Egy remélhetőleg már réges-rég elfeledett gyakorlatot „zenésített meg” a krónikás: a téli tüzelő házhoz szállításának nálunk meglehetősen furcsa folyamatát. A hiánygazdálkodás (micsoda fura kifejezés: gazdálkodás a hiánnyal?) időszakának egyik jellemző mozzanata volt a téli tüzelő házhoz szállítása. Az az időszak, amikor (és most ne a kificamodott, támogatott árakat nézzük, elvégre a legtöbb esetben hozzájuk igazították a munkabéreket!) a vevőnél az esetek kilencven-egynéhány százalékában nem annyi tüzelőt hordtak/lapátoltak le a pincébe, borítottak a lakása, háza előtti járdára, mint amennyit kifizetett. És amikor mindenféle trükkel, füllentéssel, csalással igyekeztek „mellékeshez” jutni a szeneslegények meg a teherautó sofőrje, nem átallván házalni a kocsin maradt, feleslegesnek kikiáltott szénnel, koksszal, fával…A saját tapasztalatokon alapuló alábbi írás 1989. április 14-én jelent meg a Magyar Hírlapban. (Szenes illusztrációra nem leltem a szerkesztőségi archívumban…)

«Joggal feltételezi a Tüzép-megrendelőirodában dolgozó szőke hölgy: aki egyszerre jó 15 ezer forint ára tüzelőt vásárol, annak gépkocsija is van. De hogy mégis biztos legyen a dolgában, rákérdez: „Ugye, saját autóval kíséri a szállítmányt?”

Visszatérő gond a tüzelővásárlás, s főleg akkor jár izgalommal, ha nem maszekkal, hanem állami vállalattal szállíttat a megrendelő. Már a lerakás és a behordás előtt megkezdődik a vita: milyen messze van a pince, mennyi a törmelék, a por a brikettben, szénben, elég apró-e a koksz, nincs-e agyonlocsolva, hogy többet nyomjon, egyáltalán: megvan-e annyi, amennyit a kedves kuncsaft rendelt és kifizetett?

A „fölösleg” eladó

És ha mindezt megúszta is a vásárló, lehet, hogy a megérdemelt (vagy meg nem szolgált) borravaló összege okoz szóváltást. De az is előfordul, hogy a kedves megrendelő kevésbé tapasztalt a tüzelő terjedelmének, súlyának a fölbecslésében (a helyszíni mérlegelés „szakmai fogásairól” most akár szó se essék!), és mondjuk, fél áron megveszi a kocsin maradt „fölösleget”, gondolván: még jól is járt, holott legtöbb esetben csak a saját, egyszer már hivatalosan kifizetett tüzelőjét vásároltatják meg vele a szállítók – immár önmaguk hasznára.

„Ugye, saját autóval kíséri a szállítmányt?” A kérdés máris megmarja azt a kevéske bizalmat is, amennyit a tüzelőre szoruló honpolgár még táplált az állami szállító-szolgáltató vállalat iránt. Benda Péter, a BSZV (Belkereskedelmi Szállítási Vállalat) budapesti 3. számú üzemegységének az igazgatója megedződött az évtizedek során hallott panaszoktól:

– Érdemben intézkedni csak tettenérés vagy kézzelfogható bizonyítékok esetén tudunk. Panaszbejelentésre ellenőreink 72 órán belül helyszíni vizsgálatot kezdenek, és ha sikerül megállapítani a súlycsonkítást, a szándékos minőségrontást, lopott tüzelő árusítását, netán bizonyítható a szállítók erőszakos borravaló-követelése, amellett, hogy ügyfelünket kártalanítjuk, dolgozóinkat is felelősségre vonjuk, akár elbocsátással is sújtjuk.

– Ennek ellenére megalázónak, sőt önhitelrontónak tartom a szállítmány kísérésére vonatkozó kérdést. Sugallja ugyanis a bizalmatlanságot, fölkelti az üzletfélben a gyanakvást, és ha a világ legbecsületesebb angyalai szállítanák is a BSZV színeiben a szenet, a fát, már akkor is úgy véli a megrendelő: hiányzik a kocsiról néhány mázsa …

– Holott mi éppen az ellenkezőjét szerettük volna elérni e lehetőség fölkinálásával – mondja Benda igazgató. – Kitárni a telepkaput, legyen ott üzletfelünk a rakodásnál, a mérlegelésnél, lássa, mit kap a pénzéért, jöjjön a kocsi mögött (vagy előtt), hogy elejét vegye a „kitérőknek”.

– Nem gondolja, hogy ilyen alapon minden szállítót és szállítmányt kísérni kellene, minden szállítómunkás mellé rendőrt, rendészt kellene állítani? Bizalmatlanul kellene kézbe venni még a zacskós tejet is — hátha fölvizezték a tehéntől a boltig vezető úton! Nem túl európai megoldás ez a kísérési lehetőség, nem is szólva arról, hogy az emberek többségének még nincs autója, és idejéből sem telik ilyesmire. Aztán meg gondoljon csak a néhány százezer nyugdíjasra; sokan közülük megkoplalják a téli tüzelő mindegyre emelkedő árát!

– Mit tenne ön a mi helyünkben?

– Csak megbízható emberekkel dolgoztatnék.

– Nem kérhetek minden szeneslegénytől erkölcsi bizonyítványt. És egyébként is: társadalmi-anyagi okai vannak ennek a jelenségnek. A hiánygazdálkodás velejárója a korrupció, orgazdaság. Ha senki sem venné át a kocsin maradt „fölösleget”, az értékesítésével is fölhagynának.

Már nem monopólium

– Nem fél attól a BSZV, hogy előbb-utóbb kiszorul a tüzelőszállítási piacról?

– Monopolhelyzetünket már 1982-ben elveszítettük, akkor jelentek meg az első, teherautóval fuvarozó kisiparosok. Most évente mintegy 300 ezer tonna szilárd tüzelőanyagot szállítunk Budapesten; naponta 50–80 kocsink (négy-négy emberrel) foglalkozik ezzel a szolgáltatással.

Tisztában vagyunk azzal, hogy a BSZV nagyon jutányosán szállítja és rakja le a tüzelőt (sőt: valójában még meg is veszi helyettünk!), a szolgáltatást azonban nem képes köz- megelégedésre elvégezni. Nem kellene-e a tüzelőszállítást teljes egészében magánkézbe adni? Csakhogy akkor hova mennének dolgozni azok, akiket ma sajnos, célszerű kísérni, hogy a kifizetett mennyiségű tüzelő teljes egészében eljusson a vásárlóhoz.»

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)