Nem kell különösebb politikai érzék ahhoz, hogy az átlagember is meggyőződéssel kijelenthesse: még Ausztriában sincs új a nap alatt. Kis híján négy évtizeddel ezelőtt, 1986 nyarára is hasonló helyzet állt elő nyugati szomszédságunkban, mint amilyen manapság izgatja a hazájuk sorsáért felelősséget érző osztrák polgárokat. – Érdemes megjegyezni, hogy a II. világháború után a szocialista és a néppárt koalícióban vezette az országot húsz évig (!), aztán két, tisztán néppárti kormány következett, majd 1970 áprilisától a „nagy öreg”, azaz Bruno Kreisky ült a kancellári székbe 1979 júniusáig. Őt követte tanítványa, Fred Sinowatz (már szocialista–szabadság párti koalíció élén), ám idő előtt fölbomlott a kormányszövetség, a rendkívüli választás eredményeként újabb szocialista-néppárti koalíció alakult dr. Franz Vranitzky vezetésével és volt hatalmon 10 éven át (1986–96). Őt váltotta Viktor Klima, megőrizvén a szocialista-néppárti egységet a kormányban…Majd 2000-től két néppári időszak következett, aztán újra szocialista politikus (Alfred Gusenbauer, Werner Faymann – kétszer is, végül Christian Kern) foglalta el a kancellári széket a ballhausplatzi palotában (lásd a nyitó képen!). Az utóbbi évtized megint a „feketéké”, azaz a népppárté, aminek mára ügyvezetővé vált kancellárja, Karl Nehammer most azon töri a fejét, hogy összeálljon-e ismét a szocialistákkal, akiknél ugyanaz a gond, mint az Osztrák Néppártnál: jócskán meggyengültek. Bár a vasárnapi választáson a szélsőjobboldali Szabadság Párt kapta a legtöbb voksot, egyedül nem tud kormányt alakítani, ám sem a néppártot, sem a szocialista pártot nem tudja maga mellé állítani, mert mindkettő irtózik tőle. – Most akkor lássuk, milyen gondokkal nézett szembe „Kreisky unokája”, az 1986-ban kancellárrá avanzsált kosárlabda-élsportoló dr. Farnz Vranitzky! (Az írás a Magyar Hírlap 1986. augusztus 29-i számában jelent meg.)
«Kedden véget ért a nyári szabadság az osztrák kormány tagjai számára. Derűs, bizakodó hangulatban állt az újságírók elé dr. Franz Vranitzky (a szerk. megj.: Bécs, *1937. október 4.: osztrák szociáldemokrata politikus. 1986-tól 1997-ig a Ausztria II. világháború utáni 8. szövetségi kancellárja és 1988-tól 1997-ig Ausztria Szociáldemokrata Pártjának/SPÖ elnöke) kancellár a meglehetősen hosszúra nyúlt minisztertanácsi ülést követő hagyományos sajtótájékoztatón:
Visszatekintve a múlt nyarakra – mondta a szövetségi kormány szocialista párti vezetője, a kiváló pénzügyi-gazdasági szakember –, megállapíthatjuk: mindegyiknek megvolt a maga kényes-kínos beszéd- és vitatémája. Kezdődött az AKH-val (a bécsi közkórház-építési panamával), folytatódott azzal, hogy egyik miniszter följelentette a másikat a bíróságon. Tavaly a glykol-ügy mérgezte a hangulatot – és a borokat. Sorolhatnánk még néhány nyári „csemegét”…
Ehelyett inkább ez alkalommal annyit, hogy senki sem jelentett föl senkit, és nem volt mérgezés sem. Akár megnyugtató is lehet, hogy a nyári vitatéma a közutakon megengedhető legnagyobb sebesség mértéke volt. Polgártársaink kedvenc játékszere, az autó állt a középpontban, és kétmillió-hatszázezren nyilváníthattak majdnem ennyiféle véleményt a sebességről, és persze a környezet védelméről…
Hallgatván az osztrák rádió krónikaműsorait, a tévékamerák előtt lezajló véleményüt- köz(tet)éseket, olvasván a szocialista és a néppárti, valamint az úgynevezett független lapokat, kissé rózsásnak tetszik a kormányfői megnyilatkozás. Dr. Fred Sinowatz utóda másfél hónappal a beiktatása után pártja folyóiratának, az SPÖ-Magazinnak adott interjújában hangoztatta: Ausztriát korszerűbbé kell tenni. A feladat nem könnyű, ugyanis ma már nem kíséri csúcskonjunktúra – miként a hetvenes években — a szocialista párt és a (kiskoalíciós) kormány erőfeszítéseit. Itthon és külföldön új kihívásokkal kell szembenézni, persze nem csupán Ausztriának. A hozzá hasonló nagyságú-gazdaságú országok, de még a nagyobbak, gazdagabbak is megsínylik a fejlődési hiányosságaikat, rendellenességeket.
