától a filmesek által megteremtett múmiák és zombik ijesztgető baromságain át a kalandos történetek és multimédiás műélmények magunkat ámító ön-bátorításáig.
Ezalatt sorra halnak természetes és erőszakos halállal a minket körülvevő világ valódi szereplői: rokonok, barátok, háborúkba hurcoltak, leöldösöttek, maffiaharcok leszámolásos kiszorítósdiainak figurái, hirtelen haragú szóváltások gyenge idegzetű résztvevői, balesetek áldozatai, ismerősök, ismeretlenek.
És mi nézzük, borzongunk, de elhitetjük magunkkal, hogy mindez csak mással eshet meg, mivelünk nem, aztán halottak napján gyertyát gyújtunk és örülünk, hogy mi megyünk ki hozzájuk és nem fordítva. Ki belülről, ki kívülről végigjátsszuk a szokásos rítust, aztán megyünk vissza élni az életet.
Halottaink pedig talán elnéző mosollyal, vagy figyelmeztetni nem tudó aggodalommal nézik mindennapjaink evilági haláltáncát, melynek egykor maguk is részesei voltak. A halottak közt is vannak elhagyottak és a szeretteiktől körülvettek – akár a földi létben –, de hogy mit gondolnak Ők minderről, azt mi csak valamivel később fogjuk megtudni.
De akármilyennek hisszük, reméljük, akarva-akaratlan meg fogjuk tudni.
Halottak-napi sorok Farkasrét emlékkönyvébe, 2003
Az idén megint hamar jött az ősz, és mintha nem is akarna elidőzni nálunk, mintha sürgős volna átadni helyét a télnek, gyors hidegséget hozva a világra, amiként a halál, szégyenlősen eloldalogva hagy itt minket késelő szelek prédájául.
Hová sietsz, ősz, ki kerget így a hosszú emlékezésbe?
A gyorsan röppenő élet fut el így velünk, s mellettünk, és amire gyönyörködni tudnánk meleg színeinek lombos örömében, már ropogtatja is a fák és emberek gerincét a lecsupaszító, magára hagyó, hideg fájdalom.
Halottak jönnek sorban, csendesen, nem mondják, mi van odaát, sem azt, hogy mit kéne tennünk még itt, csak homlokunkra teszik egykor volt kezüket, csak belenéznek mélyen a szemünkbe, s amit mi e tükörben meglátunk, az a bennünk lakozó isten üzenete. Ha fájdalmat, ha fáradtságot, ha bíztatást, ha reményt, ha felejtést, ha szomorú emlékezést tükröztetnek azok a tekintetek, mirólunk szól itt minden, akik az élet poklában, vagy tisztítótüzében várjuk a nekünk szóló hívást, akár bevalljuk ezt, akár nem.
Felvirágozzuk sírjainkat, mécslánggal lobogtatjuk lelkünket, oltárnak tekintve az ő porladó emlékezetüket, hogy előtte imádkozzunk, lelkünk üdve helyett önnön földi jelenlétünk jobbulásáért. Aztán megint hazaindulunk, letudván a kötelező megemlékezést, aztán megint megtanulunk nélkülük élni, mert ennek a mai, virtuális életnek a génekbe írt parancsa nem tűri az elmélkedő csönd lelkiismeretre szólító harangszavát. A köröttünk futkosó új élet lármája követeli, hogy menjünk már el, menjünk ki ebből a temetőből, haza, a lét vélt boldogságába!
(Jó neked, akinek szekrényében nem lógnak életre emlékező, divatjamúlt kabátok, aki nem terítesz naponta asztalt annak, aki tegnap kenyeret szelt rajta, de mit tegyen, aki csont-fehér emlékezetű, mint az elefántok?)
Megadom fáradt magamat a szelek cibálta hívásnak, s egy hozzám szegődött, fél-vadóc macska reménykedő pillantásától kísérve megpróbálom elhinni, hogy van még miért elengedni néhány évnyi percre édes halottaim ki nem hűlő kezét…” (A képen: Muzsay András sírja a temetése utáni percekben.)