Az újságíró archívumából: Épületek és közösségek (1.)

Dobozok, az íróasztalon és a tárgyalóasztalon irathalmok, makett az egyik tetején, a könyvespolcon még kötetek, de már egyre több az üresen tátongó tárolólap. Rendszerezett rendetlenség – ez az első gondolata annak, aki körbenéz. Mert aligha képzelhető, hogy a majd’ négy évtized munkájának dokumentumait szelektáló Fejérdy Tamás nem a mindig összegző elme precizitásával válogatja, helyezi el, adja át és persze őrzi meg munkájából mindazt, ami hivatali szobájának szekrényeiben az esztendők során felhalmozódott. – A Műemlékvédelem című folyóirat LVII. évfolyamának 2. számában, 2013-ban jelent meg az interjú az építészmérnök–műemlékvédelmi szakmérnök, címzetes egyetemi docens dr. Fejérdy Tamással. (Az egykori elnökhelyettesi iroda a budavári Táncsics Mihály utca 1.-ben.)

Ebben a helyzetben alighanem összegző beszélgetésre készülünk. Mindarról, ami pályáját, útját jellemzi és kísérte azóta, hogy határozottan és következetesen elkötelezte magát az építészetnek, a műemlékeknek, az épített örökség, az értékek megőrzésének, megóvásának. (Tekintettel a beszélgetés folyóirat-terjedelmére, az Infovilág két „fejezetben” közli.)

Az útkeresés évei

– Kezdjük tehát az elején…

Születtem, mint egészen kis csecsemő – mondja Rejtő Jenőt idézve, mosolyogva, majd hozzáteszi, nyilván a családdal kell kezdeni, mert ott indul minden történet. – Egész életemre meghatározónak tekinthető, hogy hatgyerekes családba születtem, ötödikként. Az is meghatározó, hogy édesanyám tanárnőként nagyon értett a gyerekekhez. Édesapám erdőmérnök volt ugyan, de ennek a szép szakmának a hivatalnoki vonalán dolgozott. Cseperedésem idején, az ötvenes években ma úgy mondanánk, kreatív játékok közül a legkreatívabb az építőkocka volt, s a családi legendárium úgy emlékezik, már kétéves koromban pompás épületeket emeltem építőkockákból. Nos, én nem hiszem, hogy ez lett volna a meghatározó, ami viszont tény, hogy ugorva az időben, volt a családnak egy jó barátja, Kozák Károly, az akkori műemlékes intézmény régésze, aki időnként Sherlock Holmes hangulatában mesélt a régészetről. Nem csoda, hogy izgattak a történetek. Akkortájt minden nyarat Badacsonylábdihegyen töltöttem, a nagyapámnak volt ott szőlője, és a Tapolcai-medence az összes szépségével, beleértve a romokat, a várromokat, alapvető élményem volt. Gimnazistaként, a Rákócziba jártam humán tagozatra, eleinte az orvosi pálya vonzott, aztán másként alakult, visszatért a gyermekkori érdeklődés, mire az érettségire került sor, a tablón a fényképem mellett már egy rom és vonalzók szerepeltek. Akkor már tudtuk, az építészmérnöki karra jelentkezem. Rajzolni elég jól tudtam ugyan, de az ábrázoló geometriával akkor kellett megismerkednem. Felvettek, s elkezdődött az építészkedés… Közben rengeteg mindent kipróbáltam, Badacsonylábdihegyen némi családi „gyakorlatra” tettem szert, emeltünk habarcs nélkül terméskőfalat, persze bazaltkőből, ahogy arrafelé illik, közben, ma már tudom, borzasztó dolgokat is műveltünk, például elbontottunk egy kemencét…

– Építészmérnök-hallgatóként lassan kialakult, mi is az, ami valójában érdekli?

