Polak, Węgier… – ki ne ismerné az így kezdődő, rengetegszer idézett, a lengyel–magyar barátságra utaló mondást?! Ami a két nép barátságát illeti, aligha szorul magyarázatra. Mégis, a jelenlegi, sajnos történelminek tekinthető, rendkívül veszélyes időkben, amikor jobban egymásra vagyunk utalva, mint valaha, mintha a nagypolitika nem tükrözné mindezt, mintha nem lenne szinkronban azzal, amit „a népek barátságáról” gondolunk. Trom András kollégánk, Aranytoll életmű-díjas újságíró évtizedek óta megkülönböztetett figyelemmel kíséri a magyar–lengyel kétoldalú kapcsolatok alakulását. (Harminc évvel ezelőtt jelent meg a Világgazdaság című napilapban terjesztett, általa szerkesztett első Lengyelország melléklet, amit tucatnyi követett.) Tanulmánynak beillő jelen elemzése figyelmeztetés: valami nagyon nincs rendben a hivatalos kétoldalú kapcsolatokban és ez aligha a lengyeleken múlik…  

„Egyre bonyolultabb világunkban újabb és újabb meglepetések érnek bennünket. Tanúi vagyunk például annak, hogy a pillanatnyi érdekeknek megfelelően az országok között új kapcsolatok jönnek létre, miközben a régi, hagyományos barátságok elhalványulnak.” Akár a mára is vonatkoztathatjuk azt, amit 2003-ban tett közzé elemzésében Solymosi Frigyes, Széchenyi-díjas fiziko-kémikus, akadémikus, nem mellesleg kiváló társadalomkritikus konzervatív publicista az „Érdek és érték a politikában” című írásában. Ami hazai viszonyainkat és külpolitikánkat illeti, abban érték nagyítóval sem fedezhető fel.

Olyan euro-atlanti elszigeteltségbe navigálta hazánkat Orbán Viktor, ami példa nélküli a magyar történelemben. Sikerült még a sorsunkban osztozó legközelebbi szövetségeseink közül is csaknem mindenkit elhatárolódásra, minimum távolságtartásra késztetnie. Talán a legszemléletesebb és a legfájóbb példa erre az, amit a nemzetközi szélsőjobbal kokettáló Orbán-kormányzat produkált a hagyományos, ezeréves múltra visszatekintő lengyel–magyar barátság és szövetség hajójának csaknem zátonyra futtatásával.

Már a PiS szemét is csípte

A Jog és Igazságosság (PiS) konzervatív jobboldali populista párt vezette lengyel kormánykoalíció uralkodása idején, 2015–23 között a lengyel-magyar politikai érdekközösség majdnem végig dominált ugyan, de még azt is tulajdonképpen megtorpedózta a két ország vezetői közötti alapvető stratégiai-biztonsági és történelemszemléleti nézetkülönbség, az Ukrajna elleni orosz agresszióhoz viszonyulásban.

A 2015-ben kezdődött magyar–lengyel „illiberális barátkozás” vége undor és ellenségeskedés lett – írta 2023 májusában Wojciech Przybylski (a jobb oldali képen), a Visegrad Insight közép-európai elemző és médiaplatform lengyel főszerkesztője, az EUobserver portálon megjelent elemzésében. Bár a PiS mindenható elnöke, Jarosław Kaczyński egykor azt mondta: annyira jó a lengyel–magyar viszony, hogy „Orbánnal akár még lovat lopni is elmenne”, ennek ma már vége. Sőt, minél tovább tart a háború, annál jobban mélyülnek az ellentétek. Ezt hangsúlyozta Przybylski. Kommentárjában rámutat, hogy az orosz agresszió feltárta: repedések vannak az illiberális sorokban. Alapvető kérdésekben nincs egyetértés a szélsőjobb vezető politikusai között.

Ezt támasztotta alá Mateusz Morawiecki (bal oldali képen balra) korábbi lengyel kormányfő is, aki 2023 áprilisában a washingtoni Atlantic Council agytröszt rendezvényén tartott beszédében Ukrajna euro-atlanti támogatóit három csoportba sorolta: az angolul beszélő országokra, Kelet-Közép-Európa országaira (hangsúlyozta: leszámítva Magyarországot) és Nyugat-Európa többi részére. Az intézmény honlapján olvasható beszámoló szerint Morawiecki kijelentette: a kapcsolat Magyarországgal sokat változott az Ukrajnára és Oroszországra vonatkozó magyar álláspont miatt. Hozzátette:

Magyarország helyett döntő fontosságú a nagyon szoros együttműködés a balti államokkal és Romániával (ez utóbbival a stratégiai partnerség egyik jele, hogy a két ország miniszterelnökének vezetésével kormányközi egyeztetéseket tartanak – T. A.).

