Az újságíró archívumából – Ridderbusch a birodalmi kancelláriáról

Éppen ma 36 esztendővel ezelőtt – véletlenül napra pontosan: 1984. november 21-én – jelent meg a hiteles napilapként ismert Magyar Hírlap belső vezércikkeként egy megrögzött (hogy is írjuk finoman?) militária-gyűjtőről szóló írásom. Szóra érdemes sem lett volna akkor, ha az a bizonyos gyűjtő a futottak még kategóriájába tartozó valamelyik Johann Meyer lett volna a sok tízezer közül. Csakhogy nem az volt, hanem Karl Ridderbusch (1932–97) (a nyitó képen, forrás: youtube), a német és nemzetközi operairodalom remek tolmácsolója! Föllépett a világ legjelesebb operaházaiban, hangját és színészi képességét igen nagyra értékelte a szakma és nézők, hallgatók sokasága. Filmszerepeket is kapott (A cár és az ács, A Rajna aranya, Az eladott menyasszony…) és remekelt, miként nem csupán operát, hanem operettet, népdalt is pompásan énekelt. De volt egy hozzá egyáltalán nem illő szenvedélye. Erről szólnak az alábbi sorok:

«Birodalmi kancellária, Ridderbusch! Naponta többször is elhangzik ez a háromszavas telefoni bejelentkezés, attól függően, hogy épp’ milyen kedve van a művész úrnak, Karl Ridderbusch duisburgi operaénekesnek.

A jó nevű Wagner-hőstenor házának dolgozószobáját a legjellegzetesebb birodalmi német stílusban igyekezett berendezni. Túlméretezett bútorok, horogkeresztes zászló, a Luftwaffe és a fegyveres SS dísztőrei a falakon. Egy nyitott polcon a Wehrmacht csukaszürke uniformisába öltöztetett ólomkatonák masíroznak Kelet felé. Az íróasztal mögött terpeszkedik a művész úr büszkesége, egy faragott szék. Állítólag a führer berchtesgadeni „sasfészkének” dolgozószobájából származik.

Neumünster egyik szállodájában, a Harmonie-ban találkoztak a minap (ki tudja, hányadik alkalomm al?) az NSZK szervezett érdemrend- és militáriagyűjtői, kiknek a schleswig-holsteini város művelődési osztályvezetője kívánt sikeres csereberét és árverezést. Egy tucat hosszú asztal roskadozott a fasiszta kitüntetések, vas- és horogkeresztes érdemrendek és -jelek ezreitől, az eredetiségüket bizonyító oklevelektől, második világháborús fegyverektől, náci egyenruháktól, könyvektől és más hitlerista propagandakiadványoktól. Az egész NSZK-ból oda gyűltek össze az egykori SA, SS, az NSDAP (a nácipárt), a Wehrmacht, a haditengerészet és a légierő relikviáinak – a Harmadik Birodalom gyászos éveiből származó militáriáknak – megszállott gyűjtői. „Olyan izgatott vagyok” – mondta egy bottal bicegő, idős férfi a Stern riporterének. „Aztán miért?” – érdeklődött az újságíró. „Hát e sok gyönyörűség láttán!” – válaszolt a kiérdemesült hadfi, majd fölcsillanó szemmel kezdte vizsgálgatni a garantáltan eredeti, arannyal szegélyezett Hitlerjugend-jelvényt.

Aztán megkezdődött az árverés. Potom húszezer nyugatnémet márkáért kelt el Bruno von Hauenschild lovag, altábornagy, „soha el nem halványuló, dicső tetteit megörökítő” kitüntetése, a tölgyfalombokkal ékesített vaskereszt, az adományozó oklevélen a Harmadik Birodalom vezérének eredeti aláírásával. Hitler birodalmi sassal és monogrammal díszített ágyneműje „csak” tized annyit ért a gyűjtőknek. Göring fésűje, hajkeféjé és tükre 3200 márkáért talált új gazdára.

Náci relikviák szakértőinek népes csoportja él abból, hogy hitelesen bizonyítja: eredetiek, illetve hamisítványok a szervezett gyűjtők birtokában lévő, a mindegyre szélesedő piacon kínált fasiszta kitüntetések, bútorok, fegyverek – militáriák. Ugrásszerűen megnőtt ugyanis irántuk a kereslet, mindenekelőtt a szövetségi köztársaságban és az Egyesült Államokban. A dicstelen múltat idéző tárgyakat (hát nem volt belőlük elég?!) az utóbbi időben Hongkongban és az USA-ban hamisítják is.

És az NSZK-ban? Éppen ezekben a napokban ül a hamburgitartományi bíróság előtt a vádlottak padján az a két „úriember”, aki milliós üzletet csinált (és mellékesen: politikai vihart kavart) az „eredeti” Hitler-napló révén. A naplóhamisító Kujau a szövetségi köztársaság egyik legismertebb militária-kereskedője volt. Az írásmű kiközvetítője, Heidemann ex-újságíró pedig a többi között azzal is dicsekedhetett, hogy övé Göring egykori yachtja, Eva Braun aktja (persze illedelmesen, hátulról), valamint az a pisztoly, amellyel Hitler állítólag öngyilkos lett.

Tulajdonképpen nem az a félelmetes és megdöbbentő, hogy majd’ négy évtizeddel a sok tízmillió emberáldozatot szedett második világháború után is vannak az NSZK-ban, az USA-ban és minden bizonnyal másutt is „gyűjtők”, akiknek külön élvezetet (és kereskedők, akiknek busás hasznot!) szerez a világtörténelem legsötétebb korszakából visszamaradt relikviák birtoklása. Mert például fölajánlhatnák őket múzeumoknak, ahol történelmi hitelességű összeállításban és magyarázat kíséretében mutathatnák be egy részüket a ma és a holnap nemzedékeinek okulására.

A félelmetes és megdöbbentő az, hogy a második világháborút kirobbantó Harmadik Birodalom elsősorban katonai vonatkozású tárgyi emlékeit, a militáriákat ezek az „urak” a „régi dicsőség” magasztalása, „a nagyszerű eszmék” tovább éltetése céljából gyűjtik, adják-veszik.

Félelmetes és megdöbbentő az is, hogy bár a Német Szövetségi Köztársaság büntető törvénykönyvének 86. és 86/a. paragrafusa tiltja a náci múltat idéző mindennemű tárgy, írásos és szóbeli propaganda népszerűsítését, kereskedelmét, fölhasználását és behozatalát, „amatőr történészek és gyűjtők” tízezrei büntetlenül megszeghetik az alkotmányos rendet.

Hátborzongató és megdöbbentő – állapítja meg a nyugatnémet Stern két újságírója, Jürgen Petschull és Walter Unger is –, micsoda konjunktúrája van a horogkeresztnek a szövetségi köztársaságban!

Fölháborító és hátborzogató, hogy a militáriák megszállott „gyűjtői” – közöttük a „birodalmi kancelláriáról” jelentkező Ridderbusch művész úr is – szem rebbenés nélkül jelentik ki: mi nem vagyunk nácik. Hát akkor mik?»