Közgazdász, tőkepiaci szakember, sportdiplomata, fotográfus és egy ezeréves történelmi nemesi család leszármazottja. Az olimpiai játékok budapesti megrendezésének megszállottja, a Budapesti Olimpia Mozgalom (BOM) megalapítója. A múlt nyolc évben a szabadidejében az első világháború történetéről szóló kétkötetes album elkészítésével foglalkozott és annak a helyszíneit fotózta, mert szerinte az volt a múlt kétszáz év messze legfontosabb eseménysora, és a tanulságokra szeretné ráirányítani a figyelmet. Szalay-Berzeviczy Attilával beszélgettünk.

– Nemrégiben Brüsszelben és Washingtonban jártál. Milyen céllal?

– A Nagy Háború 100 éves nyomában című, angol nyelvű, kétkötetes könyvemmel kapcsolatban, aminek az első része a tavasszal, a második pedig év végén jelenik meg, és ami elsősorban nemzetközi piacra készül.

– Magyarul is megjelenik?

–Igen, hiszen ez számomra becsületbeli ügy, de a könyvem igazi piaca az angolszász országokban lesz. Ott van igazán komoly kultúrája és közönsége a 20. század hadtörténelmének és azon belül is az első világháborúnak. Nyilvánvaló, hogy az egykori antant-országokban egészen máshogy állnak ehhez a témához, mint itt, Közép-Kelet-Európában, ahol a Szovjetunió ezt az „imperialista-cárista” háborút mindenhol megpróbálta kitörölni a köztudatból. Mivel a könyv tartalma egy szűkebb rétegnek szól, ezért külföldön nem lesz könyvesboltokban kapható, csak e-kereskedelem formájában elérhető, ezért tető alá kellett hoznom megállapodásokat olyan amerikai, kanadai és brit intézetekkel, amelyek a 20. századi történelemmel és azon belül is kiemelten az 1914–18-as időszakkal foglalkoznak, és számottevő a tagságuk. Az első világháború pusztító eseményeiről megszámlálhatatlanul sok fényképet készítettek annak idején a frontszakaszok mindkét oldalán, és a múlt száz évben sok-sok ezer, fekete-fehér fotóval illusztrált könyvet adtak ki a világban erről az időszakról. Ezért egy olyan könyvön kezdtem el dolgozni, amelyik nem csupán tartalmában tér el és jelent újdonságot az összes eddigi első világháborús kötethez képest, de egyben megismételhetetlen is. Ami különlegessé teszi majd, az a vizuális élmény, amit nyújt az olvasóknak. A két kötetben Szíriától Pápua-Új-Guineán át Zambiáig összesen ötvenhét országban készített több mint kétezer fotó meséli el az első világháború globális történetét. Ezek döntő többségét a centenárium alkalmából én fényképeztem, de van néhány vendégfotó is köztük, amit valami miatt nem tudtam elkészíteni, de fontosnak éreztem az események tökéletes illusztrálásához. Közben ügyeltem arra is, hogy minden kép olyan évszakban, olyan időjárási és fényviszonyok között készüljön, amelyik hűen visszaadja az adott események száz évvel korábbi körülményeit. Az is fontos volt számomra, hogy egyetlen ország se legyen túlreprezentálva és a könyvet ugyanúgy magáénak érezze a román, a német, a brit, a francia olvasó, mint a magyar.

– Miért fontos neked a centenárium?

– Úgy gondolom, hogy a századik évfordulókban van valami misztikus, ami a képzeletünkben segít a magunk időutazását végrehajtani, ami többé-kevésbé mindenkit foglalkoztat. A centenáriumi események azelőtt is érdekeltek és magukkal ragadtak. Roald Amundsen 1911. december 14-én érte el a Déli sarkot. Én 2011. december 29-én léptem először az Antarktisz havára, miután egy chilei kutatóhajóval eljutottam a sarkkör közelébe. Ennek az útnak a részeként mentem el a Machu Picchuhoz is, amit Hiram Bingham szintén 1911-ben fedezett fel. A terveim között szerepelt, hogy ott leszek azon a hajón is 2012. április 14-én, amelyik ellátogat a 100. évfordulón az Atlanti-óceán azon pontjára, ahol a Titanic elsüllyedt. Ez csak azért nem történt meg, mert lehetőséget kaptam arra, hogy Erős Zsolt csapatával elutazzam a Himalájába, ahol ő az Annapurna megmászására készült. Azt gondolom, hogy felgyorsult világunkban egyre többen érdeklődnek a száz évvel ezelőtti időszak iránt, amit mi már csak a megmaradt fekete-fehér képekből és kosztümös filmekből ismerünk.

– Mennyi ideig dolgoztál a könyvön?

