Az egykori Népszabadság külföldön járt munkatársai szívesen nyúltak a ’levél’ műfajához, utazásuk könnyedebb elemeit bemutatandó. Így tett cikkünk szerzője is, midőn először járt Észak-Koreában, aminek „nagy vezére”, Kim Ir Szen éppen akkoriban látogatta meg Magyarországot – ajánlatos volt tehát alaposan megfontolni, mit vet papírra. Írását a legnagyobb példányszámú napilap 1984. június 3-i száma közölte… (A nyitó képen: a cikkben szereplő látványosságok közül az első…foto: kldr.info)

A nyári melegben fürdő koreai főváros utcáin a járókelők önfeledten fordítják arcukat a folyópart felől meg-meglebbenő szellőnek. A Phenjant átszelő, mellékágaival a parkokba, ligetekbe is bekukkantó Tedong folyó a Sárga-tenger felé távozik. Ebbe az irányba igyekszik a felforrósodott aszfalt-beton kőrengetegből minden városi lakó, aki teheti. Az útkereszteződésekben tányérsapkás, feszesre húzott derékszíjú, karcsú rendőrlányok regulázzák az egyébként nem túlzottan idegfeszítő forgalmat. A viszonylag kevés személygépkocsi, de a buszok és az embereket szállító teherautók jó része is azt a széles, osztottpályás országutat keresi, amely a folyó mellett – sőt néha betonoszlopokra építve, a zöldesszürke hullámok fölött – vezet. Ezen érhető el a leggyorsabban a népi Korea látogatottságát tekintve nyilván első helyen álló települése: Mangjongde.

A csaknem félórás autózás után a festői hegyormot borító erdőből kiemelkedve kilátó tűnik fel. A hegyet körbejáró autósztrádáról tükörsima út ágazik le az emlékhely: Kim Ir Szen elnök szülőháza és az azt övező liget bejáratához. A társasgépkocsik az itteni parkolóban kerestek maguknak helyet, az utasok kiszállnak, illetve – ha teherautón jöttek – leugrálnak, és sorokba rendeződve türelmesen várnak bebocsátásra, pontosabban arra, hogy a tisztes létszámú idegenvezetői gárdából valaki odajöjjön hozzájuk, és ismertesse a látogatók tudnivalóit, az egész körséta lebonyolítását. Minden öt percben indul egy-egy újabb csoport, és minden második csoport iskolás gyerekekből tevődik össze. A kis látogatók úttörő-egyenruhájukban, vörösnyakkendősen éppoly fegyelmezetten sorakoznak fel, mint a felnőttek; a kapukon belüli áhítatos csendet is csak akkor törik meg, ha erre külön utasítást kapnak. Akkor viszont torkuk szakadtából harsogják a különféle mozgalmi dalokat és katonaindulókat, miközben a park szelíden kanyargó útjain újabb és újabb megtekintésre kijelölt objektumok felé menetelnek.

A személygépkocsikkal – Mercedesekkel vagy Volvókkal – berobogó, túlnyomórészt külföldi vendégeknek a főbejáraton belül is szabad közlekedni. Kim Ir Szen szülőháza közelében az emlékhely valamelyik magasabb beosztású tisztségviselője üdvözli az érkezetteket, s ugyanő mutatja meg a két egymásra néző lakóépületet, valamint a közöttük, az udvar végében felépített fészert. Amíg a külországokból jött látogatók a három házikó által körbezárt területen tartózkodnak, a koreai csoportok tagjai a kőlapokkal kirakott tágas előtérben várakoznak, és csendes érdeklődéssel vagy – ha van valamelyiküknél – fényképezőgép kattintgtatásával ütik el az időt.

A szülőház megtekintése mindenképpen tanulságos és hasznos. Az is, aki csak a néprajz, népszokások iránt érdeklődik, igen plasztikus képet kaphat itt arról, hogyan éltek, táplálkoztak, mivel végezték munkájukat a század első felében a koreai falvak lakói. A szalmából készült, gömbölyített sarkú háztetők alatt, a simára tapasztott falú szobák párkányain, polcain ott sorakoznak azok az edények (öntöttvas és cseréplábasok, filigrán porcelán teáscsészék, fűszertartók), evőpálcikák és más használati tárgyak, amelyeket a Kim család tagjai mindennapi életük során használhattak. Egy másik szobában a szövőszéket és jól megtermett famozsarat lehet szemrevételezni, míg a fészerben a ház körüli, valamint a mezőgazdasági és kertészeti munkákhoz szükséges szerszámok állnak egymás mellett példás rendben.

A séta során a látogatók útja felvezet a kilátóhoz is, ahonnan pompás panoráma tárul eléjük. A rizsföldek friss zöldje csak a távolban, keleten szakad meg, ahol már Phenjan épülettömbjei szürkéllenek. Visszafordulva a park látványa gyönyörködtet: gömbölyűre nyírt bukszusbokrok, ismeretlen, ám annál szebb virágok, fák, szökőkutak, vízililiomos, aranyhalas medencékből kiemelkedő sziklakertek veszik körül a magasból nézve szinte törékeny játéképítménynek tetsző vastag tetős, jellegzetesen koreai házikókat.

A simára nyírt gyepen, zöldellő domboldalon túl, kilométernyi távolságban színes acélszerkezeteken akad meg a tekintet. De ezúttal nem a KNDK-t általánosan jellemző egyik építkezésről van szó – a mangjongdei kultúrpark hullámvasútjának pályája sárgállik már messziről. Kétségkívül eredeti és életrevaló ötlettel az emlékhely szomszédságában néhány éve szórakoztató kombinátot létesítettek, ami most is tovább szélesedik, gyarapodik. Területén szinte teljes egészében Japánból importált berendezések sorakoznak, térbeli elhelyezésükben valamelyest Disneylandre emlékeztetnek. A hullámvasút szerelvénye még egy teljes függőleges hurkot is tesz – a kocsik előtte vagy 120 kilométeres sebességre gyorsulnak, de sikítás nincs: a bennüllők torkába nyilván bennszorul a levegő. A nyugalmasabb óriáskerék valóban megfelel elnevezésének: 50–60 méteres magasságból nézhet körül a vendég, belátva szinte az egész szórakoztató központot. Az itt is elmaradhatatlan tavacskák körül a japán szuperexpressz kicsinyített mása kanyarog a síneken, az utasok derékig ülnek a vonatban. A fotocellás céllövöldében pedig elsősorban a koreai néphadsereg mindenütt csoportosan jelenlevő katonái buzgólkodnak, a legkülönbözőbb célpontokon (találat esetén bukfencet vető nyúlon, mellét verő gorillán stb.) próbálva ki a hadgyakorlatokon összeszedett tudományukat.

Itt még az eddig oly fegyelmezett gyerekek is megfeledkeznek az intelmekről; egy-egy áhított szórakozás elmaradása bizony hangos konfliktusig fajulhat szülő és csemetéje vagy pedagógus és nebulója között. A csetepaté a legközelebbi büféig is eltart, ahol azután némi cukorkával, vagy a meglepően kellemes ízű koreai rágógumival mód nyílik a „nemzedéki ellentétek” elsimítására.