Mindig szívesen foglalkoztam az alpesi köztársasággal (számos alkalommal visszatértem, kihasználván a sokféle lehetőséget, interjúkat politikusokkal, beszélgetéseket embermentőkkel, hadgyakorlatot stb.), a gyönyörűséges Svájccal, amelynek népe – okos vezetőikkel egyetértésben, abszolút demokratikus módon – mindig képes volt megtalálni a kantonok szövetsége számára legjobb utat és megoldásokat a legnehezebb körülmények (európai és világháborúk) közepette is. Hosszú évekig tartott, mígnem a négynyelvű Svájci Államszövetség 2002. szeptember 10-én csatlakozott az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez. Mindez persze nem jelentette azt, hogy Tell Vilmos hazája abszolút kívülálló lett volna: Genf adott otthont az ENSZ elődjének, az 1920. január 10-én Woodrow Wilson amerikai elnök javaslatára létrejött Nemzetek Szövetségének… Az alábbi írás a méltatlan módon megszűnt, évtizedekig a legrangosabb hetilapunk, a Magyarország 1979. 8. heti számában jelent meg. (Nyitó képünkön a svájci parlament épülete Bernben, az ország fővárosában.)
Gyorsabb sebességre kell kapcsolnia Svájcnak, ha nem akar lemaradni a nemzetközi politikai mezőnyben; igyekeznie kell, ha nem akar kimaradni az országok és népek egyre szélesedő, világméretű együttműködéséből. A sürgető szavak a Svájci Államszövetségnek talán legilletékesebb állam polgárától, Pierre Aubert külügyminisztertől származnak. A „szakmában” fiatalnak számító, az ötvenkettedik esztendejét taposó, jurai származású diplomata – folytatván elődje, Pierre Gräber úttörő munkáját – újító lendülettel látott hozzá tavaly januárban hazája nemzetközi politikai szerepének erősítéséhez, szélesítéséhez.
Semlegességdinamizálás Nincs Aubert-cikk, -előadás, -interjú, amelyben ne szerepelne a berni diplomácia vezetőjének sajátos megfogalmazása, szóhasználata, a „semlegességi politika dinamizálása”. – A semlegességnek és az aktív külpolitikának nem kell föltétlenül egymásnak ellentmondania – szokta leszögezni Pierre Aubert. Pár hónappal hivatalba lépése után a hamburgi Der Spiegelnek adott interjújában így fogalmazott: „Szeretném eloszlatni azt az elterjedt nézetet, amely szerint Svájc semlegessége tétlenségre kárhoztatja külpolitikánkat. Ellenkezőleg: azt a politikai mozgásszabadságot, amellyel mint semleges ország rendelkezünk, feltétlenül föl kell használnunk elveink valóra váltására…” Melyek ezek az elvek? A legfontosabb, ami a svájci semlegességi politikát meghatározza, a be nem avatkozás más országok belügyeibe. Miután Bern messzemenően figyelembe veszi az államok és népek önrendelkezési jogát, a kis közép-európai ország iránti bizalom szinte egyetemesnek mondható. Ezt a bizalmat Svájc gyakran kamatoztatja humanitárius célok szolgálatában; aktívan dolgozik a többi között az UNESCO-ban, az UNICEF-ben, mindig lehet rá számítani az Egészségügyi Világszervezetben és különösen a Henri Dunant svájci állampolgár kezdeményezésére szervezett Nemzetközi Vöröskeresztben.
Korunk követelménye, hogy mozgékony, belső energiában gazdag, kezdeményező legyen az egyes államok diplomáciája. Svájcnak erre talán minden adottsága és lehetősége megvan. Az Alpok országa a többi között kezdettől lelkesen támogatta az európai biztonság és együttműködés rendszerének megteremtését. Világhírű konferenciavárosában, Genfben helyet adott az Európa-tanácskozást előkészítő szakértői konferenciasorozatnak. Kezdeményező, időnként a konszenzust segítő javaslataival a biztonsági és együttműködési értekezlet minden fordulójának cselekvő részese volt; legutóbb – a helsinki záróokmány előírásai alapján – a svájci Montreux volt a színhelye az európai ügyekben véleményt cserélő szakemberek harmincöt oldalú találkozójának.