Zbigniew Rau, a Morawiecki-kormány külügyminisztere hasonló módon minősítette a lengyel–magyar kapcsolatokat a varsói Parlament alsóházában, a Szejmben, a lengyel külpolitika 2023. évi céljait ismertető beszédében. A szlovákiai Új Szó összefoglalója szerint Rau elmondta, hogy a Visegrádi Négyek (Cseh-, Lengyel-, Magyarország és Szlovákia – V4-ek) továbbra is megmaradnak a lengyel külpolitika eszköztárában, de ahhoz, hogy a visegrádi együttműködés lehetőségeit kiaknázhassák, megpróbálják meggyőzni magyar partnereiket, hogy „új módon tekintsenek az Oroszország felől érkező fenyegetésre”. Rau azt hangsúlyozta, hogy Magyarország „teljesen másképp tekint az ukrajnai orosz agresszióra, annak okaira és befejezésének kívánatos forgatókönyvére”, és ez olyan különbség, ami Lengyelország és egész Európa „életérdekeit érinti”.

A lengyel vezetést mélységesen irritálta Orbán viszonya Putyinnal

Mateusz Morawiecki miniszterelnök az EU 2023. október 26-án kezdődött csúcstalálkozóján „aggasztónak” nevezte azt, hogy „különböző európai politikusok a háborútól függetlenül igyekeznek jó kapcsolatot ápolni Moszkvával”. Nem rejtette azonban véka alá, hogy Orbánra gondol.

Morawiecki arra reagált, hogy Orbán Viktor Vlagyimir Putyin orosz elnökkel találkozott Pekingben. „Nagyon kritikus álláspontot foglalunk el a találkozóval kapcsolatban, ahogyan ezt a korábbi (Oroszországgal folytatott) megbeszélései kapcsán is tettük” – idézte Morawieckit a Reuters alapján a Portfolio hírportál.

A tavaly októberi lengyelországi általános választásokon, mint ismeretes, a PiS alulmaradt a Donald Tusk (jobb oldali kép) vezette ellenzéki Polgári Koalícióval szemben (K.O). Tusk, korábbi lengyel miniszterelnök, 2014-től volt az Európai Tanács elnöke, 2019-ben pedig az Európai Néppárt elnökévé választották. Ebben a tisztségében számos alkalommal bírálta a Fideszt és Orbán Viktort, miután véleménye szerint a Fidesz nem tartja tiszteletben a jogállamiságot, és populista módon migránsellenes propagandát folytat. Az Európai Unió elkötelezett híveként a választási kampányában kulcsfontosságúnak minősítette Lengyelország viszonyának helyreállítását az Európai Unióval, kilátásba helyezte, hogy Varsó csatlakozik az Európai Ügyészséghez és Brüsszel jogállamisági kritikájának engedve végrehajtja az EU Bíróságának határozatát, helyreállítva a bírók függetlenségét. Mindezek alapján pedig az unió által befagyasztott, ám Lengyelországnak járó pénzek folyósítását állította legelső és legfontosabb célkitűzéseinek élére.