– Az ötéves képzés sok örömöt és sok csalódást hozott, hiszen kiderült, itt már nem lehet mindenből jelesnek lenni. Igazán kiváló tanáraim voltak, és én azért igyekeztem azzal foglalkozni, ami érdekelt. Akkoriban még voltak olyan tantárgyak, mint marxista filozófia, munkásmozgalom történet. Harmadévesként a filozófia óránk egybeesett az ötödévesek művészettörténet óráival, amelyeket Pogány Frigyes tanár úr tartott. Én bizony mindig odamentem. Új világ nyílt ki: a történeti épületeké, nevezetesen a barokké, amit akkoriban nem illett szeretni. Ott értettem meg, mi a lényege ennek a zseniális alkotó korszaknak, amely nemcsak az építészet, a díszítőművészet, de a matematika és a zene területén is nagyot lépett előre. Mai napig is a barokk a kedvenc korszakom.

– Ez az időszak vezette az építészet történetéhez?

– Ez akkor már a ráadás volt. A magyar építészet története az első éves hallgatók számára hetente egyetlen óra volt, az is délidőben. Százhuszonöten voltunk az évfolyamban, s jó, ha tucatnyian jártunk. Köztük kedves tankör társam, Sebő Ferenc s nem utolsósorban Buda Rózsa, aki később és azóta is a feleségem. Varga László tartotta az előadásokat, az óra elején elkezdett egy mondatot és az óra végén fejezte be, csodálatos körmondatban. De tanított minket Hajnóczi Gyula, Istvánfi Gyula, Pogány Frigyes, Szentkirályi Zoltán… nem is tudom felsorolni. A lakótanszék vezetője Reischl Antal volt. Kiváló képzést kaptunk, de azért ne feledjük, abban a periódusban, 1965–70 között, amikor olyan építési szabályok is voltak, hogy az eklektikus épületeknél a fölösleges tornyokat el kell távolítani. És ehhez tartozik a kedvenc történetem, Ottmár tanár úrnál vizsgáztam, talán 1968-ban, forgatta az indexemet és egyszer csak azt mondta, magának milyen ronda szecessziós aláírása van… Ez a jelző akkoriban kijárt még a szecessziónak…

– Ennek a gondolkodásmódnak köszönhetők azok a műemléki helyreállítások, amelyek ok nélküli, ám szép számmal örökre és visszavonhatatlanul eltékozoltak eredeti díszítőelemeket?

– Akkoriban minden olyan díszítés, amely esetleg csak azért született, hogy szép legyen, elfogadhatatlannak tűnt. Ez az időszak a modern építészet funkcionalizmusának, mániákus anyagmegmutogatásnak az ideje volt. Nem volt véletlen a barokkal kapcsolatos fanyalgás, vagy az eklektika, amit akkor még nem neveztek historizmusnak, elvetése. Retrográd és parazita korszaknak voltak feltüntetve, amikor fölöslegesen agyondíszítgették az épületet. Hogy a díszítés a szakmai tudás milyen szintjén történt, az kevésbé volt izgalmas. S így volt ez, miközben egy olyan épületben tanultunk, amelyet annakidején Hauszmann Alajos tervezett, ahol nem lehetett nem érezni, milyen zseniális terekben vagyunk. A képzés mégsem erről szólt, az a modernista elképzelésekre tette a hangsúlyt.

– Beszéljünk még néhány szót az egyetemi évekről, ott már nyilvánvalóvá vált az út, az érdeklődés iránya?

– Amikor én építészhallgató voltam, az alkotó építészet számára a tervezés volt a kiteljesedés. A kivitelezésnek és a többi területnek nem volt igazán nagy becsülete. Bár a műemlékek területén a lex Malraux-t követően kezdett a figyelem az egyediről az együttesek felé terelődni, s nálunk is bejegyezték az első műemléki jelentőségű területeket, ez a mi programjainkban nem volt érzékelhető. Az építészettörténeti tanszéken diplomáztam, a diplomatervem a budai Várhoz, a Táncsics Mihály utcához kötött, foghíj-beépítésszerű új, lakóépületet terveztem történeti környezetbe, amely Táncsics és Kossuth börtöne, amely valójában az Erdélyi-bástyánál álló lőportorony és a Hatvany-palota között összezárja a teret. A dolog pikantériája, hogy az akkor is amerikai tulajdonú épületbe csak illegálisan egy ismerősön keresztül tudtam bejutni és fényképeket készíteni, nem is tudom, hogy engedték meg. Más kérdés, hogy ma már aligha terveznék oda épületet.

