Merész véleménycikket írt a The Guardian-ben az MCC, a Matthias Corvinus Collegium működéséról Széchenyi Xavér Bence. A neve után érdeklődvén kiderült: a legnagyobb magyarként tisztelt Széchenyi István, illetve népes famíliájának egyik fiatal tagja, aki családja nem egy tagjához hasonlóan most „egy kicsit elmenekült Magyarországról”. Végül is mi történt vele? – Nos, ez kiderül Csernyánszky Judit amerikai interjújából.

– A nevem Széchenyi Bence, Budapesten születtem és Massachusettsben nőttem fel, most New Yorkban élek…

– mutatkozott be a magyar történelmet maradandóan meghatározó Széchenyi família egyik legfiatalabb tagja, aki magyar származású amerikainak tartja magát. Mint például Soros György is és vele együtt még sokan mások, akik elmenekültek hazánkból – Amerikába. Ő is, a Széchenyi família kései tagja is menekülni kényszerült:

– Családunk mindig ingázott Magyarország és az Egyesült Államok között. A nagyszüleim emigráltak, az apai nagyapám arisztokrata származása miatt közvetlenül a II. világháború után hagyta el az országot, noha 13 évesen még Ausztriában élt. Édesanyám szülei pedig 56-ban. Az 1980-as években a szüleim Magyarországra látogattak és véletlenszerűen épp ott ismerkedtek össze, így születtem én Budapesten.

– És ön megállapodik most egy helyen? – Még csak 25 éves vagyok, ezt nem tudom megmondani. Két évet töltöttem Magyarországon, egyrészt Fulbright-ösztöndíjjal, másrészt az MCC, azaz a Matthias Corvinus Collegium tanítványaként. Ismervén a családi ingázásokat, aligha szakadok el Magyarországtól.

A jelent is ábrázoló családfára nem akadtam, így őt kértem meg, vezessük csak vissza kapcsolatát Széchenyi Istvánnal, akit a köztudat a legnagyobb magyarként tart nyilván.

– A nagyapámat Széchenyi Lászlónak hívták. Édesapám egyébként készített családfát, és tudomásom szerint a Széchenyi Múzeumnak adta, ott van kiállítva. Abból is megtudható, hogy a mi családunk Széchenyi István bátyjától, Páltól eredeztethető.

– Viszont Magyarországon alaposan tanulmányozta az ősök történelmét – tudtam meg –, a család magyarországi tevékenységét. Mi hatott önre a legerőteljesebben? Vagy mi lepte meg?

– Tanulmányoztam Széchenyi István életét, sok könyvet elolvastam, hogy jól megismerjem. Volt szerencsém hozzájutni a Hitel című munkájának első, eredeti angol nyelvű fordításához. Nos, azt oda-vissza elolvastam. Mert meg kell mondjam, elég kevés könyvét fordították angolra, s Budapesten sokat segített a magyar nyelv megértésében ez a könyv a fordítás által. Ugyebár Amerikában ezt e nevet nemhogy nem ismerik, de kiejteni sem nagyon tudják. Viszont amikor idejöttem, meglepett mennyi tér és utca van elnevezve róla. Ami nagyon megfogott, az az állhatatottsága. A támadások és bírálatok ellenére is csinálta, amit tennie kellett. Inspirálóan hatott progresszív gondolkodása, amivel a hazáját vitte előbbre. Milyen jó lenne, ha én is ekként cselekedhetnék!

– Nehéz ezt az örökséget magával cipelnie? Nyomja a vállát?

– Sosem éreztem ezt a terhet. És remélem, nem fognak azért megvetni, ha neátn másmilyen életet élek – mondjuk, itt – New Yorkban (A Columbia Egyetemen végzi az újságírás mesterfokozatot). Elég erős az öntudatom, hiszem, tudom, merre tartok és mit akarok. Persze, az ősök neve tiszteletet ébreszt bennem, büszkeséggel tölt el. A Széchenyi névnek van egy olyan konnotációja, amivel nem is nagyon tudok megbirkózni. Azt hiszem, teljes mértékben lehetetlen megismételni azt, vagy bármi hasonlót cselekedni, amit ő és családja tett a hazáért. 

– Ön viszont követi, mi történik itt, és úgy látom, sok minden elég érzékenyen érinti. Először írt magyarországi benyomásairól a The Guardien-ben, és a cikket olvasván, meglepett az őszintesége, a nyíltsága, a közlékenysége.

