A rendszerváltás éveiben a magyarok olykor rácsodálkoztak a piac alapú társadalom egynémely furcsaságára – és akkor még visszafogottan fogalmaztunk. Mindenesetre azokat kevésbé lepte meg a dolgok alakulása, akik korábban, de különösen a nyolcvanas években figyelemmel kísérték a hazai sajtó tárgyilagosabb írásait. Egyik példa erre szerzőnk Ausztriáról szóló elemzése, ami a Népszabadság 1984. október 9-i számában látott napvilágot. Az idők változását jelezte, hogy a legnagyobb hazai napilap ugyanezen száma tudósított Armand Hammer, a nagytekintélyű amerikai üzletember, az Occidental Petroleum Corporation elnöke látogatásáról Kádár Jánosnál, a pártközpontban… (A nyitó képen: dr. Bruno Kreisky kancellár az íróasztalánál; forrás: kontrast.at.)

– Nem, Österreich! – válaszolta határozottan Otto Schulmeister, a bécsi Die Pressében írt cikkében. A még nyáron megjelentetett, meglehetősen ingerült hangvételű replikában az osztrák újságírás e tekintélyes személyisége azt igyekezett egyes amerikai gazdasági, de főleg politikai körökkel megértetni, hogy az Ost (Kelet) szó nemcsak Ausztria német nevének egyik összetevőjét képezi, de az ország földrajzi helyzete, történelme (és az ebből eredő tapasztalatai), valamint semlegességi politikája parancsoló szükségszerűséggé teszi a kapcsolatok fejlesztését keleti szocialista partnereivel.

A cikk keletkezésének megértéséhez nélkülözhetetlen az előzmények ismerete. Tavasszal, amikor az Egyesült Államok nyomására egyes nyugati cégek korlátozták a korszerű technológia exportját a szocialista országokba (ezeket a termékeket az úgynevezett COCOM-lista sorolja fel), Washington erősítette „érdeklődését” Ausztria külkereskedelmi és általában külpolitikai kapcsolatai iránt. Megnövekedett a Bécsbe látogató amerikai üzletemberek, diplomaták és más politikai személyiségek száma, akiknek feladata a vezető körök „második vonalának” megdolgozása volt. Az Egyesült Államok osztrák származású bécsi nagykövete, Helene von Damm asszony (diplomáciai megbízatása előtt Reagan elnök személyes munkatársa) — mint osztrák politikai berkekben arra gyorsan felfigyeltek — rendkívüli agilitással tevékenykedett, hogy e „csendes amerikaiak” minél sikeresebben győzzék meg az osztrák cégeket a keleti kapcsolatok ápolásának „időszerűtlenségéről”.

Ha az óceánon túl aggodalmat keltett e kapcsolatok fejlődése, akkor készséggel el kell ismerni: ennek az aggodalomnak valós alapját jelzik azok az impozáns adatok, amikkel Ausztria dicsekedhet. A hetvenes évek elején a KGST-országokba irányuló osztrák kivitel 9,547 milliárd, az összbehozatal 8,633 milliárd schilling volt; egy évtizeddel később pedig az export már 40,677 milliárdra, az import 42,259 milliárdra rúgott. Az enyhülés évei tehát az osztrák gazdasági – és természetesen politikai – együttműködés egyértelmű megizmosodását hozták kelet-európai partnereikkel. A kölcsönösen előnyös kapcsolatokból, főleg a tetemes szovjet megrendelésekből elsősorban az államosított osztrák nehézipar profitált, de nyugati szomszédunk közismerten jó minőségű finommechanikai, műszeripari és egyéb termékei is – csakúgy, mint szerte a világon – könnyen találtak vevőre a KGST-országokban. Ausztria keleti kereskedelme ahhoz is hozzásegített, hogy az Alpok tövében sokkal kisebb volt a munkanélküliség, mint a tőkés világban általában. Leopold Gratz osztrák külügyminiszter a minap Washingtonban hangoztatta, az osztrák–szovjet viszony kitűnő, s az erősödő, mindenekelőtt gazdasági jellegű együttműködés jegyében készülnek Sinowatz osztrák kancellár hivatalos moszkvai látogatására. Gratz a múlt héten találkozott Washingtonban amerikai kollégájával.

