Az újságíró archívumából – Pozsonyból jött a bécsi diplomata Budapestre

A hazánkban szolgáló osztrák diplomáciai kar jellegzetesen kedves és készséges tagja volt évtizedekkel ezelőtt dr. Ladislaus Wagner, akit még hivatali körökben is „Laciztak”. Két okból is: az egyik leghosszabb időt nálunk szolgált diplomata volt (kétszeri akkreditálásának köszönhetően jó másfél évtizedet töltött nálunk), lelkes építője volt az osztrák–magyar kereskedelmi és idegenforgalmi kapcsolatoknak, ráadásul anyanyelvi szinten beszélt magyarul, aminek oka: édesanyja pozsonyi magyar lány volt. Szóval Wagner úr – akire régi külügyesek bizonyára jól emlékeznek még – tökéletesen megfelelt hivatásának, az osztrák–magyar kapcsolatok építője volt itt és Bécsben egyaránt. Amikor a magyar kormány lapja munkatársaként a Magyar Hírlap 1988. május 2-i (ritkaság: a hétvégi melléklet az ünnepek miatt hét elején jelent meg) számában megjelent diplomata-összeállításhoz javasoltam, jól választottam. Íme:  

Nem diplomatikus kérdésekre nem diplomatikus válaszokat kértek munkatársaink a Budapesten akkreditált diplomáciai testület néhány tagjától. Valami olyasmi érdekelt minket, amiről diplomáciai körökben általában azt állítják, hogy nincs: a diplomata magánélete. És persze érdekelt, hogyan látják a várost, az országot és a népet, mely ideiglenes környezetüket alkotja. És még valami: kíváncsiak voltunk arra is, miként fest a sokat emlegetett kelet–nyugati viszony egy olyan dióhéjban, amilyen a budapesti diplomáciai testület. Ez az igény szabta meg beszélgetőtársaink megválasztását is: három „keleti” és három „nyugati” diplomatát kaptunk mikrofonvégre a közösség tagjai közül.

Megérdeklődtük a Külügyminisztérium illetékes osztályától: Budapesten 54 ország, valamint a PFSZ tart diplomáciai képviseletet, s további 52 ország, amelyhez szintén teljes értékű diplomáciai kapcsolatok fűznek bennünket, más fővárosokban állomásozó követelt akkreditálta a Magyar Népköztársaságban. így lehetséges, hogy a budapesti diplomáciai testület doyenje – Frédéric Randrlamamanjy madagaszkári – Moszkvában él. Távollétében a rangidős budapesti diplomata Antonio Casas Salvi, Venezuela budapesti nagykövete, aki 1981 októberében érkezett fővárosunkba.

A tanácsos kedvence Hofi

Dr. Ladislaus Wagner. (A kép forrása: az Osztrák Gazdasági Kamara archívuma.)

«Akár dr. Wagner Lászlóként is bemutatkozhatna… Senki sem venné észre, hogy ön tulajdonképpen dr. Ladislaus Wagner, akinek névjegyén ez áll: Handelsrat der österreichischen Botschaft, a buda­pesti Osztrák Nagykövetség ke­reskedelmi tanácsosa…

– Édesanyám magyar lány volt, pozsonyi, két nyelven nőttem föl, ami nem csupán mostani munkámban nagy haszon. Egész lényemet áthatja a két kultúra, több ez minden anyagi gazdagságnál.

– Mióta teljesít szolgálatot Budapesten?

– Régi bútordarab vagyok itt: először 1958–67 között dolgoztam Magyarországon, majd 1979-ben újra engem jelöltek erre a posztra.

– Eszerint van összehasonlítási alapja: hogyan változott Magyarország és hogyan változtunk mi, magyarok?

– Mindenképpen előnyükre! Első ittlétemkor negyven magyar „impex”-szel próbáltunk kereskedni szigorúan meghatározott kontingensek szerint. Gyakran előfordult: amit adtak volna, az nekünk nem kellett, és amire szükségünk lett volna, abból exportra már nem jutott. A nagy nyitás és a reform – igaz, minden eddiginél több munkát is ad! – versenyt élesztett a külkereskedelemben, felszínre hozta a valódi értékeket. Könnyebb is, meg nehezebb is tartani, áttekinteni a kapcsolatokat. Mintegy 900 osztrák cég, vállalat érdekelt a magyar piacon, s itteniek is sok százan vannak, akik nálunk.

– Rugalmasak a magyar vállalatok?

– Rájöttek: csak ekképpen lehetnek sikeresek. Így hát a közös érdekeket keresik.

– Még egy kicsit a munkáról: min dolgozik most a kereskedelmi tanácsos?

– Hadd mondjak két adatot: 1985-ben 17,6, tavaly 12,8 milliárd schilling volt az osztrák–magyar forgalom. Csökkent, mert „kifutott” az idegenforgalmi-szállodai hitelkeret. Szeretnénk újra föltrnázm magunkat az 1985. évi szintre, vagy még följebb. Drasztikusan esett a kőolaj és származékainak világpiaci ára; kalocsai paprikából sajnos, nem vagyunk képesek tovább növelni a forgalmunkat. Most azon törjük a fejünket a magyar kollégákkal, mit ajánlhatnánk egymásnak. Reméljük, javul az áruszerkezet is. Haladást mutat, hogy már 30-nál több a vegyes vállalatunk. A külföldi tőke számára vonzó a magyar gazdaság. Törekvésem például, hogy hozzájáruljak az osztrák képviseletek, kapcsolatteremtő irodák magyarországi hálózatának kiépítéséhez. Persze, ugyanerre magyar részről nálunk is szükség van.

– Gondja is van a tanácsos úrnak?

– Még egy kicsit a jóról: megértést tapasztalok a „történelmi hagyományokkal” rendelkező osztrák cégek magyarországi megjelenése ügyében. Itt van például a Meinl. Versenyt támaszt a magyar élelmiszer-kereskedelemben: az áruk, a stílus, a kiszolgálás, a minőség versenyét. Gond? Nincs friss kiadása a Ki mit gyárt?-nak és a közületi telefonkönyvnek. Alapvető munkaeszközök lennének.

– Hogyan él nálunk magánemberként? Mit csinál a szabadidejében?

– Abban a kevésben, ami jut, megpróbálok okosan pihenni. Egykor vadászni jártam, mára „leszoktattak” az unokáim. Hatan vannak, együtt síelünk, ha van hó. Az ember igyekszik tájékozódni is, de legföljebb a rádióhírekre, a tévéhíradóra futja idejéből. Rendszeresen olvasom a Magyar Hírlapot, a Népszabadságot, a Heti Világgazdaságot és a Figyelőt. Meg a Ludas Matyit. És feleségemmel együtt kedveljük Hofit. Az évek során hozzáedződött a fülünk az ő igen mélyértelmű poénjaihoz, igazságaihoz.»