– Tudja, nem egyszerű abban a tudatban élni, hogy az embernek vannak mélyre nyúló magyar gyökerei, s közben az országon kívül él. Bemutatkozáskor minden egyes alkalommal meg kell magyaráznom az amerikai fülnek idegen nevem hangzását, aztán a harmadik mondatban máris Magyarországnál tartunk. Ezért is fontos tudnom, mi történik az országgal, másrészt gyakran az ország megítélése alapján azonosítanak be engem is. Amikor a Mattias Corvinus Collegium – úgymond – kutatója voltam, akkor ismét másként éreztem Magyarországról, mint amit a külső megítélés sugallt. Ennek megértésében családom itt élő tagjai sokat segítettek.

– Hogyan talált magára az MCC? Azt is írta, nehéz volt ellenállni a kísértésnek, mert minden feltétel megteremtését megígérte az alapítvány.

– A Fulbright programmal sikerült először Magyarországra jönnöm, s akkor kezdtem el kutatni a családom történetét és Magyarország történelmét is. Nagy késztetést éreztem, hogy amit tudok Közép-Kelet-Európáról, s ami fölött gyakran elnéznek az emberek, azt mindenkinek elmondhassam, ezért is döntöttem az újságírás mellett. Egy barátom említette: az MCC minden lehetőséget megad, hogy karrierem építhessem, publikálhassak, amire mindaddig semmi lehetőségem sem volt. Tudtam, hogy mi az MCC, de úgy gondoltam, hogy a munkám különválasztható attól, amit hallottam róla. Aztán idővel azt vettem észre, ez lehetetlen. Nem támogatták azt, amit csináltam.

– Mit ajánlottak ők és mi történt, hogy jött rá, hogy itt másról van szó?   

– A felvételi papíromban jeleztem, hogy ukrán menekültekkel szeretnék foglalkozni; akkoriban ugyanis tömegestül érkeztek a Nyugati pályaudvarra. Közölték: rendben, de arra koncentráljak, hogy mit tesz értük a magyar kormány. Csak hát én nem ezt akartam! Az MCC-nek vannak társintézményei is, és igyekeztem velük kapcsolatba lépni, csakhogy kizártak ezekből a lehetőségekből és a Bevándorlási Hivatalhoz irányítottak, ami viszont kormányzati intézmény. Közölték, hogy kutassam a magyar kormány intézkedéseit a menekültek pozitív befogadásáról. Nos, ez messze nem az az újságírás volt, amit ígértek.

– Követték? Megfigyelték?

– A barátaim figyelmeztettek, nyomon követhetik mindazt, amit csinálok. Persze, nem a szó szoros értelmében. De hát, hallottam, hogy milyen esetek történtek a közeli múltban.

– Megijedt?

– Igen, bevallom, jó néhányszor igen. Amikor elmondtam a nagyapámnak és édesanyámnak, akkor azonnal haza akartak hívni, merthogy nagyapámat is demokratikus szervezkedés miatt akarták ítélőszék elé állítani, mire ő másnap elmenekült az országból. Nem mondom azt, hogy a két eset egy és ugyanaz lenne, de hogy a sors az egymást követő nemzedékeket ilyen helyzetbe hozza, bizony, furcsa! Megijedt a családom, és én is. Féltettek. Nem akartam, hogy a szőnyeget kihúzzák a lábam alól, mert folytatni akartam a kelet-európai újságírást, szóval alaposan összetörtem.

– Történt valami, amikor az írásait publikálta, és amik természetesen nem feleltek meg a hivatalos kurzus elvárásainak?

– Nos, néhányszor bepánikoltam, mert tudtam: amit publikálok, annak a mentoraim nem fognak örülni. Ugyanakkor vívódtam magammal, mert azt is tudtam, hogy nem vagyok az az ember, aki mást vagy az ellenkezőjét csinálja annak, amit rábíztak. Nem szoktam cserbenhagyni az embereket és ráadásul szép ösztöndíjat is kaptam. Hogy is van ez? – kérdeztem magamban jó néhányszor.

– Az írásában kemény kifejezést használt viszont, hogy nem fog hajbókolni a hatalomnak.