– Az következnék, hogy friss diplomával irány a tervezés, vagy inkább a műemlékvédelem?

– Azt képzeltem akkoriban, hogy majd műemlék-helyreállításokat fogok tervezni. Nem így történt. Óriási kanyart írtam le, túl romantikus és túl naiv elképzeléstől vezérelve arra gondoltam, ki kellene próbálni, hogy működik a kivitelezés mielőtt még teljesen a tervezésnek szentelném az életemet. A kanyar elég nagy volt, az első munkahelyem a 43. számú Építőipari Vállalat 1-es házgyára volt. Egy évig dolgoztam ott betontechnológusként. Voltak érdekes dolgok, Finta József akkor tervezte a Volga-szállót. Az volt a nagy újdonság, hogy lehetett házgyári panelekből szállodát is építeni, úgy, hogy azért finom „díszítés” is rákerülhetett – például az egyes szállodai egységekhez tartozó kis teraszok előre gyártott mellvédjeinek a kialakításában. Látszott, a díszítés kezd visszajönni, mint igény. De nem bírtam sokáig, próbáltam visszafordulni a tervezés felé, következett a Pest megyei Tanácsi Tervező Vállalat, ahol az első évekre statikusként kaptam állást, jó csapatba kerültem. Az akkori művelődésiház-építési programban is dolgoztunk, az első a váci volt. De a másikat már szégyenkezve mondom, beépítettük a gödöllői kastély alsó parkjába a művelődési házat. Az alatt a három év alatt, amit ott töltöttem, ráláttam arra is, hogy a történeti épületeket gyakorta nem sikerült tiszteletben tartani. 1976-ban vagyunk, megszületett a negyedik gyermekem is, a családi háttér is szépen kibontakozott. Akkor hallottam, az egyetem újra indítja a négyszemeszteres, műemlékvédelmi szakmérnöki szakot. Zádor Mihály volt a felelőse, a szervezője. Jelentkeztem, nem utolsósorban a feleségem buzdítására. Óriási élmény volt számomra. Fontos, hogy jó tanároktól, jó dolgokat tanuljunk, de az is fontos, hogy kikkel tanulunk együtt. Ifj. Entz Géza, Dercsényi Balázs volt mások között évfolyamtársam. Amit annakidején a történeti építészettel kapcsolatban nem kaptunk meg, vagy nem nagyon kapott hangsúlyt, azt itt utólag a szakmérnökin meg lehetett tanulni, például történeti alaktant itt ismertem meg úgy igazán.

– Ez a képzés döntő lehetett a jövő szempontjából…

– Valóban. Az első évben dr. Román András, aki a műemlékvédelem elméletét és gyakorlatát tanította, dolgozatot íratott. Az aquincumi rommező volt a témám. Védelmembe vettem a Hajnóczi Gyula-féle részleges rekonstrukciót. Ez akkor még főbenjáró véteknek tűnt, bár éppen Gerő Lászlótól származik a sokat emlegetett mondás: a rómaiak sem alaprajzokban éltek, hanem házakban, tehát időnként lehet a harmadik dimenzióval is foglalkozni… Román András a dolgozatomat értékelve a szóbeli vizsgán aztán azt mondta, hogy nem mindenben ért egyet, nem is tudta az egészet elolvasni, de egyetlen igazán komoly kérdése volt, nem szeretnék-e az Országos Műemléki Felügyelőségen dolgozni. Akkor az OMF-ben kisebbfajta átszervezés volt, Román András vezetésével létrejött a terv- és koordinációs osztály, hogy összehangolja a felügyelőség munkáját.

– Eljutottunk ahhoz a pillanathoz, amely véglegesen meghatározta pályáját. Egy valószínűleg akkor, de azóta is mindig nagyhatalmúnak mondott intézményhez került. Valóban az volt, vagy ez inkább a megszépítő távolság, az utókor „ítélete”?

