Csak érdeklődésképpen, kíváncsiságból felhívtam az évtizedek óta újra város (!) Tét önkormányzatát, megtudakolandó: létezik-e még az a sajtüzem, amelyben egykoron, sok évtizeddel ezelőtt (pontosan 1961 januárjában) jártam, és amely látogatás alapján tájékoztattam a megyei lap olvasóit az ottani szorgalomról. Tét (a nyitó képen a tét-pokvári kastélyszálló) egyébként is egy kicsit a szívem csücske, tekintettel arra, hogy évtizedekig kollégám és barátom, Gyapay Dénes újságíró (Esti Hírlap, Magyar Hírlap, Magyarország), hazánk nyugalmazott milánói főkonzulja onnan származik, családja jeles tagjai fontos közjogi tisztségeket töltöttek be Téten és Győrött egyaránt. – Ma délelőtt megtudtam: már csak halovány emlékképek léteznek a városkában egykoron működött sajtüzemről, amelyről itt olvashatnak:
«Még néhány perc, és az óra mutatója a nyolcasra hág. Ha az ember óra nélkül akarná megbecsülni az időt, akkor azt mondaná, hogy körülbelül reggel hat óra van, vagy még talán annyi sem. A másik „időt” pedig, az időjárást november közepi ősznek gondolná akárki. A valóság az, hogy január 10-e, és reggel nyolc óra van, Téten, a Sajtüzemben. Rengeteg tejeskanna, friss tejszag, tejszín a sarokban (kannákban!), sajtok a sajtolok alatt és emberek: rettenetes nagy zajban.
Most érkeztek a teherautók a környékről. Nyolcvan, száz kannát is hoz egyik-másik, a reggeli fejést. Két markos férfi, egy fiatal szőke és egy még fiatalabb, még szőkébb a sok száz literes kádba öntögeti könnyedén az enyhén sárgás tejet. Rengeteg lej! Tejtengert lehetne teremteni belőle. (Nem jól van, hogy az úton és az udvaron csipogó sártengeren keresztül hozzák a kocsik.)
Fogy a tejeskanna-hegy, de a zaj nem. Most még jobban zörögnek a kannafedelek, amint oda-odaverődnek a kád vagy a kanna oldalához. Tehát: a pasztörizáló-csarnokban fogynak a kannák, de a mosogatóban: sokasodnak. A mindenütt ködként gomolygó gőz a mosogatót sem kíméli, és a kannamosónőnek csak kék köpenye látszik, amint olykor-olykor felvillan. Álmos a villanykörte is.
Az emberek nem álmosak, fürgén kapcsolgatják a keverőkádak motorjait, a pasztörizáló-gép műszerfalán a gombokat. Új jövevény ez a pasztörizáló, és milyen nagy! Óránként ötezer liter tej kering csillogó fém testében.
Mintha hangversenyteremben rendezték volna be egy vasgyár kovácsműhelyét, úgy visszhangzik a kannazene. Hangját leírni nem lehet, csak hallani, azaz hallgatni, ki, meddig bírja. Ezek az emberek bírják, mert már megszokták, akár a kovácsok a légkalapács zaját. És megszokták a gőzfürdős meleg, nehéz párát is. Mindkettő a tejüzem örökös tartozéka. Reggel három óta talpon vannak. Azóta szüntelenül ömlik a tej a kádba, onnan a pasztörizálóba, majd abból a keverőkádakba. Reggel három óta bolyonganak a keverőlapátok, morzsolgatván búzaszem nagyságúra az alvadó tej túróját. A prések malomkőnagyságú keréksajtjai egészen eddig pihentek, de szorgos asszonykezek és erős férfikarok megpörgetik a préssrófokat, kihengergetik az autókeréknek beillő Pannónia-sajtokat, és kezdődhet a faragás. Míg a kádakban a néma hárfák – ezek vágják a túrót – végzik halk surrongással és blaffogással munkájukat, addig itt is megszépülnek a sajtok. Török Lajos keze alatt temérdek sajt érett meg, megannyi sajtot faragott meg az elmúlt tíz esztendőben. Kiszámította, hogy naponta legalább tíz mázsa különféle sajtot gyárt az üzem. Hány tízóraira lenne ez elég felnőttnek, gyereknek?
A nem-zeneszerző Strausz János sajtmester is talál magának munkát, nem keveset. Most éppen fenolftalein és lúg segítségével állapítja meg, hogy mennyi sav van a keverőkádban mozogva, plaffogva alvadó sajtmagzatban, ami majd sajtcsecsemő lesz a prés alatt, kisgyerek a pincében lévő sós-vizes kádakban, felnőtt pedig a győrszentmártoni érlelőpincében. De egyelőre az még messze van, legalább egy hónapi „távolságra”.
Doktor uraknak lehetne szólítani Strausz Jánost, Garamfalvi Józsefet, meg a többieket, nővérkéknek pedig a vidám, csinos lányokat, asszonyokat. A sajtüzemben mindenki fehér köpenyben jár, sapkában és főkötőben, meg az elmaradhatatlan gumicsizmában. Fő a higiénia! – Ki ide belépsz, moss először kezet! – Nincs kiírva a kapura, de illik tudni. És ha mégsem cselekednél így, akkor hozzányúlni semmihez sem szabad. Különben úgysem tudnál, mert legalább öt szempár figyeli minden mozdulatodat. Kényes a sajt, habár teli van baktériumokkal, sztreptokokkusz laktiszusszal és kremoniszusszal. De csakis azokat szereti és tűri maga körül, amelyek hasznára válnak, a többit ki nem állhatja. Megbetegszik tőlük, és a betegség hamar végzetessé válhat. A százforintosok sajtkerekeken gurulnának ki az ablakon. Ezt pedig nem akarják a tétiek ….
Tejeskannahegy, tej, tejszín, sok sajt, no meg az emberek, néhány fal között. Ez a Téti Sajtgyár. De mégse’ ez, hiszen így nem teljes a felsorolás; ide tartozik még a Zörgés, a Gőz, a Gépek-Háza, a Műszerek, a Víz, a Pince, a Só, a Kádak és őnagyságáik, az első, a második és a sokadik Baktérium. A pontos idő: 10 óra 33 perc. Másik autó hajózik a sártengerben, teli kannák mély kocogása hallik, de néhány pillanat múlva elnyomja azt az üresek véget nem érő zörgése…»
(A fenti írás 1961. január 12-én jelent meg a Győr-Sopron megyei napilapban.)