– Igen, mert elgondolkodtam, mi lenne, ha azt írnám, amit a migrációkutató intézet elvárt tőlem, amire megbízást kaptam, ami úgymond kötelező volt. Úgy éreztem, ki kell állnom saját magamért. Nem hagyhatom, hogy irányítsanak. Még akkor sem, ha tudom, hogy megfenyegetnek. Így aztán nem csoda, hogy bepánikoltam. Vívódtam, hogy azt kell-e csinálnom, amit a bensőm diktál, vagy azt, amit elvárnak tőlem, különben igencsak nagy bajba kerülök.

– Felfogta, mekkora korrupció folyik az országban?

– Természetesen, persze, hisz’ észleltem.

– Van erről személyes tapasztalata is, vagy csak utánanézett, kutatott a tisztánlátás végett?

– Nos, utánanéztem, de az MCC táptalaja annak, amit korrupciónak hívunk. Hisz’ a kormányhoz közelállók, akik teljesítik a kabinet elvárásait, azokat komolyan megjutalmazzák. Szóval: tisztázni kellett magamban, mire is vállalkozom. Követni a saját elképzeléseimet, vagy megadom magam a jutalom, az elismerés céljából. Ha viszont felvállalom a magam ideológiáját és merek másként politizálni, akkor ez az én javamat, meggyőződésemet szolgálja. Az anyagi előremenetel végett a korrupció választása óriási lelki fájdalommal jár.

– Végül is hogyan vált el útja az MCC-től?

– A stratégiám az volt, csak legyek valahogy túl rajta. Amikor arról a bizonyos CPAC-ről, a Konzervatív Politikai Akció idei konferenciájáról publikáltam a cikkemet a New Line portálon – tényleg teljesen függetlenül! – akkor pánikroham jött rám, mert tudtam, nagyon dühösek lesznek az MCC-nél. És attól kezdve egyszerűen csak igyekeztem csöndben és észrevétlen maradni. Nem publikáltam semmit. Mindenki kedves volt hozzám, amikor látták, valami mással kötöm le magam, de folyamatosan éreztem a rám nehezedő nyomást és az engem körülvevő feszültséget. Nem volt más választásom, mint kivárni a kurzus végét és biztonságban hazatérni. Csak erre ügyeltem.

Végül arról érdeklődtem az ifjú Széchenyitől, hogy miként értékeli a saját honfitársait, Tucker Carlsont, Rod Drehert, azokat, akik minden bizonnyal részesei az intézményesített korrupciónak?

– Valóban, bizonyos korrupció tökéletes példái ők. Sztálin esetéről olvastam, amikor a nyugati „barátoknak” körbemutatta az országot, és mindenből csak a jót láttatta velük. Párhuzamos példa: ők is, úgymond, a „belváros” a belső kör emberei, akik buborékban élnek, nem beszélik a nyelvet, valójában nem is tudják, mi a valós helyzet. Teleharsogják a médiát egyoldalú nézeteikkel, miközben semmilyen tapasztalatuk sincs Magyarországról. Eltartják őket, miközben fogalmuk sincs arról, hogyan él valójában az átlagember. Én mindkét oldallal, a fideszen túlival is igyekeztem beszélgetni. Az volt az érzésem, hogy a többségnek, legyen az vidéken diák, netán professzor, gyakorlatilag nincs más lehetősége az érvényesülésre, csak ha beáll a Fidesz szekértáborába. Mert a társadalmi mozgásokat teljesen kontroll alatt tartja a kormány.

– Elérte Széchenyi Bencét az MCC a cikke megjelenése után?

– A közösségi hálón voltak nagyon barátságtalan megjegyzések. Persze aggódtam a diákokért, hivatalnokokért, akiket nem akartam veszélybe sodorni, hisz ez az életük. Ők jó emberek. Ám sokan támadtak is, hogy ezzel a cikkel az ő életesélyüket is rontottam. Sajnálom, tényleg nem ez volt a célom. Mások viszont megsúgták: legalább én meg mertem írni, amit ők nem.

– Alighanem tett egy lépést a demokrácia visszaépítése felé Magyarországon… – Örülök, hogy ezt mondja. Azért írtam ezt a cikket, hátha javul az MCC-diákok diszkriminatív helyzete, látva, hogy a politika és a korrupció mennyire befolyásolja az emberek karrierjét – mondta befejezésül Széchenyi Xavér Bence.