– Nagyhatalmú, nagytekintélyű, ezt hallottam, tudtam róla. Azóta is így tartjuk, de tény, az OMF valóban komplex intézmény volt, ezerkétszáz munkatárssal, a műemlékvédelem minden területét átfogta a védetté nyilvánítástól a kutatáson, a helyreállításon, a tervezésen, a kivitelezésen, a restauráláson át, a felügyeleti munkáig. Ehhez a belső maghoz tartoztak az építésvezetőségek az ország különböző pontjain, együtt dolgoztunk. Az általa kiválasztott vagy rátestált műemlék helyreállítások minden feladatát ellátta, azokat részben támogatta, részben finanszírozta az állami költségvetésből, akkor még volt ilyen is, esetleg együttműködve a helyi szervezetekkel, az állami tulajdonosokkal. Költségvetési forrásból számos műemlék-helyreállítás készült el, az idők folyamán, sajnos, egyre lassuló mértékben, ahogy egyre kevesebb lett az anyagi forrás. Voltak, mai szóval élve, nagy projektek. A Pusztuló műemlékeink nyomában című sorozat – Mendele Ferenc, Ézsiás Anikó, Szakály István munkája – nyomán indult el az úgynevezett „kastélyprogram”, 1981-ben a funkció nélkül pusztuló, vagy nagyon rosszul használt kastélyok felmérésével, legalább a legsürgetőbb állagvédelmi munkák elvégzésére egy gazdasági bizottsági keret is megnyílt. Az OMF 1957-i, tehát a forradalom leverése utáni létrehozásával alighanem arról lehetett szó, hogy az ország akkori vezetői arra gondolhattak, próbáljunk valahogy belépni a nemzetközi életbe, valamivel nemzetközi elismertséget elérni. Talán ez a terület, a műemlék-helyreállítások területe lehetett efféle „kirakat”. Kétségtelenül számos nagyszerű műemlék-felújítás valósult meg, kiváló kollégák dolgoztak a tervezési osztályon. Sokan, sokszor mondják, az műemlékvédelem aranykora volt. Visszanézve ezt az értékelést nem fogadom el. A műemlék-helyreállításoké igen.

– A kettő nem ugyanaz…

– Fontos pontos különbséget tenni: ne beszéljünk a műemlékvédelem aranykoráról abban az időben, amikor például megtizedelték a műemlékjegyzéket, tehát az egyedileg védett épületek sorát. A helyreállítások aranykoráról lehet beszélni, ez volt a kirakat. Ennek jegyében jutott még az egyházi műemlékekre is. Bár ehhez hozzá kell tenni, az országos és a budapesti felügyelőség mindig gondot fordított az egyházi örökség megőrzésére, talán csendes kompenzációként is, legalább a műemlékvédelem segítse, ha már el volt nyomva.

– És ami a minőséget illeti, valóban aranykorszintűek voltak ezek a helyreállítások?

– Sok nagyon jó helyreállítás volt, de fontos ehhez ma hozzátenni, az akkori korszak mércéjével mérve. Valóban európai színvonalú, nem is egy világszínvonalú, amit ma már bizonyára máshogy csinálnánk. De nem titkolhatom, most viszont nagy veszély fenyegeti az akkori helyreállításokat. Félő, hogy mai szemlélettel a sok esetben szükségessé váló újra-helyreállítás során az annakidején kiváló megoldásokat kritika éri. Nem azt mondom, hogy ez lehetetlen, hogy nincs joga egy-egy korszaknak felülvizsgálni az elődök által létrehozottakat, de meggyőződésem, az értékszemléletnek ki kell terjednie a helyreállításokra is.

– Kérdés: mi az érték? Meddig mehet el az utókor a kritikai szemlélettel? S valójában melyik pillanatot védi az aznapi gondolkodás?