Bécs mindig is készséggel elismerte, hogy azokat a szerződéses előírásokat, amik például amerikai licencek esetén engedélyhez kötik az így gyártott termékek továbbadását, meg kell tartani. Ám osztrák áruk esetében megengedhetetlen bármiféle beavatkozási kísérlet – vélekedtek a Kärntnerstrasse környékén. Bruno Kreisky még kancellár korában – tehát jóval a jelenlegi „iszapbirkózás” kibontakozása előtt – a tőle megszokott ironikus modorban fejtette ki, hogy ha az amerikaiakon múlnék, Ausztria csak Almdudlert exportálhatna. (Gyógynövény-tartalmú szénsavas üdítőital.) Amit azonban akkor Kreisky túlzásnak szánt, mára egyre inkább fenyegető realitássá válik az osztrák cégek előtt. A vészjelet a The Wall Street Journal cikke adta meg: a nyár elején szélsőséges hangnemben támadta meg Ausztriát, mondván, hogy az katonai célokra is felhasználható technológiát enged át a szocialista országoknak. A washingtoni osztrák nagykövet tiltakozott az USA kormányánál a Pentagonra is hivatkozó, megalapozatlan vádak ellen. (Egyébként az egyik nehézipari cég, amit a The Wall Street Journal megvádolt, kizárólag osztrák technológiával dolgozik.) Ferdinand Lacina akkori kereskedelmi államtitkár (most miniszter) rámutatott: egész sor amerikai nagyvállalat éppen Ausztriában alapított cégeket azért, hogy kiépítse a Kelet-Európához fűződő kapcsolatokat.

A nyáron kirobbant osztrák–amerikai nézeteltéréseket kölcsönös, nem túl meggyőző nyilatkozatokkal szőnyeg alá lehetett söpörni ugyan, de nem sikerült megszüntetni. A keleti üzleteik mellett kitartó osztrák cégek ugyanis egyre gyakrabban tapasztalhatják, hogy nyugati kapcsolataikból szép csendesen kiszivattyúzzák a levegőt. Mind az Ausztriában működő amerikai vállalatok, mind pedig a nyugatnémetek fontos helyet foglalnak el a kis közép-európai állam gazdasági életében. S így azután – bár Shultz amerikai külügyminiszter biztosította Bécset, hogy a kérdést Washingtonban lezártnak tekintik – azok a cégek, akik túlságosan rá vannak utalva a külföldi licencekre és részegység-szállításokra, láthatatlan tűszúrásokkal (egy-egy újabb szerződés halogatásával, megrendelések elmaradásával stb.) tereltetnek le az eddigi útról.

Míg az osztrák gazdasági körökben a nyugati kooperációkból történő kizárás, s ami ezzel jár: a műszaki lemaradás réme kezeli éreztetni hatását, addig a politikusok igyekeznek menteni a menthetőt. A már említett Ferdinand Lacina egy korábbi kijelentését (ami szerint Ausztria semlegessége nem engedi meg, hogy a Kelet-Európával folytatott kereskedelemben a NATO-országok előírásaihoz tartsa magát) a minap megtámogatta Leopold Gratz osztrák külügyminiszter is. A bécsi diplomácia új vezetője leszögezte, hogy kormánya elhatárolja magát minden olyan kísérlettől, amelynek célja Ausztriát az amerikai embargó politikai eszközévé változtatni. A válasz nem késett sokáig: a NATO és a Közös Piac tisztségviselői egy brüsszeli sajtóértekezleten máris közölték, hogy a korlátozásokat nem csupán az Ausztriába bevitt nyugati termékekre vonatkoztatják, hanem azokra a cikkekre is, amiket Ausztriában gyártanak. Egyben jelezték, hogy a COCOM-megállapodásban foglaltak megtartása végett a jövőben is nyomást gyakorolnak az osztrákokra – mintegy bizonyítandó, hogy a semleges Ausztria mégiscsak „Westerreich”, a Nyugat része.

A csatabárdot tehát ismét kiásták (igaz, nem volt nagyon mélyre temetve), és – mint Schulmeister úr egyik újabb cikkében meglehetős borúlátással megállapítja – a technológiai termékek eladása körüli vita elmérgesedése jelzi, mi szakadhat még az osztrákok nyakába.