Egyedülálló kulturális akció kezdeteiről számolt be szerzőnk a Népszabadság 2008. március 1-jei számában. Azóta lelkes magyar fiatalok restaurálták a kolostort, a közeli buddhista kegyhelyet, s a helybéli gyerekek tanulási lehetőségeit is megjavították. Minderről részletesen a cikkben feltüntetett csomasroom.org cím alatt olvashatnak a téma iránt érdeklődők… (A nyitó kép forrása: turizmus.com)

Az északnyugat-indiai Zanglában összeomlás fenyegeti azt a középkori építményt, amelyben vándorlása során Körösi Csoma Sándor elkezdte a tibeti nyelv és kultúra tanulmányozását. Jó hír viszont, hogy több kezdeményezés is született a magyar szempontból kiemelkedő jelentőségű emlékhely megmentésére.

Az Indusba torkolló Zanszkár folyó völgyét vigyázó zanglai erőd az elmúlt évszázadokban több funkciót töltött be. A körülötte fekvő apró települések védelme mellett egyfajta őrtoronyként menedékül szolgált a buddhista vallás és papjai számára is. Másfél évig falai között élt Körösi Csorna Sándor, aki a magyarság ázsiai bölcsőjét kereső, emlékezetes vándorlása során vetődött el ide, Kasmír keleti peremvidékére. A tartózkodás közvetlen indítéka az a feladat volt, amelyet egy brit gyarmati tisztviselő, bizonyos Moorcroft bízott Csomára: ha már úgy is erre sodorta a sorsa, foglalkozzon alaposabban a tibeti nyelvvel, állítsa össze annak grammatikáját, szerkesszen tibeti-angol szótárat. Nyomatékul háromszáz rúpiával is kisegítette a hosszú vándorlás után fillér nélkül maradt tudóst. Aki ezt követően nemcsak menedéket, de buddhista lámákat is talált a zanglai erőd falai között, s tőlük kezdte tanulni a tibeti nyelvet – az általa ismert tucatnyi után a tizenharmadikat. 1823 nyarától másfél évig élt a szűk cellában, a Himalája hétezres csúcsainak tövében, majd 1824 végén tudásban és jegyzetekkel gyarapodva indult tovább az indiai angol felségterületek felé. A brit gyarmati hatóságok gyanakvással figyelték mozgását, cári ügynöknek nézték (oroszul is tudott!), így csak az addigi útjának igen részletes papírra vetése után engedték, hogy folytassa kutatásait. S jó, hogy így tettek: Körösi Csorna Sándor idáig tartó vándorlásának történetét a Kelet-indiai Társaság archívumában fennmaradt beszámolójából ismerheti az utókor.

India térképét akkor számos kisebb-nagyobb fejedelemség tarkította. Zangla a ladakhi „független királysághoz” tartozott, amelynek Lehben székelő uralkodója jóindulattal viseltetett a messziről jött vándor iránt. Ugyanígy tett egyik utódja is a kolostort 1928-ban felkereső jeles magyar orientalista, Baktay Ervin esetében. Az utazó a lámáktól kapott felvilágosítás alapján „Csoma’s room” felirattal megjelölte azt a cellát, ahol a tudós élt és dolgozott, s amely a később arra vetődő magyarok zarándokhelyévé vált. Így került oda – első ízben 1976-ban – Bethlenfalvy Géza Kelet-kutató is, aki később a delhi magyar kulturális központ vezetőjeként többször megismételte látogatását. Legutóbb (már nem igazgatóként) tavaly nyáron kereste fel a helyszínt, ahol elkeserítő állapotokat tapasztalt. A Csoma-szoba falán megszaporodtak ugyan az arra járt magyarok tiszteletet kifejező táblái, ám ezek sem alkalmasak arra, hogy az olykor tízcentis repedéseket eltakarják. A klímaváltozás következtében ugyanis e hagyományosan száraz vidéken gyakoribbakká váltak az özönvízszerű esők, amelyek szétáztatták az építmény meglehetősen gyatra, rőzse-szalma szerkezetű, vályogból épített tetőzetét, megrepesztve a közfalakat, gyakorlatilag lakhatatlanná téve az egykori kolostor-erődöt.