– Ez a kérdés, mert az érték változik, hiszen mindig az emberekhez és a közösségekhez kötött. Az értékszemlélet alakul, nem objektív létező. Ha azt mondjuk, hogy a műemléknek van dokumentatív, esztétikai, etikai, történeti értéke, akkor valamennyi, ezeket hordozó attribútumot belekalkulálhatjuk az értékek közé. De sok esetben maga a helyreállítás is belekapcsolódik ebbe az értékhordozó vagy értékalkotó részbe, hiszen ha visszamegyünk egészen a kezdetekig, ha egy műemléket szigorúan purista módon állítanánk helyre, azaz kiszednék mindazt, amit az idők folyamán az eredeti épülethez hozzátettek, legalábbis a hazai műemlékeink adottságaira gondolva, a legtöbb esetben bizony nem sok maradna belőle. Hiszen mindaz, ami a különböző korszakok során rákerült, szerves részévé vált. S ha közeledünk az időben, a hatvanas-hetvenes évek helyreállításaihoz, számos olyan hozzátételt találunk, amelyik ugyan a saját korának jegyeit hordozza, de mára szervesen hozzátartozik, és mint ilyen részt vesz az értékhordozásban is. Éppen ezért minden esetben egyedileg kell mérlegelni, hogy az adott konzerválási, restaurálási, vagy éppen kiegészítő, bizonyos értelemben rekonstruktív hozzátétel, valójában értékhordozó-e. Általános receptet nem tudnék mondani. Valójában azt tartom fontosnak, hogy attól, hogy mai ízlésünk vagy az azóta finomodott restaurálási szemléletünk mást diktálna, automatikusan ne mondjuk azt valamire, nem érték, hisz ma másként csinálnánk.

– Konkrétan fogalmazva…

– Gondoljunk a visegrádi Salamon-torony helyreállítására. Sedlmayer János egyik legzseniálisabb munkája, mégis azt mondom, ma bizonyára nem használnánk annyi vasbetont, mint ő annakidején, de ettől az a helyreállítás még tökéletes. Nagy hiba lenne szétszedni, és az általa kreatív módon megalkotott részleteket, melyek valódi értéket hordoznak, egyszerűen eltüntetni. Ugyanakkor vannak olyan részletek a korábbi műemlék-helyreállításoknál, amelyekre ma már bizonyosan mondhatjuk, hogy tévedés, vagy inkább úgy fogalmaznám, nem a legjobb megoldás. Megvan ennek is a magyarázata, a Velencei Charta ortodox alkalmazása, a „hozzátett” részek túlságos megkülönböztetése anyagban, színben, felületben, formában, szerkezetben… ez nem kötelező. Valójában én azt remélem, ezt már többször elmondtam, leírtam, hogy egyfajta szintézis felé halad a műemlék-helyreállítás, előtérbe került a mű, az alkotás egységes megjelenítése, átélhetősége, és nem lesz fontos, szinte elidegenítő módon azt hangsúlyozni, mi az, amit a helyreállítás tett hozzá.

Volt idő, s nem is biztos, hogy múlt időről beszélünk, amikor a „hozzátétel” határozott megkülönböztetése kötelező volt. Ez, azt gondolom, némileg magyar sajátosság is volt. A kiegészítéseknél irtóztunk attól, hogy az eredeti anyagot használjuk, míg tőlünk nyugatabbra a megkülönböztetés helyett inkább arra fordítottak gondot, hogy megkeressék azt a kőbányát, ahonnan egykor építkeztek. És a korabeli anyagot gondosan alkalmazták.

– Ismerjük a „magyar sajátosság” magyarázatát?

– A Velencei Charta azt mondja, a kiegészítés ott áll meg, ahol a hipotézis kezdődik. Tehát amit egy történeti épülethez a mai kor tesz hozzá, azt a kortárs építészet nyelvén kell megfogalmazni. S tegyük ehhez hozzá, a Charta álláspontját kellő rugalmassággal kellene, kellett volna mindig kezelni, a lényeg, hogy az alkotói szabadság szellemében a történeti érték őrzésével történjék a beavatkozás. Ehelyett a túlságosan doktrinális értelmezés a hangsúlyt nem a műemlék, a műemlék-együttes üzenetére, hanem a meglévő hiteles megőrzésére tette. Pedig a korabeli alkotás üzenetének megőrzése éppoly fontos, mint anyaga. Ráadásul nálunk és általában ebben a régióban nagy bűvöletük volt a modern építészet eszközeinek, értékesnek tartották, boldogan alkalmazták a modern elemeket, a vasbetont, az alumíniumot, a fémeket, az üveget, amelyek távol esnek a történeti anyagoktól. Túlzott eufóriával illesztették ezeket a műemlékekhez, azt jelezve ezzel is, értünk a mai építészeti nyelvezethez.

