Tekintettel arra, hogy a harmincnégy esztendővel ezelőtti történtekről az akkor még újság Magyar Hírlap munkatársaként számoltam be az olvasók százezreinek, elméletileg egyszerű lenne ajánlani a ma emberének – és persze azoknak, akik annakidején akár cselekvő részesei, akár tanúi voltak a történteknek –, hogy lapozzák föl az akkori lappéldányokat. Csakhogy erre meglehetősen kevés a lehetőség! Legföljebb az Országos Széchényi Könyvtárban tehetnék meg, vagy az interneten az Arcanum digitális sajtóarchívumában. A ma Magyar Hírlap címmel megjelenő nyomtatvány helyiségeiben kutakodást senkinek sem ajánlom, hírek szerint a harminc-egynéhány évvel ezelőtti újság bekötött példányai ismeretlen helyen hányódnak, ha még egyáltalán megvannak. (A nyitó kép [forrás: Bundespressedamt] négy nappal az alábbi beszámoló után készült: a magyar kormány „egyszeri gesztusként” engedélyezte 108 keletnémet állampolgár nyugatra távozását Magyarországról.)
Ekként az 1989. évi történésekről a krónikás újságíró legföljebb csak a saját (meglehetősen foghíjas) magán-archívumában megőrzött kéziratok közzétételével szolgálhat hiteles információkkal.
Az alább olvasható tudósítás a Magyar Hírlap, 1989. augusztus 20-i számában jelent meg; hitelességéhez nem fér kétség:
„Kérem önöket, ne írjanak, ne beszéljenek idillről, eszmenyi körülményekről, még ha úgy látszik is – óvta szombat délelőtti nemzetközi sajtóértekezletén a részvevőket Csilla von Boeselager asszony, az NSZK-beli Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöknője. A helyszín: Budapest, XII. kerület, a zugligeti katolikus plébánia és egyházközség területén berendezett átmeneti menekülttábor.
Jobbra a tálalósátor, a túloldalt az orvosi rendelővé kinevezett napernyős asztal. Mögötte, az iskolaépület és a teraszos emelkedő között a tábori mosdó-fürdősátrak, a plébánia bejáratánál, az udvaron bejegyzésre váró németek tömege.
Akik viszont már regisztráltatták magukat, azok a teraszos udvarrészben fölvert pár tucat sátorban rendezkedtek be néhány hétre (?), hónapra (?) – egyelőre nem tudható. A máltai karitatív szervezet minden eshetőségre fölkészülve, már tankönyveket, iskolaszereket is hozott a gyerekeknek.
Érthetően mindenekelőtt az érdekelte az újságírókat, magyarokat, nyugatnémeteket, franciákat, osztrákokat, svájciakat és még egy sor más országbelieket: Meddig tart ez a tábori állapot?
– Jelenthetem – mondta a máltai karitász magyar és nyugatnémet önkéntes segítői nevében az NSZK-i elnök asszony –, hogy a táborban nyugalom van. És bizonytalanság is: egyelőre senki sem tudja megmondani, miként alakul ennek az immár sok száz embernek – harmadrészt kiskorú gyereknek! – a sorsa. Mi, tehát a Máltai Szeretetszolgálat egyetlen feladatra vállalkoztunk: az ideiglenes menekülttábor fölállítására, üzemeltetésére, az itt menedéket, gyámolítást kérők ellátására, testi és lelki szükségleteik kielégítésére. Mi nem politizálunk, az a kormányok, Budapest, Bonn, Berlin dolga. De aggódunk: mielőbb megoldást kell találni a napról napra több menekültjelölt ügyében, mert ez a tömeges exodus senkinek sem érdeke.
– Ami emberileg, szervezetileg megtehető, azt alighanem mindenki megtette: a Magyar és az NSZK-beli Vöröskereszt éppúgy, mint Budapest Főváros Tanácsa és a nyugatnémet külképviselet egyaránt. Köszönet a magyar mentőszervezetnek, a gyógyszertári központnak, a tűzoltóságnak. Önzetlen aktíváik – miként az itteni egyházközség tagjai – segítettek és segítenek a naponta érkező külföldi adományok, élelmiszer- és egészségügyi szállítmányok kirakásában, rendszerezésében, elosztásában. Gondunk is van: szükségünk lenne egy villástargoncára a rakodás megkönnyítésére, meggyorsítására. Hálásak lennénk, ha valamelyik magyar cég átmenetileg kisegítene bennünket – mondta Boeselager asszony.
Kozma Imre plébános, egy személyben a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöke az egyházközség tagjainak önzetlenségét hangsúlyozta: sokan jönnek, átmeneti hajlékot, ellátást kínálnak azon a jó kétszáz keletnémeten túl, aki máris családoknál várja sorsa alakulását.
A Magyar Hírlap munkatársának kérdésére a sajtókonferencián azt válaszolták, hogy az egyelőre az NSZK-konzulátus közelében tartózkodó menekültjelölteket is fölkérték, jöjjenek ide, a táborba. Remélhetőleg hajlani fognak a hívó szóra, bár némelyek úgy vélik, hogy ott „nagyobb biztonságban” vannak. Miután a jelek szerint egyelőre holtpontra jutottak a két német állam megbízottainak a tárgyalásai a hazánkban és más országok nyugatnémet külképviseletein tartózkodó keletnémetek ügyében, a Magyar Hírlap tudósítója megkérdezte:
– Volna-e lehetőség a kompromisszumra, nevezetesen: nyilvánítsák máltai állampolgárrá az NDK-ba visszatérni nem szándékozókat, kiutazásukat megkönnyítendő.
– A fölvetés nagyon logikus – mondta Csilla von Boeselager. – A lehető leghamarabb kapcsolatot keresünk római központunkkal, már csak azért is, mert a Máltai Lovagrend szuverén államnak számít, jelenleg 64 országgal áll diplomáciai viszonyban, igaz, Magyarországgal egyelőre még nem.
A szeretetszolgálat magyar és nyugatnémet vezetői ezután táborlátogatásra hívták az újságírókat, rádió- és tévétudósítókat. A sátorlakók elbeszéléséből kitűnt, hogy korántsem a kalandvágy vagy csupán a jobb anyagiak reménye késztette őket a mostani elhatározásukra. Beszélhettem magas beosztású mérnökkel, akadémiai intézeti osztályvezetővel éppúgy, mint háromgyerekes villanyszerelővel. Egybehangzón állítják: ha csak a jelét is látnák, hogy az NDK vezetése lépéseket tenne a szovjetunióbeli, lengyelországi vagy magyarországi reformok, a peresztrojka, a glasznoszty irányába, máris hazatérnének. Állításuk szerint egyre mélyebb a szakadék a valóság és a hivatalos megnyilatkozások között, nagyon kiéleződött az ország belpolitikai helyzete – mondják. Egy Drezda megyei kétgyerekes családapa jelentette ki: „Gondolhatja, nem ilyen sátoros életet hagytunk otthon, hanem gyönyörűen berendezett otthont, rokonokat, barátokat, viszonylag jól fizető munkahelyet. Csakhogy egyet nem tudhatnak a magyarok: nem változtat a madár státusán az, ha kalitkája aranyból van is.
A néhány nappal fenti beszámoló előtt megjelent írás itt olvasható; tessék kattintani!