Az államosított ipar, mindenekelőtt a hetvenezernél több dolgozót foglalkoztató VOEST-Alpine mindegyre növekvő vesztesége az egyik legnagyobb piros folt az országos költségvetés lapjain. Az osztrák ipari termelés negyedét, az exportnak ötödét adó, mintegy 160 leányvállalatból összetevődő, kohászattal, bányászattal, hajóépítéssel, elektronikával, kereskedelemmel foglalkozó, linzi központú óriásvállalat – bár kereste a megújulás útjait – egyre halmozta a veszteségeket. A százmilliókból egy-kétmilliárd, majd még több lett. Egész vezérkara a (jóakaratú) olajspekulációs üzleten csúszott el. Négy-ötmilliárdos hiány keletkezett, amit már nem lehet csak úgy, simán jóváírni az állami költségvetésből.
Még tart a vizsgálat a VOEST-Alpine konszernnél. Új pénzügyi vezetőjétől, Klaus Reidltől a hét elején megkérdezte a rádióriporter: végül is mekkora a hiány? Négymilliárd-e, vagy kétmilliárd, miként országszerte beszélik? Az igazgató egyik adatot sem cáfolta, de nem is erősítette meg. És a kiút? Az egyik, amit már pénzügyminiszterként is hangoztatott dr. Franz Vranitzky: az eddiginél nagyobb rugalmasságra van szükség az óriási állami vállalatoknál. A másik, igaz, rendkívül fájdalmas: a gyógyíthatatlanul veszteséges ágazatok fölszámolása, ami bizony üzembezárásokkal, elbocsátásokkal jár. És ez már politikai döntést kíván! Csupán a VOEST-nél mintegy 2400 munkahely megszüntetéséről beszélnek. (A munkanélküli-arány július végén – nyugat-európai viszonylatban is elhanyagolható – 3,7 százalék volt Ausztriában.) Az osztrák népgazdaság „mágikus sokszögének” egyik sarka törne le, vagy csorbulna meg, ha tömeges elbocsátások kezdődnének az állami iparban.
Az eddigi jólét sarkkövei: a folyamatos gazdasági növekedés, a nagy ütőkártyaként kezelt teljes foglalkoztatottság, a nemzeti valuta stabilitása, a külkereskedelmi mérleg egyensúlya, a jövedelmek igazságos elosztása, valamint az egészséges környezet megóvása. Természetesen mindez viszonylagos, miként a hatalmon lévő pártok tömeghatása, ellenállóképessége az ellenzék mindegyre erősödő támadásaival, sőt rohamaival szemben. Amióta ugyanis tizenhét esztendő után megszűnt a szocialista párt egyeduralma a parlamentben és a végrehajtó hatalomban, az SPÖ gondjai csak növekedtek. Megoldást a sorozatos minisztercserék és a pártbéli tisztségek újrafelosztása sem hoztak – egészen a nyár elejéig.
Akkor, május-júniusban következett be a kisebbfajta politikai földcsuszamlást okozó esemény: először a második köztársaság történelmében nem a szocialista párt jelöltje győzött a köztársaságielnök-választási küzdelemben. A pártonkívüli dr. Kurt Waldheimet a hatalomba mindenáron visszajutni törekvő ÖVP, a néppárt indította és segítette győzelemre.
Sajátos módon válaszolt a szocialista pártvezetés az elnökválasztás eredményére: Sinowatz kancellár visszavonult a kormányfői tisztségből, de megtartotta pártelnöki funkcióját. A feladatok megosztása – a nagy mozgalmi tapasztalatú és kitűnő szervezőképességű dr. Sinowatz, valamint a dr. Kreisky által is igen tehetségesnek tartott dr. Vranitzky között – újdonság a szocialista pártban. Az osztrák és a nemzetközi szocialista mozgalom nagy tekintélyű örege, Bruno Kreisky Vranitzky esetében kénytelen volt módosítani egykori híres kijelentését: „bankárból nem lesz kancellár”… A gráci „független” Kleine Zeitungnak adott négyrészes interjújában a szocialista párt díszelnöke, Kreisky így jellemezte (az „öreg” kegyeiből kiesett Androsch közeli munkatársát) dr. Vranitzkyt: „Minden megvan benne. Nagy politikusi tehetség, tartalmas ember, akiből nagyszerű politikai vezető válik. Oyan ő, mint az a civil, akiből a háború jó tisztet faragott…”
A hatalmon maradás függ a következő hónapokban foganatosítandó kormányzati intézkedésektől Ausztriában. Vranitzkynak és részben új kormánycsapatának úgy kell offenzívába lendülnie, hogy az esetleges népszerűtlen döntésekkel se taszítsa el a választókat a pártjától, inkább erősítse a kormány és a szocialisták iránti bizalmat. A kancellár bátran kijelentette: veszített lendületéből az SPÖ, és nem figyelt eléggé a társadalom különböző rétegeinek az érdekeire. Ezen változtatni kell, és közben erőt gyűjteni az újabb, sorsdöntő mérkőzéshez: a jövő tavasszal esedékes parlamenti választáshoz. A pártelnöki és kancellári tisztségek elkülönítése – az eddiginél eredményesebb munka reményében – mindenesetre esélyessé teszik a szocialistákat az 1983-i többség elérésére, de korántsem garantálják azt.
A döntő szót a megújulást, a gyorsabb gazdasági gyarapodást, haladást sürgető választók fogják kimondani. Valamivel többen, mint ahány gépkocsitulajdonos van Ausztriában.»