Tusk sem megérteni sem elfogadni nem tudja Orbán egoista játékát

Ezek után nem meglepő, hogy többször élesen bírálta Orbán álláspontját az ukrajnai háborúval kapcsolatban. Még hivatalának átvétele előtt, 2023. december 9-én azt jelentette a PAP hírügynökség, hogy a leendő lengyel kormányfő azokra a veszélyekre hívta fel a figyelmet, amelyeket Magyarország további, Oroszország felé sodródása okozhat. A PAP idézte Tuskot: „Orbánról szólva, nekünk egy olyan kormánnyal van dolgunk, amelyik nyíltan Oroszország-párti pozícióra váltott és azt nem is titkolja. Olyan kormánnyal van dolgunk, amelyik azzal fenyegetőzik, hogy blokkolja az Európai Unió határozatait és amelynek akciói megfoszthatnak bennünket 800 millió eurótól. Ez az összeg járna az EU-tól – az Ukrajnának nyújtott katonai segítségéért – Lengyelországnak. Úgy volt, hogy visszakapjuk, de Orbán most ezt blokkolta.”  Már miniszterelnökként pedig, 2024. február 1-jén, az EU brüsszeli rendkívüli csúcstalálkozója előtt (melyen az uniós állam- és kormányfőknek az EU költségvetésének kiegészítéséről kellett egyhangúan dönteniük), Donald Tusk a sajtó jelenlétében kijelentette: Orbán Viktor lesz a felelős Ukrajna bukásáért, ha nem hagy fel a játékával. A magyar kormányfő ellenzi ugyanis a csomag részét képező, Ukrajnának szánt 50 milliárd eurós támogatást. Egyebek között a The Guardian, a The Washington Post, az EU és a Renaissance Foundation által támogatott European Pravda és a The Kyiv Independent című ukrán online újság is beszámolt Tusk kemény szavairól. A lengyel miniszterelnök úgy fogalmazott, hogy „sem megérteni, sem elfogadni nem tudja Orbán egoista játékát”. Orbán ellenállása egzisztenciális kérdés, nemcsak Ukrajna, hanem az EU biztonságára is veszélyes – mondta, és hangsúlyozta: „Ukrajna támogatása fekete-fehér kérdés, ezért Orbánnak el kell döntenie, hogy Magyarország része-e a közösségnek, vagy nem, és aszerint kell szavaznia”. Rámutatott: „Nincs probléma az ún. Ukrajna-fáradtsággal. Mi most Brüsszelben Orbánba fáradtunk bele.” Orbán pedig, mint emlékezetes, kiment (kiküldték?) kávézni…

A lengyel–magyar hivatalos viszonyt tehát aligha nevezhetjük jónak, barátinak, stratégiainak, évezredes hagyományokat őrzőnek (ki-ki tetszés szerint választhat a közhelyszámba menő pozitív jelzők közül).

Érdekvezérelt – legfeljebb így minősíthető a magyar külpolitika. Értéket aligha hordozó. Az erkölcsös, egyetemes emberi jóérzést pedig egy-egy megnyilvánulásban még nyomelemeiben sem lehet felfedezni. Nem véletlenül került a nemzetközi sajtó érdeklődésének célkeresztjébe az, hogy Donald Tusk március elején élesen bírálta Juraj Blanár szlovák és Szijjártó Péter magyar külügyi tárcavezetőt, amiért találkoztak Szergej Lavrov orosz külügyminiszterrel. A Prágában megtartott V4 csúcstalálkozóról pedig kiderült, hogy rendkívül feszült hangulatban zajlott. Tusk és cseh kollégája, Petr Fiala legszívesebben elkerülte volna a találkozót Robert Fico szlovák és Orbán Viktor magyar kormányfővel – írta például az ujszo.com. A szlovák hírportál arra is felfigyelt és arról szintén beszámolt, hogy Tusk vilniusi látogatásán kijelentette: az orosz rezsim által meggyilkolt Alekszej Navalnij temetésének napján találkozni Lavrovval „nem csupán jó vagy rossz ízlés kérdése”. „Alekszej Navalnij temetésének napján ünnepi lakomát tartani (…) a magyar kormány egy újabb olyan lépése, amelyet politikai és erkölcsi okokból nehezen tudunk elfogadni” – jelentette ki a lengyel miniszterelnök. Tusk arra utalt, hogy Szijjártó egy olyan videót töltött fel a közösségi oldalára, amelyen a törökországi Antalyában tartott diplomáciai fórumon az ünnepi ebéd során kedélyesen beszélget Lavrovval.

Az egyre hűvösebbé váló kétoldalú viszonyt jelzi az is, hogy az MTI január 22-én idézte a Külgazdasági és Külügyminisztérium közleményét, amiben az olvasható, hogy Magyarország szuverén ország, ha tetszik ez Donald Tusknak, ha nem, így joga van a saját álláspontját képviselni az ukrajnai háború ügyében, miszerint minél előbb békére van szükség − szögezte le a lengyel kormányfő nyilatkozatát bírálva Szijjártó Péter Brüsszelben. A közlemény szerint a tárcavezető közölte, hogy kijevi látogatásán Donald Tusk a „tisztelet teljes hiányáról tanúbizonyságot téve, keresetlen szavakkal támadta” az ukrajnai háborúra vonatkozó magyar kormányzati álláspontot, „Európa elárulásával, európaiatlansággal” vádolva meg hazánkat, „a politikai pokol legsötétebb helyét emlegetve”.

Orbánék nem akartak a lengyelekkel együtt csatlakozni az EU-hoz?