– Sokszor most is így van…

– Azt gondolom, a modern építészeti eszközök minőségi alkalmazásának a lehetősége egyrészt valóban vonzó volt abban a korszakban, amelyet a típustervek és a sorozatban gyártott épületek jellemeztek, másrészt eleve teljesült a megkülönböztetés követelménye. Ez utóbbi később már kezdett öncélúan is jelentkezni, az ilyen elidegenítő a megoldásokat bírálta Reimholz Péter egy írásában, amikor „protéziseknek” nevezte azokat. Aztán a modernet felváltotta a posztmodern, ami a műemlékek helyreállítása esetén meglehetős elbizonytalanodással járt. A Charta ortodox értelmezői ugyanis az akkor uralkodó modern nyelvezettel azonosították a kortárs építészetet, az idők szavát rugalmasabban követők számára ez viszont már túlhaladottá vált. A jelenlegi törekvésekről azt lehet mondani, hogy azok éppen annyira sokfélék, amennyire sokféle a kortárs építészet. Ebbe bizony beleférni látszik egyik végletként a „stílusban tervezés” purizmusra utaló gondolata, középutas megoldásként a gondosan illeszkedő, de mégsem utánzat mai alkotás,és másik végletként akár egyfajta dekonstruktivista hozzáállás is. Személyes meggyőződésem, hogy nem a „minden áron” kortárs, majdnem azt mondtam, a divatos megoldások erőltetésétől lesz valami igazán jó, és ezért korszerű építészeti alkotás, hanem az építészeti minőségtől: a már említett Sedlmayr Jánost idézve: annyi a dolog nyitja, hogy „jól kell csinálni”. Amit ő egyebek között úgy is értett, hogy nagyon kell ismerni és nagyon kell tisztelni azt a „darabot” amelyen éppen dolgozunk.

– Térjünk vissza még az OMF-es időkre, amit sokan szívesen neveznek hőskornak.

– Kiváló személyiségekkel dolgozhattam együtt: Dercsényi Dezsővel, akivel először tanáromként találkoztam. Entz Géza volt a tudományos osztály vezetője, Gerő László abban az időben a Műemlékvédelem szerkesztőjeként volt jelen. Mesteremnek tekintem Horler Miklóst, aki a tervezési osztályt vezette, s persze ott volt Román András, aki nemcsak a napi gyakorlatba vezetett be, de a műemlékvédelem nemzetközi közegébe is. Ők megteremtették itt azt a folyamatosságot, ami azt hiszem, ma nagyon hiányzik. Szakmai műhelyként működött az intézmény. És akkoriban a felügyelők, valódi felügyeletként működtek, a maitól eltérő, de nem mindig kedvezőbb körülmények között, áldozatos munkát végző csapat volt. Valóban felügyelői voltak a műemlékeknek. Ez szorult az idők folyamán egyre inkább háttérbe, és ez hiányzik nagyon. Az Országos Műemléki Felügyelőség komplex intézmény volt, amelyben szükségszerűen az első pillanattól együttműködött kutató, tervező, restaurátor, ahol a kivitelező kollégáknak tapasztalatait is figyelembe vették akár már a tervezésnél, ahol előfordulhatott, hogy a kutatást a kivitelező részleg végezte, természetesen a kutatók irányításával, és a kivitelezők, esetleg maguk a kőművesek is felfigyelhettek fontos részletekre. Ezt a komplexitást, vagy nevezzük egyszerűen csapatmunkának, sírjuk sokan vissza. S nem azért mert az ifjúságunk volt, nem azért, mert az idő és a távolság sok mindent megszépít, hanem azért valóban egymás megbecsülésével, egymásra figyelve végezhettük a munkát, persze nem akarom azt mondani, hogy minden tökéletes volt, hogy nem voltak nézeteltérések, viták. Erős kifejezés, mégis merem használni, de azt kell, mondjam, ebben a „családiasként” emlegetett korszakban is megesett, hogy az egyes területek lenézték a másik munkáját. A tervezők, a kutatók is sokszor azt gondolták, a felügyelők csak afféle hatósági emberek, és a terv- és koordinációs munkáról sem gondoltak mást, mint azt, hogy el kell viselni, amolyan szolgáltatásként. Ezt mindenféle sértettség, vagy fájdalom nélkül mondom, csak azt gondolom, hogy hozzá tartozik a korrekt képhez.