– Nyolc évig. Lassan haladtam vele, mert csak a szabadidőmben, a munkám mellett tudtam vele foglalkozni. Az ötlet 2014-ben fogant meg bennem, amikor Romsics Ignáccal és Gali Mátéval ükapám, Berzeviczy Albert (Berzeviczei és kakaslomniczi Berzeviczy Albert magyar politikus, történetíró, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke 1905-től 1936-ig, 1923-tól 1936-ig a Kisfaludy Társaság hatodik elnöke, a Magyar Olimpiai Bizottság első elnöke – a Wikipediából) életrajzi kötetének megjelenésén dolgoztunk együtt. Ennek a munkának a részeként előkerült az első világháborús naplója, ami nem egy harctéri kézirat volt, hiszen akkor ő már a Tudományos Akadémia elnöke volt, hanem egy részletes beszámoló a budapesti és bécsi politikáról. Mindez történt az első világháború kitörésének centenáriumi évében, amikor Oroszország elfoglalta a Krím-félszigetet és az Iszlám Állam terroristái fél Irakot és fél Szíriát. Ráadásul én akkor már Bécsben éltem és dolgoztam, és a monarchia története is közelebb került hozzám. Mindez arra sarkallt, hogy valamilyen formában megpróbáljak hozzájárulni az első világháború 100. évfordulójának megemlékezéseihez. Fotográfusként pedig tudom, hogy kevés dolog lehet érzelmileg hatásosabb, mint egy szépen kivitelezett album. 2014-ben még kisebb volumenben gondolkoztam, majd menet közben jött meg az étvágyam.

– De miért pont az első világháború ragadta meg ennyire a figyelmedet, hiszen nem első világháborús szakértő vagy, hanem közgazdász, tőkepiaci szakember és sportdiplomata?

–A téma jelentősége miatt. Ez az elmúlt kétszáz év messze legfontosabb eseménysora, a legtöbb ember mégis alig tud róla valamit. A nagy háború lett a történelem első világméretű konfliktusa, ami örökre megváltoztatta a világot és utat nyitott a 20. századnak. Elhozta a brit és a francia gyarmatbirodalmak alkonyát, olyan új, független államokat teremtett, mint Ausztrália, Új-Zéland, Kanada, Írország, Lengyelország. Véget vetett az Osztrák–Magyar Monarchiának, a Német, az Orosz és az Oszmán Birodalomnak, világhatalmi helyzetbe hozta az Egyesült Államokat, életre hívta a Szovjetuniót, Jugoszláviát, Csehszlovákiát, Nagy-Romániát, valamint az átalakuló Közel-Kelet új államait. A legfőbb következménye pedig a kapitalizmus, a fasizmus és a kommunizmus húszas évektől bekövetkező kegyetlen versengése lett, ami egy még pusztítóbb, világméretű konfliktusnak ágyazott meg. E hatalmas léptékű változások fényében nem csoda, ha száz évvel később a nagy háború – vagy, ahogy később elnevezték: az első világháború – öröksége most is fontos része a mindennapi életünknek. Az aktuálpolitika, a ma létező nemzetközi konfliktusok többsége és a földrajzi határok jelenleg is magukon viselik 1914–18 kitörölhetetlen nyomait. Az első világháborút ismerni és érteni ma minden eddiginél fontosabb, hiszen az odavezető utat három olyan tektonikus mozgás alakította ki, amelyek száz év után először megint egyszerre jelentkeztek az emberiség életében.

  • Mit értesz ezen?

– A három nagy törésvonal, ami mentén következményeiben, hatásában fontos és egyidejű elmozdulás történt akkor is és ma is: technológiai, társadalmi, és nagyhatalmi. Most a digitalizáció hajtja életünknek azt a hihetetlen gyors változását, ami akkor az ipari forradalomban testesült meg. Ez a változás akkor elvezetett az urbanizáció felgyorsulásához és vele együtt a feudális keretek kapitalista polgári társadalommá formálódásához, amiben az erős munkásosztály sorakozott fel az ugyancsak erős burzsoáziával szemben. Most pedig egyre inkább kinyitja az ollót a szegények és a gazdagok között, miközben minden eddiginél látványosabban és érzékelhetően ketté szakítja, radikalizálja és szembeállítja egymással az embereket a baloldali és konzervatív értékrend választása mentén az egész világban. Akkor a Német Birodalom jelent meg, mint új erő a Brit Birodalom kihívójaként, most pedig Kína teszi ezt az Egyesült Államokkal szemben, mert Oroszországgal együtt egyre több helyet követel magának a napon.

