Az újságíró archívumából – Hat óra a Tientanban (2)

Fél évszázaddal ezelőtt a Pekingbe frissen megérkezett szerző – mint arról idézett írásunk első részében beszámoltunk – ismerkedő sétára indult a kínai főváros egyik nevezetességében, Az Ég templomában. A séta feszült konfrontációba torkollott: a társaság szembesült a viharos korszak éppen zajló tömegkampányával, a „forradalmi tömegbírálattal – mint annak tárgya. Következzék az újságíró „A Fal mögött: Kína” című riportkönyvéből idézett fejezet befejező részlete. (A nyitó képen: a kínai kulturális forradalom idejéből származó propagandaplakát; főszereplők a vörösgárdisták; forrás: https://www.alamy.de)

Közvetlenül az emelkedővel szemben új keletű építmény magasodott, előtte cserepes virágok: mintegy öt méter magas és talán tíz méter hosszú téglafal, a falon festmény, a szivarozó Mao Ce-tung vörös zászlók erdeje felett. A zászlóerdőből építmények, hegyek emelkedtek ki  – abban az időben egyet ismertem közülük: a Tienanment, a Mennyei Béke Kapuját, Kínának az ország címerében is megörökített szimbólumát.

A festő nagyon pontosan örökítette meg az épületet: látható volt rajta a középen elhelyezett Mao-kép is. Később megtanultam, hogy a zászlóerdő tisztásai a kínai vezető életútjának állomásai: a saosani ház, ahol 1893-ban megszületett, a csingkangsani hegyek, ahol 1927-ben partizánharcát elkezdte, a cunji értekezlet háza, ahol a párt vezetőjévé választotta egy szűk testület, Jenan, ahol a kínai kommunisták több mint egy évtizeden át a hegyek oldalába vájt barlangokban tartották magukat.

Jobbra, a Visszhang-fal felé vezető kapuban a fiatal Mao képe volt látható. Mao a húszas évek értelmiségének hosszú talárjában, Leonardo da Vinci képeire emlékeztető tájon egy sztrájk szervezésére indul. Az olaszos motívummal magyarázható talán, hogy a Vatikán sajtóirodájában a szentképek közé valaki be tudta csempészni e festmény egyik kópiáját. 1970 első hónapjaiban találták meg. A kép akkor kuriózumként bejárta a világsajtót. Kínában is megvolt a maga politikai kuriózuma: a párt történetének korábbi verziói szerint a sztrájkot nem Mao, hanem Liu Sao-csi, a „Nagy Proletár Kulturális Forradalomban” „ellenforradalmár revizionista titkos árulónak” minősített pártvezető szervezte, aki 1959-től 1966-ig a köztársasági elnök posztját töltötte be. A két kép  – néhány másikkal együtt  – Mao központilag engedélyezett és Kína-szerte látható ábrázolásai közé tartozott. Azokban az időkben a piktorok mindenütt ezeket a festményeket másolták óriás vásznakra, falakra.

Balra, a Jó Termésért Való Imádság Kapujában szintén Mao elnök volt látható, háromméteres, magasra emelt karú, élethűen pocakos gipszszobor alakjában. A szoborral szemben  – utcai hirdetőállványhoz hasonló szerkezet közepén  – Mao Ce-tung képe, jobbra és balra tükörrel. Némi ügyességgel könnyen meg lehetett találni azt a szöget, amelyből az ember Mao mellett tükröződik. Egy kínai apa éppen a feleségét örökítette meg az elnök mellett, kihúzós kamerájával. Mi is megcsináltuk a képet  – de soha nem tudtuk meg, hogy sikerült-e.

A kapuból lépcső vezetett újra lefelé. Egy építészetileg csodálatosan arányos, falakkal és kisebb, kobaltkék tetejű épületekkel határolt négyszögletű térség túlsó felében emelkedett a templom, ahol fényes menetek élén, örök-egyforma szertartásokon könyörögtek a jó termésért az Egek Urához a Ming- és a Csing-császárok. Ennél fontosabb kötelessége nem lehetett kínai uralkodónak. A kínai népi vallás és a császárok hite szerint az ő személyes mulasztásuk következménye, ha aszály vagy ár sújtja az országot, hiszen az ég fiának tekintették magukat.

A templom három koncentrikusan egymásra helyezett teraszon emelkedik, s a teraszokra a jellegzetes császári lépcső vezet fel: kétoldalt lépcső a gyaloghintó hordozóinak, középen pedig, azon a szakaszon, amely fölött a császár fenséges személye lebeg a hintón, hatalmas kősárkány tekergőzik fel a stilizált kőfelhők domborművén egészen a legfelső szintig.

Mire ideértünk, gyerekek serege kísért, élénken kommentálva fényképeinket. Egy mama megengedte, hogy megörökítsük kislányát. Egy öreg bácsi mozdulatlanul, földbegyökerezett lábbal állt, és le nem vette rólunk a szemét, míg el nem tűntünk a festett, faragott fából készült, gazdagon díszített építmény kapujában.

Odabent, a mestergerenda nélkül épült pompás boltozat alatt, az oltár helyén Mao több méter magas festményről tekintett ránk, jobbra és balra pedig faliújság-állványokon a „nagy kormányost” megörökítő képeket állítottak ki. Metsző hideg volt a szél, amikor kiléptünk a hajdani funkciójára nem nagyon emlékeztető épületből. Dél felé járt már.

