Az újságíró archívumából – Japán: nincs bocsánat!

Negyedszázaddal ezelőtt, amikor ez az írás megjelent a Reform című független és demokratikus magazinban (1996. február 6. / 5. szám), itthon még nagyon friss volt a hír: Japánban mind elfogadottabbá válik gyakorlat, amely szerint senkinek sincs előírva, hogy az első munkahelyén öregedjék meg és onnan menjen (meglehetősen idős korban) nyugállományba. Mindaddig már-már matuzsálemi korú urak (hölgyekről szó sem lehetett) vezették-képviselték nemzetközileg is elismert vállalatukat, társaságukat. Jóformán az utolsó pillanatig ragaszkodtak vezető beosztásukhoz, kapaszkodtak az íróasztalukba, és küzdöttek azért, hogy semmi se változzék az évszázadok óta működő, a tekintélyelvűségen alapuló hierarchián. És most, vagy inkább ezután?  (A nyitó kép forrása: Der Spiegel.

«Milyen ma egy japán nagyvállalat első számú embere? Kis híján 62 esztendős férfi, aki a rangos Tokiói Egyetemen szerzett diplomát, kevéske szabad idejében golfozik, magánemberként pedig rajong Mita Josikóért, napjaink felkapott giccsszínésznőjéért. Az átlagos japán (gazdasági) vezető – megjárván a ranglétra összes fokát – évtizedek alatt jut el a csúcsra. A távol-keleti szigetország lakói talán még a briteknél is jobban ragaszkodnak a hagyományaikhoz, ekként sokan még ma is némi bölcs fölénnyel mosolyogják meg az amerikaiakat meg a nyugat-európaiakat, akik örökké újítgatnak, ráadásul „gyerekekkel” töltik be a kulcsfontosságú gazdasági posztokat…

A közvetlen elbocsátásoktól még visszariad a cégek többsége, mert a közvélemény elítélné őket.

Japánban egy ideje személyzeti vezetői forradalom dúl. Akik eddig mosolyogtak, nemigen tudják leplezni szorongásukat. A feltörekvő húszon- és harminc-valahány évesek már nem kopognak ezerszer bocsánatot kérvén a zavarásért, és nem esdekelnek bebocsáttatásért, hanem emelt fővel, magabiztosan nyitnak be – még a főnökhöz is. Ezek a fickók már más tempót diktálnak – nem csupán önmaguknak. Meggyőződésük, hogy nekik jár a főnöki szék és íróasztal, ők jobban, biztosabban és gyorsabban képesek dönteni a legkényesebb helyzetekben is, és mindezért persze kiemelkedően magas javadalmazás is megilleti őket.

Régóta esedékes, drasztikus és drámai átalakulás megy végbe a szigorú hagyományokon alapuló japáni személyzeti munkában. Mindeddig az volt a gyakorlat, hogy a friss diplomások elárasztották ugyan a kis- és nagyvállalatokat, a bankokat, a közigazgatást – és ott is maradtak nyugdíjazásukig. A nagy gépezetben a portástól a vezérigazgatóig mindenkit eltöltött a fogaskerékérzet, az individuumot jócskán elnyomó csoporttagság, az általában hatvan-hetven esztendős főnökök, elöljárók feltétlen tisztelete. Kívülről betolakodottak és kiugróan magas tudásukkal előrejutó szakemberek talán nem is voltak a japáni menedzsmentben.

Atarasi Maszami, a vezetéselmélettel különösen sokat foglalkozó vállalkozó azt írja, hogy az összeomlás határán van a szenioritáselmélet és -gyakorlat, egyre több japáni vállalat törekszik az amerikai vezetési módszerek meghonosítására. A Honda autógyár és a Nippon acélkonszern az előléptetésről, fizetésemelésről alkalmazottai éves munkáját értékelve dönt. Idei Nobujuki tizennégy igazgatói fokozatot hagyott ki, és egyenesen a Sony elnöki székébe huppant. A Nihon Keizai Shimbun című gazdasági szaklap szenzációként tálalta, amikor alig harmincéves főnököt neveztek ki a számítógépes játékprogramjairól világhírű Sega élére.

George Fields amerikai Japán-szakértő és marketingprofesszor szerint megszűnőben vannak az életfogytig tartó hitbizományok a vezető elit számára. A világ egyik legnagyobb kereskedőháza, a Mitsubishi Corporation rövid úton megválik azoktól az ötvenévesektől, akik nem tudták magukat vezető pozícióba föltornászni. Azért már senki sem emelhet szót, hogy teljesítménye, nem pedig életkora alapján állapítják meg a fizetését. A Segánál egy tehetséges szoftverfejlesztő (átszámítva) akár 13,3 millió forintot is hazavihet egy évben.

Hihetetlen, de így van: az elektronika egyik fellegvára, a Toshiba csak most építette ki saját, minden munkahelyet egységbe fogó számítógépes hálózatát. Azonnal feleslegessé vált minden ötödik vezetői, igazgatói állás. Az IBM Japan a legutóbbi időkig klasszikusan japán üzem volt; egy ideje viszont jellegzetesen amerikaiként működik: a vezér, Kitasiro Kakutaro teljhatalommal ruházta föl a csak neki felelős igazgatókat, üzemvezetőket. Az elektronizálás révén bármikor, bármelyik beosztott és vezető ellenőrizhető, utasítható, felelősségre vonható, miközben munkájának hatékonysága is mérhetővé vált. Számon kérhető a legkisebb vezetői posztot betöltőtől is, ha nem elég kreatív és jövőbe tekintő.

Az új vezetési kultúra éllovasai, mint például a Fujitsu komputergyártó óriás, igyekeznek megszabadulni a „big is beutiful“ (ami nagy, az csak szép lehet) szemléletétől. Felesben átvállalják az új vállalkozók anyagi terheit, három évet adván nekik arra, hogy saját lábukra álljanak. Persze az anyavállalaton belül. Japán igazából csak most (1996-ról van szó – a szerk.) kezd nyitni a nagyvilág felé azzal is, hogy vállalatai mind szívesebben fogadják be a nemzetközi tapasztalatokra szert tett vezetőket. Megszűnőben a régi gyakorlat: aki előbbre akart jutni, annak nem volt célszerű külszolgálatot vállalnia, mert csak az melegedhet, aki közel van a tűzhöz, a távollévő pedig gyorsan kiesik a pikszisből.

Egy „apróság” különösen rokonszenves és megszívelendő az új japáni menedzsmentkultúra terjedésében: a vállalatok többsége igyekszik a hazai, valamint a külföldi elmélet és gyakorlat legjobb vonásait ötvözni és alkalmazni.»

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)