Az újságíró archívumából – Megszólal a Gellért-hegy Géniusza

Nem tudhatom (miként más földi halandó sem), hogy az éppen a végrehajtó hatalomban lévők fejéből mikor pattan ki a korszakos ötlet, amely szerint le kell bontani a Gellért-hegy ormán magasodó Szabadság-szobrot (egykori nevén: Felszabadulási emlékművet), Budapest alighanem első számú jelképét. Mert még ez is előfordulhat, ezért célszerű emlékeztetni napjaink és holnapjaink nemzedékeit – a többi között – arra, miként keletkezett, és ki az a nőalak, aki a pálmaágat tartja; mert valódi, hús-vér ember volt; a múlt század nyolcvanas éveiben volt szerencsém beszélni a szabadságot megtestesítő Géniusszal, azaz Thuránszky Tihamérné Gaál Erzsébettel (1917–89), a Soproni Állami Szanatórium nővérével. (Az alábbi írás 1986. április 4-én jelent meg a Magyar Hírlap mellékletében.)

«Erzsébet arcvonásai simák („pedig nem kevés megpróbáltatás ért az életben”), ápolt kontyában még mutatóban sincs más, mint sötétbarna, majdnem fekete hajszál („más talán már rég megőszült volna a sok gondtól, amit a vállamra vettem-raktak”), termete ma is sudár. Thuránszky Tihamérné Gaál Erzsébet életének legnagyobb élménye, hogy ő lehetett a Gellért-hegyi felszabadulási emlékmű, a szabadságszobor főalakjának, az olajágat tartó Géniusznak a modellje. „A szabadság eszméje, a szabadság iránti vágy kortalan. Talán ezért is érzem magam mindmáig fiatalnak.”

Thuránszky Erzsébet (legszívesebben így írja-használja a nevét) negyvenkét esztendei munka után vonult nyugalomba. A Soproni Állami Szanatórium – volt munkahelye és ma is otthona – meg lánya békásmegyeri lakása között osztja meg napjait. Három oklevelet is szerzett pályafutásának aktív szakaszában az egészségügyben. A háború utolsó éveiben az 527. számú hadikórház mütősnővére volt. Szerencsés véletlen, a sors kiszámíthatatlan kegye segítette Erzsébetet: a Nyugatra vezényelt hadikórház itthon maradt („az utolsó pillanatban sikerült lelépnem”) műtősnővére őrségi falujában, Viszákon várta meg a felszabadulást, így beszél élete legnagyobb élményéről:

„Pestre rendeltek negyvenöt októberének első napjaiban, az akkori Fiumei (ma Mező Imre) úti OTI-ba, az igazoló bizottság elé. A Thököly út–Dózsa György út sarkán vártam a 21-es villamosra, amikor éreztem, hogy valaki nagyon figyel. Egy idős, jó hatvanas férfi nézett kitartóan, majd hozzám lépett, megszólított. Elmondta, hogy szobrász, Kisfaludi Stróbl Zsigmondnak hívják, és már hónapok óta engem keres. Zavarban voltam, hirtelen nem tudtam, mit mondjak. Tovább beszélt: nagy feladatot kapott a kormányzattól, a magyar szabadság szobrának a megalkotását bízták rá és végre megtalálta bennem a főalak modelljét. Egy szép testtartású, arányos termetű, tiszta tekintetű nőt álmodott meg a szoborcsoport fölé – magyarázta lelkesen a mester –, akiből sugárzik a magyar nép megoltalmazására képes belső erő, és aki egyúttal az élet folytonosságának a megtestesítője is, mivel nő.”

Erzsébet nővér elvállalta a modellszerepet, Kisfaludi Stróbl Zsigmond műtermében nem egyszer megfordult Vorosilov marsall, az akkori kormány és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság több tagja, tisztségviselője, miközben a szobortanulmány készült. „Nem volt könnyű feladat; a mester hosszasan magyarázta művészi elképzeléseit, majd napokon keresztül föltartott kézzel, az alkotó által elképzelt arckifejezéssel álldogáltam…

Kisfaludi Stróbl Zsigmond 1969-ben megjelent életrajzi művében így ír a Gellérthegyi emlékmű születéséről: „…hatalmas munka volt, több mint másfél esztendeig dolgoztam rajta. A tizenhárom méter magas Géniusz szobrát igyekeztem a lehető legegyszerűbben megoldani, hogy fájdalmas, de egyúttal meghatott mozdulattal emelje a dicsőség pálmáját a hősi halált halt szovjet katonák emléke fölé. Előtte a szovjet katona hatméteres bronzalakja, kezében zászlóval, arcán a győztes nyugodt, öntudatos kifejezése. A talapzaton elhelyezett, fáklyával rohanó ifjúban jelképesen a fényt, a világosságot, a szabadság eszméjét, a másik küzdő alakjában a fasizmus fölött aratott diadalt akartam kifejezni. A két oldalra szánt domborművön a szovjet–magyar találkozást és a lendületes országépítést ábrázoltam, míg a hátul elhelyezett katona a hősi halált halt bajtarsainak porai felett áll őrt.”

– Nem lehettem ott az emlékmű avatásán 1947. április 4-én – mondja. – Csak jóval később pillanthattam meg magamat a Gellért-hegy ormán. Igazából csak madártávlatból érvényesül ez a monumentális alkotás… – Modellségem az évtizedek alatt nagyszerű barátságokkal, kedves ismeretségek egész sorával ajándékozott meg. Itthoni és külföldi tankönyvekben írtak az emlékműről és keletkezéséről. Találkozhattam Vaszilij Mihajlovics Golovcovval, azzal a szovjet katonával, aki a mellékalakhoz állt modellt, és néhány nagyszerű szovjet asszonnyal: Osztapenko kapitány özvegyével, Olga Lepesinszkájával, Valentyina Tyereskovával. Büszke vagyok arra, hogy egy parlamenti fogadáson Kun Béláné mellett ülhettem, szót válthattam vele. Szovjet és magyar iskolák, úttörőcsapatok a levelezőim ma is; megtanultam oroszul, hogy válaszolhassak a kedves sorokra. A másik mellékalak, egy kedves, fiatal ír katona annyira belém szeretett, hogy feleségül kért, magával vitt volna. Itthon maradtam. Férjem négy éve hunyt el, agrármérnök volt.

Kisfaludi Stróbl Zsigmonddal az élete végéig ápolta kapcsolatait a Thuránszky család. Erzsébet lányának keresztapja volt a mester, ő figyelt föl a kislány rajztehetségére, színérzékére és javasolta, hogy a képzőművészeti gimnáziumban folytassa a tanulmányait. (A Thuránszky lány éveken át textilminta-tervezőként dolgozott.)

Erzsébet asszony – akivel a nem budapestiek is bármely pillanatban találkozhatnak, hisz’ rajta van a tízforintosunkon – boldog embernek tűnt föl ottjártamkor. Boldog és büszke, mert huszonéves szépségét adományozhatta hazájának, népének, napjaink és a jövendő nemzedékeinek. Élteti a tudat, hogy a szabadság róla formált alakja több, mint jelkép – valóság.»