Az ezekkel a folyamatokkal párosuló fegyverkezés, a katonai tömbök újbóli aktivizálódása, valamint a jól körvonalazódó válságpontok Ukrajnában, Tajvanon, a Baltikumban és az Északi-sark vidékén könnyen egy újabb háborúba sodorhatják a világot. (Az Ukrajnára vonatkozó megállapítás a minap, sajnos, valóra vált – a szerk. megj.)

De ezúttal teljesen új problémakörök is terhelik a közhangulatot, amik 1914-ben még nem léteztek: a covid (igaz, akkor pusztított a spanyolnátha – a szerk. megj.), a gazdasági, az energia, a klíma és a migrációs válság.

– Tartasz-e attól, hogy esetleg megint háborúba sodródik a világ?

–Igen. Ez a magyarázata annak, hogy a könyvem a waterlooi csatával nyit. Utána száz évnek kellett eltelnie, hogy Európa ismét lángba boruljon, és ezt annak tulajdonítom, hogy nagyjából ennyi idő kellett ahhoz, hogy már senki se éljen azok közül, akik túlélői vagy hírmondói lehettek volna a napóleoni háborúknak. Száz év elmúltával így ismét «vonzó alternatíva» lett az európai népek számára a háborúzás. Most is lassan elérkezünk ahhoz a ponthoz, amikor már senki nem él azok közül, akik megtapasztalhatták a két világháború valamelyikét. A háborúkat megjárt generációk a béke őrei voltak mindig. Viszont – csakúgy, mint 1914-ben – a békét ma is mindenki hajlamos magától értetődő adottságként kezelni. Márpedig a világ megint fegyverkezési versenybe fogott.

– A történelemhez vonzódásodnak köze van ahhoz, hogy egy ezeréves történelmi nemesi család leszármazottja vagy?

–Minden bizonnyal, hiszen a szüleimnek köszönhetően, már nagyon fiatalon megismerkedhettem a felmenőim történeteivel, az pedig nem volt lehetséges a történelmi kontextus ismerete és megértése nélkül. De a könyvem megszületésében nem játszott szerepet semmilyen családi szál. A közvetlen felmenőim között csak 1848-i huszárkapitányok és második világháborús tisztek vannak, az első világháborút koruknál fogva, így vagy úgy, de éppen mindenki elkerülte. Igaz, ükapám unokatestvére, Berzeviczy Béla végigharcolta Galíciától a Piavéig a nagy háborút, és 1919 augusztusában, a Tanácsköztársaság megdöntése után Horthy Miklós a „vörösterror” leküzdésére létrehozott Nemzeti Hadsereg vezérkari főnökévé nevezte ki. Az ő feladata lett a román kivonulást követő zűrzavarban annak a biztosítása, hogy a Nemzeti Hadsereg az ország egyedüli és kizárólagos hadereje legyen, és ő szervezte meg, hogy az alakulatai rendfenntartó feladatokra is mozgósíthatók legyenek. Ezután kezdődött meg a vezetésével a Nemzeti Hadsereg átalakítása Magyar Királyi Honvédséggé. 1920. március 15-én Horthy Miklós, aki akkor már a (király nélküli! – a szerk. megj.) Magyar Királyság kormányzója volt, altábornaggyá léptette elő és vezérkari főnökeként még két évig irányította az új magyar haderőt, mielőtt szívrohamban elhunyt.

– Ahogyan hallgatlak, azon csodálkozom, hogy a múlt húsz évben, amióta ismerjük egymást, sosem kerültek szóba az őseid. Az a fajta vagányságod, életszereteted, azok a következetes célkitűzéseid, amelyekről sokat beszélgettünk, nem utaltak erre a háttérre, mert annyira a 21. század gyermeke vagy. Mikor éreztél rá arra, hogy tartozol ezzel az őseidnek?

– Apai ágon két erős, magyar nemesi család egyesült: egy Habsburg-tagadó és egy Habsburg-párti. Mindkettő Szent Istvánig nyúlik vissza, csak a monarchista Berzeviczyék kaptak bárói címet, az Ostffy-ág meg nem. De mindkét család művészeket, akadémikusokat, közéleti szereplőket, politikusokat adott, a fölöttem lévő nyolc generáció – leszámítva a kommunizmus 50 évét – pedig bent ült a parlamentben. A családi származás: adottság, amire büszke vagyok, de nem érdem vagy kiváltság. Ennek tudtában mindig a nevemhez méltóan próbáltam élni, nem pedig erre építeni vagy ebből élni. Egyszerre tett rám terhet és adott erőt, hogy a felmenőim és a közelebbi rokonsága körében tudhatok olyan személyeket a korábban említett Berzeviczy Alberten túl, mint Trefort Ágoston, Szalay Imre, Szalay László, Eötvös József, Szinyei Merse Pál vagy Dreher Antal.

(Folytatjuk)