 – Ebédeljünk meg a Nemzetközi Klubban  – javasolta Zygmunt. Felesége még bekukkantott a térséget határoló fal diadalívszerű kapuján a park másik részébe és odakiáltott nekünk:

 –  Erre még nem is voltunk!  – Árkádos, gazdagon festett gerendákra épített, tetővel védett sétaút indult innen. A sétány mellett nagy nyilak mutattak egy távolabbi pont felé. Jobbra építőanyagokat raktak le egy lovas szekérről. Egy szabad térségen, állványokon épületek, gyárak makettjét helyezték el. Ahol az üzemek előtt a vezetők óriás portréit állították ki, a kicsinyített másokon is látható volt a festmény parányi modellje. Igazi fotótéma. – Készíthetek egy felvételt? – kérdeztem jelbeszéddel a rakodóktól. Barátságosan bólogattak. Míg én a megfelelő szöget kerestem, a három lengyel a nyilakat követve eljutott a fedett folyosó egyik fordulójához. Itt a művészi festményekkel borított árkádok közé téglafalat húztak, és ily módon egy hosszú barakk jött létre. A bejáratnál nem állt senki, erre kollégáim bementek. Elkattintottam gépemet, és utánuk siettem.

Odabent egy helyi építőipari vagy kisipari kiállítást találtunk. Műanyag és fémcsövek, különböző téglák, falelemek, újabb kisüzemek makettjei, Mao és Lin képeivel, fotók építkezésekről. Mérsékelt érdeklődéssel poroszkáltunk előre, amikor a barakk bejáratánál kiáltozás támadt. Előbb egy feldúlt arcú, élénken gesztikuláló negyvenéves forma férfi rohant felénk, majd két másik követte. Nem volt nehéz felfogni, mit magyaráznak: tilos a bemenet.

Megindultunk visszafelé. A három kínai gesztikulálva beszélt, mi széttártuk a kezünket: nem értjük. Az egyik férfi megállt a bejáratnál, félreérthetetlen tartásban: nem mehetünk ki. Intett, hogy várjunk.

A kiállítás a bejárattól jobbra kezdődött, a bejárattól balra irodahelyiség volt. Amikor bejöttünk, az őrök éppen ott ebédeltek. A helyiségből, ahol álltunk, egy ajtó és egy ablak nyílt a parkra, a hátsó falon Mao portréja lógott, a portré alatt cserepek a téli hideget is bíró növényekkel, a falakon jelszavak. A nap besütött, de a hőmérséklet fagypont körül járt.

Az iroda ajtaja sűrűn nyílt és csukódott, de az ajtóval szemben álló spanyolfaltól semmit sem láthattunk. A spanyolfal mögül izgatott telefonálás hallatszott.

 – Legalább két órát várhatunk  – jegyezte meg Zygmunt, lengyel kollégám, aki a sétára feleségét és 13 éves kislányát magával hozta. Az ajtóból idegesen rángó arccal nézett ránk a csoportunkat elfogó őrök egyike. A telefont kértük, hogy felhívhassuk követségeinket  – fejét rázta, majd letakarta egy papírral a készüléket. Megnéztem órámat: negyed egy volt.

A kiállítás előterében nem volt se kályha, se ülőhely. Nekidőltünk a festett oszlopnak és vártunk. Odakinn tovább dolgoztak a rakodók, egyik-másik néha az ajtóhoz sétált, és érdeklődve bekukkantott, körülbelül úgy, mint aki az állatkertből elszabadult ritka fajtát néz. Később néhány kíváncsi lányarc tűnt fel az ablakban. Fel-alá járkáltunk a parányi helyiségben, bepillantottam a kiállításra nyíló ajtón. Az ajtóban álló őr megmozdult, és intett: nem szabad. Még nézni sem. Gyomrunk lassan jelezni kezdte az idő múlását.

Zygmunt kislánya a kínai számok ejtésére tanított. Az egyik kíváncsi nézőnek megmutattam, hogyan tükrözi a Rolleiflex keresője a képet, de az őr mondott valamit, és az emberek eltávoztak. Egy óra múlva székeket kértünk  – adtak egy bakot és két széket, a hölgyek elhelyezkedtek és napoztak. A lábunk, mi tagadás, fázott.

Háromkor, egy újabb telefon után megnyílt az iroda titokzatos ajtaja, betessékeltek a helyiségbe. Az ötször öt méteres szoba közepén széntüzelésű vaskályha állt, csöve körülbelül két méter magasságban derékszögben megtört, és úgy vezetett a szoba légterén át, egészen a falba fúrt lyukig. A kínai üzletek, földszintes házak, de még az újonnan felhúzott emeletes épületek nagy részében is ez a fűtési szisztéma. A kályha tetején vizeskanna surrogott. Letelepedtünk a kályha köré. Őreink forró vízzel  – ahogy Kínában mondják: fehér teával  – kínáltak. Jólesett. A terem berendezése: néhány festett iratszekrény, több íróasztal és polc. Itthon egy építkezés első ügyintéző barakkját rendezik be ilyenformán.

A spanyolfal előtti polcon félméteres fehér Mao-porcelánszobor állt, szemben egy másik szobor a fiatal Maót ábrázolta, ezenkívül két falon is függött egy-egy portré a „nagy kormányosról”. Őreink letelepedtek az egyik asztal mellé, mindketten előhúzták zsebükből a Mao-idézetek piros könyvecskéjét, és miután meggyőződtek arról, hogy megváltozott helyzetünkben nem folytathatunk semmiféle gyanús tevékenységet, mélységes érdeklődéssel tanulmányozták a citátumok bölcsességeit. Ahhoz képest, hogy négy éve naponta olvassák, ez a koncentráció igazán figyelemreméltó teljesítmény  – gondoltam magamban.

Nekünk az idézetek könyvecskéje nem állt rendelkezésünkre. A felháborodáson már rég túl voltunk, bár időről időre megpróbáltunk tiltakozni. Barkochbáztunk, aztán áttértünk a snóblira. Az őrök meglepetten pillantottak felénk.

(A befejező rész következik.)