Bethlenfalvy kapcsolatba lépett a ladakhi uralkodóház leszármazottjával. Nyima Norbu, a környék földesura – aki azért jó néven veszi, ha királyként tisztelik – örömmel értesült, hogy a tulajdonát képező objektum sorsa a magyarokat is foglalkoztatja. Készített is egy kalkulációt arról, hogy szerinte mennyibe kerülnének a helyreállítási munkálatok, egyben felajánlotta, hogy anyagot és munkaerőt biztosít saját „felségterületéről”. Bethlenfalvy ennek ismeretében kérte Budapesten az Oktatási és Kulturális Minisztérium segítségét, a tárca pedig – a professzor értesülései szerint – jóvá is hagyott két és fél millió forintot a zanglai helyreállítás céljaira. A téma szerepelt a szakminiszter, Hiller István legutóbbi, újdelhi-i tárgyalásain is, ahol indiai részről a maximális erkölcsi támogatásukról biztosították az elképzelést, anyagi segítséget azonban egyelőre nem ígértek, lévén az erőd – magántulajdon.

Időközben mások is megmozdultak azért, hogy a Csoma-szoba és környezete ne legyen az enyészet martaléka. Kiemelkedik közülük Irimiás Balázs, jelenleg Tokióban tanuló építész-doktorandusz akciója, aki már képes tájékoztatót is készített az adott helyzetről és a lehetséges megoldásról. Az elképzelés megvalósításánál számítana a problémakörbe korábban bekapcsolódott személyek – így Bethlenfalvy Géza – közreműködésére, de olyan, az ázsiai kulturális örökség magyarországi népszerűsítését célul kitűző alapítvány támogatására is, mint a Royal Angkor Foundation, amelyet Jelen János korábbi vietnámi nagykövet irányít. Az alapítvány már alá is írt egy együttműködési szándéknyilatkozatot a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálattal (KÖSZ) és a Tan Kapuja Buddhista Egyházzal. Az előbbiek műemlékvédelmi szaktudásukat, az utóbbiak – egyebek között – a dalai láma támogatásának elérésére történő közbenjárásukat ajánlották fel. Elképzelésük szerint a helyreállítási munkálatokba – élve a királyi tulajdonos által felajánlott segítséggel – olyan lelkes magyar fiatalok is bekapcsolódnának, akik saját kezűleg és saját költségükre is készek közreműködni egy magyar nemzeti emlékhely megteremtésében a Himalája völgyében. Alig egy hónap alatt tucatnyi fiatal építész és bölcsész jelentkezett munkára az alapítványnál, biztosítani szándékozva a zanglai kolostor távlati fennmaradását, ami egyúttal helyi és össz-indiai érdek is.

Ha ez a verzió az érintettek által elfogadásra kerülne, akkor természetesen kevésnek bizonyulna az OKM által kilátásba helyezett összeg. Már az újmódi „építőtábor” tucatnyi résztvevőjének a kiutaztatása is jócskán megcsapolná a pénzügyi keretet. Minden esetre szükség lesz a magyar állam további támogatására, amire vonatkozóan – különösen a miniszterelnök januári indiai látogatását követően – a KÖSZ biztató jelzéseket kapott. A szervezők és az alapítvány vezetői remélik továbbá, hogy a szívmelengető cél sokakat adakozásra késztet, az idei adószázalékokból történő felajánlások nagyot lendítenének az elképzelésen.

Az idő sürget, a „vár állott, most kőhalom” jelenség indiai változatának visszafordítása nem tűr halasztást. Ugyanakkor a projekt sikere esetén ez a pont – Csoma kalkuttai dolgozószobájához vagy dardzsilingi sírjához hasonlatosan – az Indiába látogató magyarok számára kiemelt fontosságú emlékhellyé válhat. A régió már elég távol esik a Kasmírt megosztó, és esetenkénti fegyveres villongásokról is elhíresült tűzszüneti vonaltól, a Ladakh központjában fekvő Leh repülőtere Delhiből közvetlenül elérhető, a Zanszkár folyó eddig járhatatlan völgyében pedig már épül a Zanglát Lehhel összekötő országút.

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)