(Berlini tudósítónktől) Kedden volt a könyvbemutató, amiről szerdán minden valamire való lap beszámolt, a berlini Der Tagesspiegel például három hosszú cikket szentelt az ügynek. (Az az érzésem, mintha a véleményformálók egy éjszaka alatt elolvasták volna a 738 oldalt.)
A Deutsches Theater előtt már egy órával az esemény gombostűt sem lehetett leejteni. Két csoport várakozott: a rajongók és kezükben táblákkal a tiltakozók. Mindhiába, mert Merkel a színészbejárón keresztül érkezett. A főbejáraton csak a volt kancellár férje, Sauer professzor lépett a színházba.
A 600 személyes klasszicista épület nagyszínpadán két karosszék, a háttérben a könyv borítója óriási kivetítőn. A publikumban az idejében jegyet szerzett rajongókon kívül szép számmal helyet foglalt a (nemcsak politikai) prominencia: a kereszténydemokrata publicista Dianna Kinnerttől a tévésztárszakács Sarah Wieneren át a volt kulturális államminiszter Monika Grüttersig.
Mint kiderült, a hivatalos könyvbemutatót egy nappal megelőzte már egy találkozás, ami Anne Will podcast-sorozatában szintén megnézhető. Nekem úgy tűnt föl, hogy a podcast szívélyesebb hangulatban zajlott, mint a hivatalos könyvbemutató. Ebben nyilván szerepet játszottak a körülmények: a publikum nélküli kis stúdió eleve intim szférát kínált, így ez az interjú inkább baráti beszélgetés jellegű, ellentétben a telt házzal szembenéző, a hatalmas színpadon szinte elveszett duóval. Hogy mi volt az oka Anne Will udvarias, de részben távolságtartó és hellyel-közzel ellentétes véleményét érzékelhetően visszatartó magatartásának, arról csak találgathatok. Gyakorlatból tudom, hogy merevebb, visszafogottabb, mesterkéltebb minden interjú, ha a kérdéseket egyszer már „elsütötte” a moderátor. Csodálkozom, hogy Anne Will, aki nagyon is profi műsorvezető, ezt ne tudná. A podcastot hallgatva, nézve mindketten közvetlenebbnek, személyesebbnek, emberibbnek látszanak. Talán emiatt éreztem a könyvbemutató mindkét résztvevőjét formálisnak, személytelennek.
A kérdések eleinte Merkel NDK-i múltját járták körül. Harmincöt évvel a fal leomlása után a későbbi generáció és a tősgyökeres nyugatiak előtt mintha még mindig fehér folt lenne a szocialista diktatúra szürkesége mögött láthatatlan sokszínűség, az ottani hétköznapok, valamint az is, hogy az abban felnőtt emberek nem bináris módon vagy 100%-osan elítélnek mindent, és nyílt lázadók voltak, aki meg nem, az sem volt egytől egyig talpnyaló, a rendszer kegyeltje. Igenis lehet az elnyomó rendszer ellenére boldog gyermekkort megélni. Továbbá – és ezt saját baráti körömből is tudom – sokan nem nyílt ellenszegüléssel, hanem belső ellenállással tudtak kialakítani olyan védett teret, amiben otthonosan érezték magukat. Ez Merkelnek sikerült. Aminek a gyakorlatát meghonosította később politikai karrierje során is: olyan tanácsadókkal vette körül magát, akikkel nyíltan tudott beszélgetni és biztosra vehette, hogy az ott elhangzottak nem szállnak a négy falon túlra.
Will hitetlenkedve hallgatja, hogy Merkel számára először a könyve írása közben váltak világossá bizonyos korábbi összefüggések. Többször is rákérdez: hogy’ csak most? Hát nem elemezte, összegezte, értékelte élete első 35 esztendejét már sokkal korábban? Íróemberként magam is hasonló tapasztalatokkal rendelkezem és tudom, Merkel mit ért ezen. Az írás rákényszeríti az embert arra, hogy szisztematikusan, rendszerben nézze és lássa a leírandókat. Ilyetén módon az újdonság erejével fedeztem fel törvényszerűségeket, összefüggéseket korábbi életemben, annak ellenére, hogy már sokszor végiggondoltam az eseményeket.