Ha azonban valaki azt gondolja, hogy a jelenlegi feszültség csak eseti, és egy konkrét ügy, Oroszország Ukrajna elleni agressziós háborújának megítélése az okozója, téved. Hadd emlékeztessek arra, hogy az első Orbán-kormány 1998-2002 közötti hatalmának időszakában zajlottak az Európai Unió kibővítéséről, a csatlakozás feltételeiről a kulcsfontosságú tárgyalások. Már akkor kiütközött, hogy Lengyelország csatlakozási törekvéseit Orbán Viktorék féltékenyen figyelték és nem kizárt, hogy igyekeztek meggátolni is. Erre lehet következtetni az akkori lengyel vezetés számos üzenetéből.

Az állítás igazolására hadd tallózzak azokból a megjelent interjúkból, nyilatkozatokból, amiket lengyel államférfiak, kormánytagok és más politikusok adtak az általam két évtizeden át szerkesztett Lengyelország-mellékletek számára.

Ezek az idézetek érzékeltetik: valami miatt Lengyelországban úgy érezték, hogy a rivalizálás ellen és az összefogásért kell tenni valamit, különösen a lengyel-magyar kapcsolatrendszerben. Már 1999 decemberében Aleksander Kwasńiewski (jobb oldali képen) államfő – nyilván nem véletlenül – azt üzente, hogy „Az Európai Unióba vezető úton szükségünk van a lehető legszorosabb együttműködésre. Azonosak a céljaink és azonos úton haladunk, amelyen nem vagyunk egymás versenytársai. Társak vagyunk, nemzetek és országok, amelyek megértik, hogy a történelmi szálakra épített jó együttműködés érték, amelyet együtt viszünk az új, kibővített Európába.”

Leszek Miller (bal oldalt) miniszterelnök pedig fontosnak tartotta hangsúlyozni: „Lengyelország jövőjéről nem az egyesült Európán kívül, hanem az Európai Unió keretei között születik majd döntés, amelyben a régi és jelenlegi barátságok új infrastruktúrát teremtenek a nemzetek közösségében. Lengyel- és Magyarország ebben a folyamatban fontos szerepet játszik majd, amely a barátságon és a napjainkban is kinyilvánított érdekegyezésen alapszik.”

Ekkor már a laekeni EU csúcstalálkozó után voltunk. Egyértelművé vált, hogy Brüsszel tíz tagjelölt egyidejű felvételére készül. Az új baloldali lengyel kormány külügyminisztériuma politikai kabinetjének vezetője, Bogdan Góralczyk (a jobb oldali képen) ekkor kendőzetlenül fejtette ki a tárca álláspontját: „Az igaz, hogy ideológiai szempontból kissé másképpen látjuk a világot, most azonban az érdekekre kell építeni, és álláspontunkat ennek alapján kell egyeztetni ebben a döntő időszakban. Ne riválisoknak tekintsük egymást! Próbáljuk megkeresni azokat a közös érdekeket, amelyekre alapozhatunk, hiszen az uniós tárgyalások legfontosabb éve áll előttünk! (…) Az Európai Bizottság tíz tagjelölt egyidejű felvételében gondolkodik. (…) Véleményem szerint most már mi, lengyelek és magyarok egy cipőben járunk. Tetszik vagy sem, Lengyelország nélkül nem képzelhető el az Európai Unió kibővítése.”

Kwasńiewski elnök 2000 decemberében azt üzente, hogy „Olyan régió vagyunk, amely a közös fejlődésért képes az együttműködésre. Az a meggyőződésem, hogy ez az együttműködés ezután is gyümölcsözően folytatódik és lehetővé teszi, hogy közösen adjunk választ a XXI. század kihívásaira, együtt lépjünk be a harmadik évezred új, egységes Európájába, annak szervezeteibe. Ebből az új fejezetből egyikünk sem maradhat ki. Olyan közösség részei vagyunk, amelyet nem lehet semmiféle „függönnyel” megosztani. Még magasabb rendű érdekeink ürügyén sem engedhetünk a mesterséges rivalizálás csábításainak. Ennél még nyíltabban fogalmazott Władysław Bartoszewski akkori külügyminiszter: „Lengyelország csatlakozási előkészületei lendületbe jöttek. Éppen ezért néhány magyar politikusnak az az álláspontja, hogy az első bővítés az államok szűk, Lengyelország nélküli csoportjára korlátozódjék majd, nem érthető számunkra.”

