Beszélgetés Miloš Kopecký (a képen) színművésszel – ez az alcíme a Népszabadságban 1992. november 7-én, a csehszlovák szövetségi állam „bársonyos válása” előtt szűk két hónappal megjelent interjúnak, és a magyar tévénézők érdeklődése máris garantálva volt. A prágai színjátszás markáns alakja a „Kórház a város szélén” televíziós sorozatban aratott megérdemelt sikert szerte a világon, így Magyarországon is.
Csípős megjegyzések, szarkasztikus humor, enyhe szakmai cinizmus, mind e mögött mélyen érző emberi szív – így emlékszünk Štrosmajer doktorra, a Kórház a város szélén sebészére. Színész és szerep ritka szerencsés találkozása volt a népszerű televíziós filmsorozat kínálta, lehetőség: Miloš Kopecký (a nyitó képen) talán soha nem adta még – legalábbis a külföldön elsősorban látható képernyőn és filmvásznon – ennyire saját magát, egyéniségét, mint Štrosmajer fehér köpenyébe bújva. Kopecký, aki immár hetvenéves, változatlanul hazája egyik legnépszerűbb drámai színésze. Hatását nem csupán művészi kvalitásaival éri el, hanem legalább annyira azzal, hogy embernek is hiteles. Nem véletlen, hogy két és fél évvel megelőzve az 1989-i „bársonyos forradalmat”, ő volt az egyik első, aki a nagy nyilvánosság előtt ki merte mondani: a király meztelen! Tette ezt a Cseh Színművészek Szövetségének kongresszusán, ahol a Csehszlovák Kommunista Párt megrökönyödött vezetőinek a szemébe mondta: az önök ideje lejárt. Az akkor és az azóta történtekről a prágai Magyar Kulturális Központ vendégszerető környezetében beszélgettünk a kissé már hajlott hátú, hófehér szakállú, de országa és a világ dolgai iránt talán minden korábbinál nagyobb érdeklődést tanúsító, nyugtalan emberrel, művésszel – Miloš Kopeckývel.
– Midőn annak idején kiállt a kongresszus szószékére, már nyilván eldöntötte, hogy megtöri a hallgatást és kipakol. De mit remélhetett ettől, hiszen ismerve az akkori idők kemény cenzúráját, nem gondolhatta, hogy a beszéd megjelenik, eljut az emberekhez?
– Hadd rendezzem legelőbb a gondolataimat, emlékeimet, hiszen öt és fél éve volt minden, szóval elég régen. Ráadásul minden csoda három napig tart, s ha megkérdezne ma egy járókelőt az utcán, mit is mondott Kopecký 1987-ben, akkor nyilván csodálkozva kérdezné vissza, hogy miről is van szó tulajdonképpen. Ezzel együtt merem állítani, hogy felszólalásomnak, amelyet a Cseh Színművészek Szövetségének májusi kongresszusán mondtam el, akkor óriási volt a visszhangja. Mindenesetre sokkal szélesebb körű, mint amilyenre egyáltalán számítottam. Amikor mondandómat előadtam, nem éreztem semmiféle hősiességet vagy huszita tettet, s bár tudtam, hogy darázsfészket bolygatok meg, a visszhangot nem is sejtettem. A beszédet hamarosan mindenki ismerte, másolatban kézről kézre terjedt. Némi túlzással, metaforával élve: minden falusi anyóka, aki gombászni vagy rőzsét szedni jár az erdőre, tudott a beszédemről. Azok meg, akik a teremben hallgatták, nyilván teljesen meg voltak rökönyödve. Nem tudták, hogy mi történt velem, őrült vagyok-e vagy bátor. Alighanem végül is úgy értékelték a dolgot, hogy bátor őrült vagyok. Hivatalos helyeken – és ez rendkívül érdekes, mert az akkori rendszer meglehetősen ritkán reagált így – ezúttal intelligensen viselkedtek. Alighanem megértették, hogy ha bármit is kezdenének velem, azzal csak rontanák a helyzetet, mert még mártírt faragnának belőlem. A számukra egyedül lehetséges okos dolgot cselekedték, nevezetesen: egyszerűen figyelmen kívül hagyták az általam elmondottakat. A Rudé Právóban, a kommunista párt hivatalos lapjában azután alaposan megrövidített változatban megjelent valami a felszólalásomból. Kihagyták természetesen az igazi „tüskéket”, csak a kevésbé lényeges dolgok maradtak a szövegben. Utólag sem hiszem, hogy világmegváltó lett volna, de hát abban a korban, azon körülmények között valóban csattantak a szavaim, vagyis az, hogy hol és mikor hangzott el, felfokozta a hatását, ez kétségtelen.