A politikai karrierre térve Will többször is kérdezi, hogy visszatekintve kormányzásának 16 évére megbánt-e bármit, követett-e el hibát? Eltekintve azoktól a lényegtelen apróságoktól, amiket említ az életrajzban. Csinálna-e ma valamit is másként? És itt nagyjából ugyanazokat az eseményeket, döntéseket vagy elmulasztásukat kéri számon a kancellár asszonyon, amit a véleményformáló kritikusok is: a klímavédelemre, az elmulasztott IT-fejlesztésre, a migránsválságra, az Északi Vezeték II-.re, Putyinnal való kapcsolatára, stb. vonatkozóan. Merkel mindkét beszélgetésben állítja, hogy nem bánt meg semmit, döntéseiben nem lát mai szemmel sem hibát. Amit hibaként leírt, azzal inkább csak bepillantást akart engedni a hatalom működésébe. A kritizált dolgokban az akkori körülmények között ezt lehetett, ezt kellett lépnie, akkor ezek alternatíva nélküli döntések voltak.
Merkel hangsúlyozta: természeténél fogva, valamint mély meggyőződésből ő mindig kompromisszumra törekvő. Azt tapasztalnia kellett, hogy sajnos, az autokrata vezetők nem ilyenek. Nem tagadja, hogy egyes célokat nem sikerült elérnie, más kérdésekben a demokratikus döntésfolyamat során engednie kellett (Északi Áramlat II.), hiszen koalíciós kormányt vezetett. A szűnni nem akaró, kérdés formába bújtatott számonkérések sorát végül a rá jellemző humorral a következő megjegyzéssel zárta le: „Amennyiben ez segít, úgy mondják csak nyugodtan, hogy Merkel tehet róla.”
Hosszasan elidőzött Anne Will Angela Merkel szerepén – mint nő: mennyiben tartja magát feministának, hogyan tudott első női kancellárrá válni stb., utalva az előző heti Der Spiegel címlapjára és egyéb, ritkán elejtett, férfiakra vonatkozó megjegyzéseire. A könyvbemutatón ennél a témánál mutatott Merkel először és szinte csak egyetlen pillanatra érzelmeket, itt látszott rajta a személyes érintettség. Elég vehemensen számolt be arról, mikor észrevette, hogy a CDU ősi nyugati és nála sokkal régebben politizáló (természetesen kivétel nélkül férfi) vezérfigurái megválasztották őt ugyan frakcióvezetőnek, de a következő körben közös erővel akarták őt megkerülni, kihagyni, előzni. A nőneműsége nagyobb akadálynak bizonyult, mint kelet-németországi mivolta. Utóbbi akkor került csak elő zavartó tényezőként, ha valami megfoghatatlan indokot, érvet kerestek „a férfiak” az ő félreállítására.
De nem, leszámolni nem akart sem a könyvben, sem azon kívül senkivel. Az nem az ő habitusa. Ahogy Merkel kifejezte: „Nem akarok kipakolni, mert akkor rögtön be is pakolhatnék”. A konkrét kérdésre, hogy a CDU-n belüli hajdani legnagyobb – és általa félreállított – ellenfelét, a CDU/CSU jelenlegi kancellárjelöltjét Friedrich Merzet alkalmasnak tartja-e a feladatra, gondolkodás nélkül igennel válaszol. „A pozícióhoz kell egy nagy adag hatalomvágy, ami megvan benne.” Ez őszintén hangzott, amit ki-ki érthet elismerő szónak vagy kritikának.
Merkel egyelőre felolvasó körútra megy, a továbbiakban pedig szívesen tart szakmai előadásokat. A napi politikát eddig sem kommentálta és a jövőben sem kívánja.
Minderről lehetne még sokkal többet is írni, mert a kétszer másfél óra – az Anne Will beszélgetés meg a tegnapi, másfél órás dedikálás a Kulturkaufhaus Dussmann-nál (amire az elsők öt órát álltak sorba!), valamint a vonatkozó újságcikkek – kínálnak rá lehetőséget, de mára ennyi talán elég.