Az újságíró archívumából – torz külsővel is lehet élni

Sosem felejtem: kissrác koromban jóformán naponta találkoztam egy kedves-derűs (akkor nekem) bácsival. Összetéveszthetetlen volt, Sanyi bácsi egyik arcfelén ugyanis furcsa gödör volt, az orra közepéig ért. Tőle nem mertem megkérdeni, mi történt vele, így az udvarban élt egyik osztálytársamtól kértem felvilágosítást. Ő is csak a nagyszüleitől tudta: Sanyi bácsi az első világháborúban sérült meg, nem tudták megmenteni a bal oldali fél fogsorát, mert azt is szétroncsolta a repesz. Érdekesség: örökre megmaradt sérülése ellenére gyakorlatilag tökéletesen beszélt. Igaz, három évébe tellett, míg megtanulta, miként kell sérült szájjal hangokat formálnia… Akikről alább szó lesz, ők baleset és betegség miatt sérültek borzalmas módon. A korszerű orvoslás már csaknem három év fél évtizeddel ezelőtt is képes volt a csodákra, és sok rászorulónak igyekezett visszavarázsolni az emberi formáját, és ezek a nők voltak olyan erősek, bátrak és elszántak, hogy képesek élni megváltozott és eltorzult külsővel is, és képesek visszaadni az életkedvet és bátorságot kortársaiknak. Hogyan? Így:

«Orvosa a lehető legtapintatosabban igyekezett elmagyarázni az asszonynak, hogy mi vár rá: „Candy, a maga agydaganata már teniszlabda nagyságú, ráadásul pontosan a koponyája kellős közepén helyezkedik el. Kemoterápiával immár kezelhetetlen. Eltávolítani viszont csak úgy tudjuk, hogy annak az arca látja a kárát. Lehet, hogy a műtét után senki sem fog magára ismerni. Megcsúnyulhat. Össze kell vagdalnunk, el kell távolítanunk a homlok- és az arccsontok egy részét, talán még az orrát és az egyik szemét is. Csak a bal arca és a szája marad érintetlen…”

Candy Woods tizennégy hónapon át a kínok kínját állta ki. Irdatlan fejfájásokkal küszködött, nem volt gyógyszer, ami csillapította volna. Minduntalan eleredt az orra vére, mert a tumor egyre jobban nyomta az agyi artériát. Szédült, hányingere volt. „Roncs voltam, kilátástalanná vált az éle­tem…” – mondja az asszony. Az akkor harmincéves, sugárzó szépségű nőt a Minnesota állambeli Rochester világhírű Mayo Klinikáján operálták meg. Dr. lan Jackson sebész még a nyolcórás műtét alatt koponyacsontjának egy darabkáját szövettani vizsgálatra küldte, nem rákos-e. Amikor Candy fölébredt a kábulatból, annyit vett észre csupán, mintha arcának egyik fele eltolódott volna. A fájdalmai azonban visszatértek, sebei begyulladtak, az antibiotikumok nem használtak.

Másodszor már öt hétig kezelték a klinikán. „Két-három naponta metszettek ki az orvosok egy-egy darabot az arcomból… Mindig kevés volt. Eltűntek a homlokcsontjaim, az állkapcsom.”

Csont és bőr lett, harmincöt kilóra fogyott, és leírhatatlanul nézett ki. Életkedvét azonban – ez volt talán a szerencséje – nem veszítette el. Volt ereje hozzá, hogy maradék arcát kifesse!

Miután megszűnt a gyulladás, az orvosok hozzáláttak, hogy új arcot készítsenek az elképesztően sokat szenvedett asszonynak. Bőr- és csontátültetések sora következett. Candy saját testéből vették az anyagot. A tarkójáról ültettek át hajas fejbőrt a homloka fölé.

„A fenekemből csináltak arcot, a csípőm­ből szemcsontot…”

Több mint húsz, kisebb-nagyobb műtét után pici lánya már nem menekült irtózva az anyja elől. Candynek három évvel a súlyos beavatkozások után meg kellett alkudnia az élettel. Miközben némileg megváltozott az arca, a fejfájása nem szűnt meg teljesen. Az okát is tudta: „Nincs homlokcson­tom, az agyam védtelen.”

Amikor felülvizsgálatra jelentkezett, az orvosok rossz hírt közöltek vele: „Újabb agy­ daganatot mutatott ki a komputertomográf.”

Talán mindenki más összetört volna a borzalmas hír hallatán, Candy azonban testben és lélekben megedződött. Szerencse a szerencsétlenségben: az epemagyságú tumor nem szórta szét gyilkosán burjánzó sejtjeit. Az orvosok a műtét után néhány szépészeti beavatkozással „jutalmazták” az asszonyt. Jobb szeme alatt pótolták a hiányzó csontot, hogy kiigazodjék az arca.

Candy azóta egészséges. Nem irigyli babaarcú kortársait, reggelente azonban egy órával korábban kel, hogy elfogadhatóvá sminkelje magát. Új frizurát hord, hogy homlokát takarja és védje. Szabadidejében teniszezni jár.