Aki a beszédemet utólag elolvassa, jó ha tudja: tetszett vagy sem, nekem azoknak a nyelvén kellett szólnom, akikhez címeztem szavaim. De hát amikor Husz János az egyházat igyekezett megreformálni, ő is a kereszténység akkor szokásos nyelvét használta. Így ismétlődő utalásaim a szocializmusra az előfeltétele volt annak, hogy mondanivalómat egyáltalán előadhassam. Ellenkező esetben egykettőre „lesegítettek” volna a pódiumról, mondván, hogy agyondolgoztam magam, ápolásra szorulok.
– Az ön szavai mintegy előhírnöke volt annak, ami azután két és fél év múlva bekövetkezett. ’89 őszén – mint emlékezetes – először nálunk, Magyarországon nyílt meg a sorompó a keletnémetek előtt, majd sorra dőltek a közép-európai dominók. Hogyan érte meg ezt ön, érzett-e valamiféle elégtételt?
– Természetesen, sőt több is volt ez, mint elégtétel. Szinte felüdültem, mint valami tisztító fürdő után. Magát az úgynevezett bársonyos forradalmat sajnos ágyban, betegen éltem meg, mert előzőleg operáción estem át és éppen szanatóriumban feküdtem. Teljesen elkeseredtem, mert mindazt, ami történt, azokat a csodálatos eseményeket csupán a televízió képernyőjén át követhettem, ez a készülék folyamatosan üzemelt a lábamnál a kórteremben. Elképzelheti, milyen borzasztó volt elviselnem, hogy nem lehetek én is jelen. Végül nem bírtam tovább, megszöktem a szanatóriumból. Egyenesen az ABC színházba mentem, ahol épp egy nagyobb társaság szerveződött egy politikai tüntetésre. Nosza, én is beszálltam, beszédet mondtam, lelkesedtem – majd szófogadóan visszakullogtam a betegszobába.
– A ’89. novemberi szenvedélyes hetek azonban véget értek, megkezdődtek az átalakulás hétköznapjai. Okozott-e ez a folyamat önnek bárminemű csalódást?
– Elég nehéz erre válaszolni, mert két végletet is el szeretnék kerülni. Az egyik a csalódás mint szó, mint fogalom, a másik pedig az, hogy az elvárásaim maradéktalanul teljesültek volna. Túlzott illúzióim persze nem voltak, tudtam, hogy a totalitárius rendszer negyven esztendeje után nem vár ránk sima út. Elég, ha csak lélektanilag vizsgáljuk, mennyire formálhatja vagy éppen deformálhatja negyven év alatt egy rendszer a benne élőket. Mindazt, ami történt, nem rúghatjuk le magunkról, mint valami rossz cipőt. A dolog egyik oldala ez lenne. A másik pedig – s remélem, nemzetem megbocsát, ha igazságtalanul vetném a szemére, ha túlzott általánosításokba esnék, de ki kell mondanom -, hogy mennyire nem tudunk még élni szabadon. Úgy tántorgunk, mint valaki, akitől egyszerre elvették a mankóit…
– Ön az egyik aláírója annak a felhívásnak, amelynek szerzői felemelik szavukat Csehszlovákia szétválása ellen. De miként juthattak el a dolgok odáig, hogy az ország de facto máris az osztódás stádiumába került. Mennyiben okoz ez önnek fájdalmat vagy megrendülést?
– Tudja, ördögien bonyolult ez a kérdés. Lehet, hogy azért érzem így, mert ifjúkoromat a Csehszlovák Köztársaságban a csehszlovakizmus jegyében éltem le. Pedig ez eléggé vitatható elv volt, a szlovákokat például nagyon sértette, egyszerűen gyűlölték ezt a fogalmat. Magát Benešt, ezt a kiváló politikust és diplomatát – nem államférfit mondok! -, szóval ezt a nagy politikust is igencsak gyűlölték Szlovákiában, éppen a csehszlovakizmus miatt. Jómagam, mint ama rendszer szülötte, saját magamnak is felteszem a kérdést: vajon nem a gyermekkorom kódolta belém a lelkemben levő csehszlovakizmust? S ha racionálisan gondolkodom, ha végigelemzem a dolgokat, akkor azt kell megállapítanom, hogy – talán – nem! S azt is, hogy bizony nagyon szomorú és szerencsétlen fejlemény, hogy napirenden van az ország szétesése. Ez egyszerűen borzasztó! Olyan, mintha az ember magamagát gyengítené. Pontosabban, ketten gyengítjük önmagunkat, mi ketten, csehek és szlovákok, akik pedig, ha fognánk egymás kezét, nagyok lehetnénk, elsősorban gazdaságilag, de politikailag is. Mindez egyszerűen abszurdnak tűnik a számomra, iszonyatosan elkeserít, hiszen végső soron a csehszlovakizmus nem jelent valamiféle új ideológiai totalitarizmust. Borzasztóan nagy kár, ami történik! Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az első köztársaság, tehát az úgynevezett masaryki köztársaság lényegében – ismétlem: lényegét tekintve! – valami csodálatos dolog volt: egy kulturált ország a forrongó Európa kellős közepén, nyugtalanság, káosz, forradalmak közepette – tehát ebben a viharban ez az ország lényegében képes volt életben tartani a maga demokratikus rendjét. Bár neki is megvolt a saját 150 hibája, de a szétesése egyszerűen sohasem lehet számomra ideál. Úgy hiszem, ezt előbb-utóbb mindketten megbánjuk.