A svájci szövetségi politikai osztályon – miként sajátosan a berni külügyminisztériumot nevezik – rég tisztában vannak azzal, hogy az államok békés egymás mellett élésének nincs alternatívája. Ebben a meggyőződésben juttatta el Svájc az állásfoglalását az ENSZ rendkívüli, leszerelési ülésszakához New Yorkba: „A leszerelési erőfeszítések – mutatott rá a dokumentum – csak korlátozott sikerrel járhatnak, ha a világ nem képes tartós békét és kölcsönös bizalmat, valamint a viták békés rendezéséhez szükséges kedvező légkört teremteni.” Az okmány megszövegezői, a svájci kormány tagjai utaltak a többi között arra, hogy a bécsi haderő-csökkentési tárgyalások sikere erősíthetné országuk biztonságát. Javasolták egyúttal a helsinki záróokmányban foglalt bizalomerősítő intézkedések más térségekre való átvitelét is. Egyúttal fölajánlották Svájc eredményeit a nemzetközi viták békés rendezésére kidolgozott módszerek területén.
Nemzetközi politikai tapasztalatokban rendkívül gazdagok a svájci diplomaták, hiszen gyakran vettek részt kényes ügyek megnyugtató intézésében, kiélezett konfliktushelyzetekben közvetítettek.
Közreműködésükkel és országukban folynak a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok küldöttségei között a legbizalmasabb tárgyalások a stratégiai támadófegyverzet korlátozásáról. Az ilyen nagy tekintélyű államnak mindenképpen az Egyesült Nemzetek Szervezetében, a tagországok sorában lenne a helye. Évtizedek óta folyik a vita a Svájci Államszövetség ENSZ-tagságáról – nem New Yorkban, hanem magában Svájcban. A világszervezet tagállamai, éppen Svájc tekintélyét becsülvén, minden bizonnyal egyhangúlag szavaznának a fölvételi kérelméről.
Az ENSZ-tagság ügye Svájc azonban mindeddig önként, saját elhatározásából maradt távol a New York-i East River partján álló magasépületben működő szervezettől. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy Sigismond Marcuard nagykövet vezetésével svájci megfigyelők jelen vannak a közgyűlési ülésteremben, s értékes munkát fejtenek ki a svájci diplomaták és szakemberek az ENSZ különféle szakmai szervezeteiben.
Meddig marad még távol a Svájci Államszövetség az ENSZ-től? Nemegyszer kérdezték ezt már Pierre Aubert külügyminisztertől; a válasza legtöbbször így hangzott: „Svájcnak az ENSZ-be való belépése számomra valóban az egyik legfontosabb kérdés. Parlamentünk két kamarája elfogadta már a szövetségi tanács (a kormány) erre vonatkozó jelentését.
A kabinet és a politikai pártok tehát megállapították, hogy Svájcnak az ENSZ-be való belépése szükséges. Svájc nem élhet többé elszigetelten a világban. Számításba kell vennünk az államok egymástól való kölcsönös függőségét…”
Mint minden, az egész államszövetséget érintő kérdésről, az ENSZ-tagságról is népszavazásnak kell döntenie. Közvélemény-kutatások szerint a svájciak ebben az ügyben is meglehetősen konzervatívok. Vagyis: többségük a belépés ellen szavazna. Jóformán havonta vissza-visszatérő téma a svájci újságokban, a rádióban és a televízióban az ENSZ-tagság.