– A terv- és koordinációs működést pályáján a felügyeleti osztály követte.

– Amikor dr. Barcza Gézát a felügyeleti osztály vezetői székében Román András követte, én mentem vele helyettesnek. Addig is becsültem a felügyelő kollégákat, de ott akkor értettem meg igazán, milyen fantasztikus munkát végeznek és milyen fontos, hogy a felügyelő valóban gondját viselje a rábízott műemléki állománynak.

– Fontos lenne egyszer megfogalmazni, mit is jelent a szó igazi értelmében és szellemében műemléki felügyelőnek lenni.

– A  „műemléki felügyelő” megnevezés tartalmát illetően egy kicsit úgy vagyunk, mint a Velencei Charta a hitelesség esetében: úgy használja ugyanis, hogy nem definiálta – nyilván abban bízva, hogy anélkül is érthető. A műemléki felügyelő esetében szintén valóban indokolt a fogalom magyarázata. Mindenekelőtt: nem csak általában az építészettörténetet-művészettörténetet ismerő, hanem a történeti épületekért a maguk konkrét egyediségében is elkötelezett, jól képzett személyekről van szó. Műemléki felügyelőnek lenni nem csupán foglalkozás vagy beosztás, hanem – kis túlzással talán – inkább életforma. Nem olyan hatósági, igazgatási munka ez, amelynek során, ha kérdeznek, akkor válaszolunk, illetve reagálunk. A műemléki felügyelő munkája valójában sokkal közelebb áll egyfajta menedzseri munkához, amelynek során igen sokféle tevékenységet vállal-végez avégett, hogy a területén lévő, azaz a reá bízott műemlékek értékei fennmaradjanak, a lehető legjobb állapotban, mégpedig méltó rendeltetéssel. A műemléki felügyelő nem tulajdonos – de mindenben segíti a tulajdonosokat, tanácsokkal, támogatások és más anyagi források lehetőségeinek felkutatásával. Nem kutató, de jórészt tudja, hogy milyen értékeket rejtenek a még meg nem kutatott műemlékei. Nem tervező, de az épületek adottságainak legjobb ismerője, akinek az iránymutatása akár Ybl-díjat is érhet a helyreállítás tervezőjének, ha megfogadja azokat. Nem kivitelező, de ott van a műemlék helyreállítások során, és legtöbbször ő az, akinek végül dönteni kell a helyszínen váratlanul felmerülő értékek megőrzését megoldó részletekről. A sors, vagyis inkább a műemléki, majd az örökségvédelmi szervezetek és az általuk végzendő feladatok változása úgy hozta, hogy a műemléki felügyeleti munka egykori komplexitása háttérbe szorult, inkább csak a hatósági-igazgatási jellegű feladatok elvégzésére korlátozódik, ugyanakkor a korábban ellátott egyéb, nem kevésbé lényeges feladatokat senki sem vette, nem veszi át tőlük. Pedig a legjobban elintézett hatósági ügy, bármilyen pompásan kezelt akta sohasem fogja tudni helyettesíteni a műemléki felügyelő egyre jobban háttérbe szorult, és emiatt egyre jobban hiányzó munkáját.

(Az interjú folytatását holnapi számunkban olvashatják.)