– Az ország felbomlása fájdalmas, de viszonylag új keletű probléma. Ami az ön régi gondja, mondhatjuk vesszőparipája, az az ifjúság. ’87-es beszédében nagy aggodalommal szólt a fiatal generációról. Most, a felgyorsult történelmi körülmények közepette jobbnak ítéli-e a helyzetet?
– Átkozott egy kérdés ez is. Hiszen hogyan válaszoljak, hogy a hamis általánosítás csapdáit elkerüljem?! Sajnos az az érzésem, hogy az ifjúság továbbra is zűrzavarban él, nem képes maradéktalanul eligazodni az új viszonyok között, nem tud megbízhatóan tájékozódni. Én – sajnos – hét rendszert éltem meg, így hát van némi áttekintésem. Szóval az első köztársaság idején Franciaország csatlósállama voltunk, így nálunk akkor mindenben a francia hatás dominált. A szabó nem volt szabó, hanem… Majd jött a Hitler nevével jelzett szerencsétlen korszak, akkor meg minden német volt. Később az oroszok következtek. Az orosz nyelv nálunk mégsem tudott soha gyökeret ereszteni, mert olyan ostobán akarták a Szovjetunió iránti szimpátiát élesztgetni, hogy közben mindent elkövettek ellene, a nemzetben averzió alakult ki mindennel szemben, ami orosz… Na, ma meg az angolnál tartunk. Már-már a pincér is angolul válaszol, ha az ember a napi kávéját kéri. Ne értsen félre, nem vagyok én egyáltalán nacionalista, ám mindez emlékeztet annak a kis embernek az esetére, aki mindig a nagyok társaságát kereste. De hát lehet, hogy ez nem is tipikus cseh vagy szlovák probléma, hanem a kis nemzetek örök komplexusa. Természetesen mindez elsősorban a fiatalokra gyakorol befolyást, holott az ifjúságot érő hatások mindennél fontosabbak. Mert a mai fiatalok a holnap felnőttjei, mi pedig, a ma felnőttjei maholnap a krematóriumban kötünk ki, már bocsánat a kifejezésért.
– Végül visszakanyarodnék beszélgetésünk elejéhez. Említette, hogy ’87-es felszólalásában a szocialista frazeológia egyfajta csomagolóanyag volt gondolatai előadásához. Önt hallgatva mégis az az érzésem támadt, hogy ennél többről volt, többről van szó. Tévednék, ha azt gondolom, hogy ez a kérdés önt ma is foglalkoztatja, elgondolkoztatja?
– Politikai tájékozatlanságom és dilettantizmusom tudatában azt válaszolom: először is tisztázni kellene végre, hogy mit értünk, mit értsünk a szó alatt, hogy szocializmus. Annak idején ez volt az a mágikus kifejezés, amelyet mindenkinek és minél többször el kellett mormolnia. Senki sem tudta pontosan, hogy mit jelent, vagy ha úgy vélte, hogy tudja, akkor csak egyetlen dologra lehetett gondolnia, az úgynevezett szocializmus sztálini változatára, hiszen másfajta nem létezett, így hát bármilyen ironikusan is hangzik most, valóban ez a „létező szocializmus” létezett, egyes-egyedül ezt ismerhettük, mint az eszme megvalósulását. S ez nem igazán volt vonzó, mint tudjuk.
– Változhat-e a jövőben az eddig kialakult kedvezőtlen kép?
– Most megint túl nagy dolgot kérdez tőlem. Nem is tudom, van-e egyáltalán ember, aki erre válaszolni merne, s ha akad is ilyen, én biztos nem lennék az. Egy kérdésben azonban kimondom a véleményemet, mert ebben nem tévedhetek: annak a szocializmusnak, amely miatt érdemes lenne fáradoznunk, elsősorban demokráciának kell lennie. Olyan demokráciának, amely szociálisan érzékeny, és tudatában van, hogy ilyennek kell lennie.
Prága, 1992. november
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)