A füzesgyarmati önkormányzat tulajdonai között ma is ott szerepel „a volt japán múzeum”. Hogyan lett az ominózus épület a távol-keleti szigetország egyfajta bemutatóhelye a Tiszántúl közepén, mi okból zárták be – ennek igyekezett utánajárni cikkünk szerzője a Népszabadság 2006. február 22-i számában. (A nyitó kép forrása: www.terebess.hu.)

«Füzesgyarmat – mi tagadás – nem tartozik kiemelt idegenforgalmi központjaink közé. Van azonban e békés megyei városkának egy párját ritkító nevezetessége. Ez pedig a Japán Múzeum, amit a helyi születésű Doma-Mikó István alapított, s ahol az általa gyűjtött mintegy 1300 kulturális, néprajzi vagy éppen történelmi vonatkozású tárgy segíti a látogatót megismerkedni a távoli országgal. A gyűjtemény az önkormányzat által biztosított épületben talált otthonra: az udvaron japánkertben sétálhat a vendég, gyönyörködve az egzotikus virágokban és a ritkaságszámba menő bambuszkútban.

Csakhogy.

A Kossuth utca 10. szám alatti Japán Múzeum jelenleg nem látogatható. Az történt ugyanis, hogy az alapító megtiltotta a működését, lelakatolta a házat, és azóta sem reagál e döntésének megváltoztatását szorgalmazó felszólításokra, kérésekre.

Doma-Mikó István többnyire nem tartózkodik Magyarországon. Festőművészként járja a világot, mindenekelőtt a Csendes-óceán térségeit. Tokióban él, de a föllelhető információk szerint tanít a Fidzsi-szigeteki egyetemeken, sőt, a tongai király udvari arcképfestője is immár közel két évtizede. Édesanyja Füzesgyarmaton lakik ugyan, ám sem a fia hollétéről, sem a múzeummal kapcsolatos további elképzelésekről nem tud tájékoztatást adni.

 De miért duzzog a mester, miért tiltotta meg az általa alapított gyűjtemény működtetését annak a városnak, amely díszpolgárává is választotta? Az egész ügyet homály borítja. E sorok írójának kitartó érdeklődése nyomán annyi nagyjából kiderült, hogy Doma-Mikó István egy korábbi újságcikk miatt bőszült föl. Pünkösti Árpád írásában (Művész, művész, életművész – Népszabadság, 2004. március 6.) foglalkozott Doma-Mikó személyével és a múzeummal is, elismeréssel adózva a létrehozott értékeknek, de nem takarékoskodva a kritikával sem, ami a mester alkotó tevékenységének és életpályájának egyes, itthonról bajosan követhető részleteit, állomásait illeti. Ez azonban még nem ad magyarázatot arra, hogy ha megorrolt a kritikusra, miért a szülővárosán vesz elégtételt a múzeum bezárásával. Ha csak az nem motiválta döntését, hogy Pünkösti cikkében olyan életrajzi részletek is szerepeltek, amelyeket csak földijei tudhattak róla…

 Amúgy Füzesgyarmat nem szűkölködik vendégcsalogató kulturális nevezetességekben. A helyi tájház gazdag népművészeti gyűjteménye, a település jeles parasztköltője, Hegyesi János emlékszobája vagy a Szitás Erzsébet Képtár ugyancsak várja a Füzesgyarmatra látogatókat. Csak hát a Japán Múzeum! Zárt kapuja fájó és bosszantó látvány a helybélieknek és az odavetődő utazóknak egyaránt. Hiszen aki korábban meglátogatta, mégiscsak képet kapott a Felkelő Nap Országáról.

 A kiállítás legértékesebb darabjai között láthatók a teaceremónia tárgyai, kézzel hímzett kimonók, régi pénzérmék, szamurájok és nindzsák kézi fegyverei, egyéb harci eszközök, de szerepel itt csúcstechnológia és kortárs képzőművészet is. A múzeum udvarán épült japánkertben látható Magyarország egyetlen bambuszkútja, továbbá cseppkőhangú csobogók, dísztó, bambuszfasor és számos növényritkaság Kelet-Ázsiából. Az állandó kiállítás természetrajzi, történeti, néprajzi érdekességek és neves személyiségek emléktárgyai segítségével ízelítőt ad a japán kultúra múltjából és jelenéből, az ország tengeri kötődéséből.

A kiállított tárgyak közt a legújabb kori japán történelem néhány egyedülálló darabját is megtalálhatjuk. Ezek közé sorolhatjuk a kamikazék relikviáit, amelyek e kiállításon kívül kizárólag három japáni gyűjteményben kerülnek bemutatásra, továbbá a hirosimai és nagaszaki atomrobbanás epicentrumából származó tárgyakat, amelyek a két város atombomba-múzeumán kívül csak itt láthatók. A néprajzi objektumok közt a japánok szertartásos tárgyaival (szakéivás, teázás), a hagyományos viselet darabjaival, hangszerekkel és a kézműipar remekeivel találkozhatunk.

 Alapításakor az intézmény legfőbb feladatát a japán kultúra és történelem kutatásában és bemutatásában jelölték meg. Ebből kiindulva az önkormányzat hosszabb ideje fontolgatja, hogy ismét megnyitja a múzeumot, a japánkerttel és az itt létesített teaházzal, s amíg Doma-Mikó tilalma érvényben van, máshonnan beszerezhető rekvizitumokkal pótolná a látnivalókat. Bíznak a budapesti japán nagykövetség segítségében, és azt sem tartják elképzelhetetlennek, hogy a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Múzeum juttat nekik a helyhiány miatt fővárosi raktárakban szunnyadó kincseiből.

Az igazi, mindenkit kielégítő és megnyugtató megoldás természetesen az lenne, ha a művész megváltoztatná a döntését, és ismét a köz rendelkezésére bocsátaná gyűjteményét. Ehhez azonban mindenekelőtt fel kellene őt lelni, ami – tanúsíthatjuk – nem könnyű feladat. A tokiói címére küldött üzenetekre nem reagál, a japán fővárosban működő magyar konzulátus sem tud vele kapcsolatot teremteni, de még a Tongai Királyságba továbbított elektronikus levelekre sem érkezett eddig válasz…»