2001 januárjában Jarosław Pietrasz helyettes államtitkár, a lengyel EU-tárgyalócsoport titkára már így érvelt: „Azért, hogy problémáinkat európai szintre tudjuk emelni, nagyobb csoportot kell képeznünk. A luxemburgi csoport (az akkori hat, elsőkörös tagjelölt – Lengyel-, Magyar-, Cseh-, Észtország Szlovénia, Ciprus – T. A.) országainak pontosan annyi szavazatuk lesz, mint Német- és Franciaországnak. Minthogy nincsenek nyugati szövetségeseink, ezért nekünk saját magunktól kell függnünk.”

Varsó rivalizálást érzékelt, nem együttműködési készséget

Ezek a lengyel állásfoglalások, ha diplomatikusan is, de leplezetlenül jelzik, hogy a magyar külpolitikában évek óta sokkal inkább a rivalizálást érzékelték Varsóban, mint az együttműködési készséget, holott az uniós tagországok politikusai körében szinte mindenki a regionális érdekek összetartó, összefogó erejére hívta fel a figyelmet. Erre utal Schüssel osztrák kancellár akkori ötlete is, nevezetesen, hogy a visegrádiak és még néhány térségbeli ország Benelux-mintájú együttműködése lenne kívánatos. Nem mellesleg erről Robert van Nouhusy, Hollandia budapesti nagykövete 1999 őszén nekem adott interjúban kifejtette: túl azon, hogy hasznos lehetne tanulmányozni a Benelux-államok politikai koordinációs munkáját és módszereit, még arra is sor kerülhetne majd a kibővített EU-ban, hogy „a Benelux-államok, a visegrádi négyek és az északi országok közös elképzeléseket és célokat vázolnának fel az uniós döntések előtt, enélkül ugyanis esetleg egymás ellen lépnének fel.”

Varsó: a lengyel főváros 21. századi arculata.

Hol vagyunk még ettől! Egyelőre Visegrád széthullásának veszélye érződött. Ennek egyik jele volt, hogy 2002 márciusában Leszek Miller akkori lengyel és Miloš Zeman cseh miniszterelnök közös, egészoldalas cikke jelent meg a Trybuna varsói és a Právo prágai napilapban „Víziónk a jövő Európájáról címmel”. A közös cikk önmagában frappáns bizonyítéka annak, hogy voltak államférfiak térségünkben, akik együtt gondolkoztak földrészünk jövőjéről. A cikket az akkori magyar sajtó agyonhallgatta, egyedül a Népszava figyelt fel az arról beszámoló varsói keltezésű MTI-hírre. Miller és Zeman véleménye szerint az Európai Unió kibővítése a közép- és kelet-európai országokkal az egyetlen módja annak, hogy végérvényesen felszámolják a hidegháború következményeit. A cikk akkor jelent meg, amikor meghiúsult a V4-ek csúcstalálkozója, ugyanis a cseh és a szlovák államfő lemondta részvételét, mivel Orbán Viktor éppen akkor tette közzé állásfoglalását a Beneš-dekrétumokról. Ennek következtében hazánk a régióban gyakorlatilag elszigetelődött – éppen akkor, amikor az uniós csatlakozási tárgyalások döntő szakaszához értünk.

Felvetődött a kérdés: kinek volt jó az akkori mosolyszünet köztünk és a többi V4-ország között? Vélhetően azoknak, akik itthon (látensen) csatlakozásellenesek voltak, külföldön pedig azok malmára hajtotta a vizet, akik egy megosztott régió egyes országaival az EU számára sokkal előnyösebb feltételekkel tudták irányítani a csatlakozási tárgyalásokat.

Ma újfent mosolyszünetnek és a sokadik elszigetelődésünknek vagyunk a tanúi (szenvedői). Ennek legfrissebb fejleménye, hogy Magyarország kivételével, úgy tűnik, egyetlen uniós tagállam sem vonta kétségbe a legutóbbi tanácsülésen az Európai Bizottságnak azt a véleményét, hogy Lengyelországgal szemben indokolt az EU-szerződés 7. cikke szerinti eljárás megszüntetése.

Ezeréves barátság ide vagy oda, a mások sikere a hatalom mai magyar urait nem tölti el jó érzéssel, örömmel – keserűséggel és irigységgel annál inkább. Ennyit az (ön)érdekről és az (emberi) értékekről.

Ettől még, persze, Lengyelország megérdemelten vált európai középhatalommá és az orosz agresszorokkal szemben élet-halál harcot vívó Ukrajna NATO-támogatásának nemzetközileg elismert és megbecsült európai vezetőjévé.