Nem mindenki képes annyi életkedvvel és derűvel szemlélni saját sanyarú sorsát, mint Candy. A houstoni Gloria Kirschner 1989 februárjában autóbalesetet szenvedett. Huszonkilenc esztendei házasság után elvált, és boldogan fedezte föl, hogy még körülrajongják a férfiak. A szerencsétlenség estéjén az egyik bárból hajtott hazafelé. Csak hideg narancslét ivott, annak ellenére, hogy már előtte fájt a torka. A kelleténél több köhögéscsillapítót vett be, s vezetés közben elkábult. Iszonyú árat fizetett figyelmetlenségéért: harmincöt alkalommal operálták, arcát, koponyáját titánhuzalok és a teste más részeiből kiemelt csontdarabkák tartják össze. Borzasztó fejfájások kínozzák minden időjárás-változáskor. Jobb szemét már nem tudták megmenteni, aranyszínű fedőkötést visel rajta. A kórházból egy rettentően lefogyott nő tért haza. Barátai, ismerősei elfordultak tőle, és önmaga is meggyűlölte saját énjét. Gloria asszony időnként erőt vett magán, vendéglőben ebédelt, vacsorázott, ilyenkor azonban minden tekintet feléje fordult: feltűnő volt a sudár, szőke nő, egyik szemén aranyszínű takarással.

Dr. Giselle Ontra pszichológus, egykor címlapokat ékesítő fotómodell, aki maga is átélt hasonló borzalmakat egy baleset áldozataként, ekként vélekedik: „Az arc megváltozásával járó lelki megrázkódtatást kezelni kell. Arcunk az énünk, s ha drámaian megváltozik, lelkünkben gyászoljuk, kétség és agresszió lehet úrrá rajtunk. Rettenetesen nehéz beletörődni abba, ha az ember elveszíti azonosságának legfőbb kifejezőjét.”

Barbara Kaemmerer Quayle már jól tudja: az élet jórészt rövid idejű, villanásnyi kapcsolatokból áll, amikor a megjelenés, az arc döntő jelentőségű. Égéses balesete óta különösen tisztában van mindezzel. Születésnapi összejövetelről igyekezett haza barátja autóján. Piros lámpánál egy kocsi hátulról beléjük rohant, az autó kigyulladt, a teli benzintank fölrobbant. A mentők a sötétben csak véletlenül találtak rá a kis termetű, fekete ruhás lányra. Másod- és harmadfokú égéseket szenvedett, bal keze ujjait amputálni kellett, arca olyan lett, mintha sósav marta volna. Amikor három hónap elteltével először nézett tükörbe, kis híján elájult. Filmbéli rém nézett vissza rá. Megpróbálták nála is a lehetetlent, teste különböző részeiről kimetszett bőrdarabokkal pótolni az arc hiányzó felületeit. Évekig maszkot viselt, hogy védje, segítse a rettenetes sebek gyógyulását. Mára beletörődött – élni kell valahogy –, hogy nincs szemöldöke, nincs ajka. Hivatásosként olyan sorstársaival foglalkozik az általa alapított Los Angeles-i Image Center igazgatójaként, akik szeretnék megtalálni új énjüket. Megtanítja a nőket, hogyan sminkeljék magukat, hogyan beszéljenek, mozogjanak. A megégett gyerekeket arra, miként viselkedjenek az iskolában, hogyan kell elviselniük kíméletlen társaik kérdezősködéseit, megjegyzéseit. „Sziszifuszi, rettenetesen sok energiát igénylő munka, mire az ember újra megtalálja önmagát, önbecsülését.” Egykori fényképfelvételei láttán senki sem kételkedik dr. Giselle Ontra pszichológusnő szavaiban: „Balesetem előtt arcom láttán sok ajtó megnyílt előttem. Utána viszont szinte mind bezárult.” A keresett fotómodell válás előtt állt, amikor a balesete történt. Nyolcéves fia agydaganattal feküdt a kórház intenzív osztályán. Ő akkor veszítette el arca jobb felét. Huszonegyszer műtötték, mire újat faragtak neki az orvosok – önmagától, élő és halott donoroktól vett bőr- és csontdarabkákból. „Minden beavatkozás után csúnyábbnak láttam magamat, mindig újabb teljesítményre késztettem az orvosaimat. Jó lélekismerőként meg is tették, amit kértem, mert tudták – ma már én is tudom –, a legszörnyűbb, ha az ember elveszíti azonosságát.”

Angela Tully huszonnégy éves volt, amikor férjhez ment egy pilótához. Szép, ifjú feleség, remek férfi, szerelem, ház, barátok, jómód. „Csak az orromat tartottam kicsit nagynak, hát plasztikáztattam. Új arcom ünnepléséből jöttem éppen hazafelé, amikor a kocsim kisodródott, megpördült. Az intenzív osztályon a férjem meglátogatott. De amint megpillantott, sarkon fordult, és elhagyott. Arcom a felismerhetetlenségig szétroncsolódott, orrom eltűnt, fél szememre megvakultam.” Húsznál többször operálták, mire most, fekete napszemüveggel, csaknem újra olyan, mint volt egykoron.

„Az átlagosnál többe kerül a fodrász, az arckikészítés, a ruházkodás, de valamit valamiért. A végzetes éjszaka óta egy csepp szeszes italt sem fogyasztottam, nem is fogok. Már elég erős vagyok ahhoz, hogy újra ta nuljak. Hivatást is választottam: betegápoló leszek.”

Angela megtalálta önmagát, a barátja, Dan pedig Angélát. „Csábítóan gyönyörű lány volt, érett, intelligens jó asszony lett belőle” – összegezte Dan.»

(Az írás a Képes Európa című, nagy példányszámú magazinban jelent meg 1997. március 5-én. Nagyon hiányzik ez az igényesen szerkesztett képes hetilap a magyar sajtó palettájáról…)