(A népszavazás – az összlakosságra kiterjesztett „parlamentarizmus” – nyílt választást biztosít az államszövetségben a súlyosabb problémák megoldásához. Emlékezetes a nők választójogáért vívott küzdelem vagy a népszavazáson részt vevők döntése a vendégmunkások ügyében, amikor egy elvakult jobboldali képviselő javaslatot terjesztett elő a vendégmunkások kitiltására. Ezekben a napokban is komoly erőpróba volt a népszavazás újabb atomerőművek létesítése tárgyában. Emlékezetes, hogy a szomszédos Ausztriában is népszavazás döntött ez ügyben – a kormány javaslata ellen. Svájcban, ha mindössze 45 000, igen csekély szavazatkülönbséggel is, a kormány fejlesztési terve kapott többséget, a környezetvédők nagy propagandával folytatott ellenkezésével szemben.)
A Neue Zürcher Zeitung gyakran ad helyet hasábjain az ország ENSZ-tagságáról szóló vitáknak, érveknek s ellenérveknek. Így került a lapba a külügyminiszter, Pierre Aubert „védőbeszéde” is, amelyet Lausanne-ban mondott.
Véleménye szerint az ENSZ-nek vannak gyöngéi, sőt hibái is, de mégiscsak az egyetlen fórum a multilaterális kapcsolatok megteremtésére, valamint a konfliktusok békés rendezésére. Véleménye szerint a megfigyelői státus ma már több hátránnyal jár, mint amennyi előnyt egykor reméltek tőle; napjainkban senki sem lehet „outsider”, kívülálló. Meg kell győzni tehát a svájci népet az ENSZ-tagság hasznáról.
Nyitáspárbeszédek A takarékosságukról is híres svájciak fölvilágosítása céljából a berni külügyminisztérium nyilvánosságra hozta az esetleges ENSZ-tagsággal járó anyagi következményeket. Kiderült, hogy napjainkban a világszervezet különféle szakmai szervezeteiben való svájci részvétel, valamint a megfigyelői státus évente 90 millió frankba kerül; a teljes jogú tagság ennek csupán tíz százalékával növelné a költségvetési kiadásokat.
Nyitás azon országok irányába, amelyekkel eddig a korrekt diplomáciai és nem különösen kiemelkedő volumenű gazdasági kapcsolatok ápolásán kívül egyéb nem fűzte össze Bernt; a személyes kontaktus ápolása Pierre Aubert-nek ugyancsak a módszerei közé tartozik. Így került sor tavaly novemberben Budapesten az első magyar–svájci külügyminiszteri párbeszédre. Miután a két ország között nincsenek megoldatlan és vitás kérdések, a külügyminiszterek és az általuk vezetett küldöttségek minden energiájukat a kétoldalú kapcsolatok fejlesztése módjainak meghatározására, illetve a nemzetközi kérdések megtárgyalására fordíthatták.
Amennyire egyértelműen pozitív visszhangot kapott Aubert magyarországi látogatása a svájci sajtóban, annyira megoszlott az értékelők véleménye a berni diplomácia vezetőjének legutóbbi utazását kommentálván. Nyugat-Afrika öt országában tett kéthetes körutazást Pierre Aubert; némelyek szemére vetik, hogy semmiféle alapvető fordulatot sem ért el.
De hát nem is volt ez célja e látogató-körútnak – jelentette ki Aubert –, annál inkább annak a demonstrálása, hogy a svájci külpolitikát érdeklik az afrikai problémák, mivel szeretne részt venni a gondok enyhítésében, a fejlesztésben. A szolidaritás is Svájc külpolitikai alapelvei közé tartozik, miként azt e dinamikus politikus az Afriscope című, Lagosban megjelenő lapnak kifejtette: rokonszenvezünk Fekete-Afrika népeinek függetlenségi törekvéseivel.
Dél-Afrikával, Rhodesiával, az apartheiddel kapcsolatosan leszögezte: „Elutasítjuk azt a politikát, amely ellentmond a svájci nép hagyományainak és eszményeinek.”