Az éppen harminc esztendeje, 1993 után az önállóvá vált Szlovákia első évtizedére kétségtelenül rányomta bélyegét északi szomszédunk első kormányfője. Az ellenfelei által terjesztett mendemondákra rácáfolva („buta bokszoló” stb.) Vladimír Mečiar ravaszul és taktikusan tartotta magát a politika nyergében. A robusztus politikus tetteit és népszerűségét igyekezett megmagyarázni cikkünk szerzője, a Népszabadság akkori pozsonyi – és prágai – tudósítója. Írása a legnagyobb példányszámú hazai napilapban 1995. szeptember 6-án jelent meg… (A nyitó képet a Facebookon találta a szerkesztő.)
«A nyári szünetet követően e héten ismét összeül a szlovák parlament. A napirend az előzetes várakozások szerint azzal a beszéddel indul, amelyet Michal Kováč köztársasági elnök szándékozik elmondani az ország helyzetéről.
A legtöbb államban az ilyesfajta elnöki szózat a politika rutineseményei sorába tartozik. Szlovákiában azonban utoljára tavaly (1994!) márciusban állt ki az államfő hasonló összefoglaló értékeléssel a honatyák elé, s az akkor elhangzott keserű, a kormánnyal megvalósuló (illetve nem megvalósuló) együttműködésének árnyoldalait részletesen feltáró beszéde nyomán teljesedett be Vladimír Mečiar második kabinetjének sorsa: a Nemzeti Tanács többségi szavazattal megvonta a kormányfőtől a bizalmat.
A „fehér ember nem felejt” szállóige a szlovák miniszterelnökre felettébb érvényes. Alig került vissza Mečiar a hatalomba, megkezdődtek az államfő ellehetetlenítésére irányuló akciók. Ezek egyik csúcspontja volt, midőn a parlamentben a kormánytöbbség megszavazta, hogy az elnök a továbbiakban nem bírja a bizalmukat. Egyfajta morális megsemmisítésnek szánták a döntést, miután az államfő érvényes felmentéséhez igen nyomós okok (például hazaárulás) mellett minősített, háromötödös többség szükséges, ennyi szavazat fölött pedig Mečiarék nem rendelkeznek. A kormányfő pártja, a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (HZDS) havonta megrendezésre kerülő pozsonyi sportcsarnoki nagygyűlésein a közönség rendszeresen skandálva követeli az elnök leköszönését. Megfigyelők ebbe a kampányba sorolják a legújabb fejleményt: az államfő fiának múlt heti elrablását és Ausztriába csempészését is.
Kováč a HZDS (így Mečiar) jelöltjeként nyerte el 1993 februárjában az államfői posztot, ám a miniszterelnök hamarosan ráébredt, hogy törököt fogott az egykori csehszlovák parlament utolsó házelnökével. Kováč ugyanis komolyan veszi az államfői hivatalával járó teendőket és jogosítványokat, ezért érezhetően nőtt a tekintélye a lakosság körében, még a személye iránt eleinte nem sok bizalmat tápláló magyarok között is. (Legutóbb a gombaszögi kulturális fesztiválon a résztvevők kifejezett ovációval fogadták a Szlovák Köztársaság államfőjét, ami egyúttal hangos cáfolat is volt az itteni magyarok állampolgári lojalitását megkérdőjelező ultranacionalista vádakra.) Michal Kováč a nyár folyamán – nyilván akaratán kívül – „egy húron pendült” az előtte Amerikában járt magyar pártvezetőkkel: mind a Magyar Koalíció három elnöke, mind pedig később az államfő arról volt kénytelen a hazatérést követően beszámolni, hogy Washingtonban nyugtalansággal figyelik a szlovákiai belső fejleményeket: a nacionalizmus térnyerését, a privatizáció sajátos gyakorlatát, a sajtó munkájának korlátozására tett kísérleteket, a Moravčík-féle Demokratikus Unió parlamenti mandátumainak megkérdőjelezését, a politikai szélsőségesek olyan megnyilvánulásait, mint a háborús bűnösként kivégzett fasiszta szlovák államfő, Jozef Tiso tisztára mosására irányuló – a kormánytényező Szlovák Nemzeti Párt nyílt rokonszenvét élvező – kísérleteket.
Szaporodnak a kérdőjelek a pozsonyi külpolitika körül is: a nemzetközileg jól fogadott magyar–szlovák alapszerződés ratifikálásának elhúzódása, a kisebbségi ügyekről feltűnő intenzitással folytatott konzultációk a kérdés bukaresti és belgrádi szakértőivel, a nemzetiek NATO- és EU-fóbiái minden kormánybizonykodás ellenére azt a gyanút erősítik, hogy Szlovákia Nyugat felé indexel ugyan, de Keletre tart. S természetesen sehol sem kerüli el a figyelmet, hogy az államelnök kontra kormányfő konfliktus mára szinte feloldhatatlanná vált. A szlovák nemzeti felkelés augusztus végi évfordulóján az elnök védnöksége alatt rendezett ünnepi hangversenyről a miniszterek távol maradtak. Hasonlóképpen nem vettek részt a kormány tagjai néhány nappal előbb a hatvannyolcas évforduló kapcsán a szociáldemokraták által Dubček sírjánál rendezett megemlékezésen sem, ahol az államfő is beszédet mondott.
Mindezen előzmények után (és a tavalyi márciusi sokk folyományaként is) a koalíció kitapintható idegességgel fogadta a hírt, hogy a „gyűrődést” feltűnően higgadtan viselő államfő ismét a parlament szószékén kívánja összegezni véleményét a köztársaság helyzetéről. Ráadásul Kováč nem hajlandó beszédét előzetesen bemutatni vagy pláne egyeztetni a kormány és a parlament vezetésével. A közéleti nyugtalanságot növelte a – kereszténydemokrata ellenzéki körökből származó – az a jóslat, hogy a miniszterelnök esetleg benyújtja lemondását. Így késztetné-kényszerítené az államfőt, hogy próbáljon meg új kormányt összehozni, vagy ha ez nem megy (miután a jelenlegi koalíciós többség meghiúsítaná), ő maga váljék meg a hivatalától. Más politikai pletykák szerint az elnököt is és a kormányfőt is egyszerre menesztenék, az előbbi helyét a parlament jelenlegi elnöke, Ivan Gašparovič foglalná el, a miniszterelnök pedig a HZDS-tag volt pénzügyminiszter, Július Tóth lenne. Az ellenzék felszólította a köztársasági elnököt, hogy Mečiar lemondását semmilyen körülmények között se fogadja el, mivel jog szerint így a kormányfő továbbra is kötelessé válnék ellátni hivatalát (ha nem tenné, törvényt sértene). A szlovákiai politikai erők nyilván eljutottak addig a felismerésig, hogy Vladimír Mečiar korábbi megbuktatásai csak a robusztus politikussal kapcsolatos illúziókat erősítették, így most hagyni kívánják, amíg „saját erőből” elkoptatja népszerűségét az őt támogató, nem jelentéktelen tömegek között.
És erre már utalnak bizonyos jelek. A bérek stagnálnak, a fogyasztói árak lassan, de szívósan kúsznak felfelé, a közbiztonság folyamatosan romlik. A következő napok politikai feszültsége az államfői szózat körül kulminál majd, ám az ősz a továbbiakban is forrónak ígérkezik: szeptember 23-ra a szakszervezetek készítenek elő országos tömegtüntetést a fővárosban.»