(Szerző: Mészáros F. Sándor) Ritkán adódik alkalom személyes találkozásra történelem érettségi tételünk egyik szereplőjével: amikor az Albánia ellen 1939-ben indított olasz agresszióról feleltem, nem gondolhattam, hogy tiranai nagykövetként, 2002 júliusában, feleségemmel tiszteletünket tehetjük a sok évtizedes száműzetésből hazatért Apponyi Geraldine királynénál. A magyarok Fehér Rózsája, így becézték I. Zogu albán király nejét új hazájában, ahonnan a házasságkötést követő alig egy év múlva, a trónörökös, I. Leka megszületése után néhány hónappal, férjével együtt külföldre menekült az olasz támadás elől.
A bal oldali képen: Apponyi Geraldine, az albánok magyar királynéja.
A szerző bemutatása céljából a szerkesztő hozzáteszi a Wikipédiából: Mészáros Sándor (Makó, 1948. április 11. –) magyar diplomata, nagykövet. A Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetem, majd a moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének hallgatója volt. 1974-től dolgozott külügyi szolgálatban. 1979–1984 között a pekingi nagykövetség másodtitkára volt. 1988–1993 között tanácsosként dolgozott. 1994–1995 között az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) grozniji képviseletének vezetője volt. 1995 óta követ, 1996 után pedig nagykövet. 1996-1997 között a Külügyminisztérium NATO-Nyugat-európai Unió főosztályának vezetője volt. 1997-1998 között a vezérkari főnök és a Magyar Honvédség parancsnokának diplomáciai tanácsadója. 1999-2003 között tiranai, 2004-2007 között pedig pekingi nagykövet volt, akkreditálva Észak-Koreában és Mongóliában is. 2007-ben nyugdíjba vonult…
Az utolsó albán király esküvője: I. Zogu albán király és a Magyarok Fehér Rózsája, azaz Apponyi Geraldine.
A bal oldali képen: Apponyi Geraldina az albán királynéi koronával.
Törékeny, idősen is nemes szépségű asszony fogadja kedvesen magyarul elmondott üdvözlésünket, anyanyelvünkön szól hozzánk ő is. Kicsit bizonytalanul, némileg talán csodálkozva, hogy annyi idő után sem felejtette el szülőhazája szavait. Tekintetében emlékek tükröződnek: idézik az idegen, hódító hadak betörését, a Görögország felé menekülés szédítő tempóját (talán éppen abban a tűzpiros Mercédesz sportkocsiban, amit Hitler küldött nászajándékul), Törökország mézes csemegéit, a csendes, napfényben fürdő angliai rétek illatát, az egyiptomi király kölcsönpalotájában a márvány járólapok hűvösét, Madrid komolyságát, a párizsi társasági élet pezsgését, s végül Dél-Afrika napfényben izzó színeit.
Albánia első és egyetlen egykori királynéjának visszatérése Tiranába:
A magyar származású albán exkirályné és a tiranai magyar nagykövet találkozója.
Hosszú volt az út Tiranától Tiranáig, nem csoda, hogy megfáradt bele a test, de a szem kislányos derűvel fürkészi a még hátralévő időt. Mint hamarosan kiderült, abból már csak nagyon
kevés maradt…
Ha szóba hoztam a magyar királyné személyét, albán beszélgetőpartnereim mindig a legnagyobb tisztelet, szeretet hangján szóltak róla: hogy milyen kedvesen mosolygott a számára idegen országban lezajlott esküvői szertartáson, milyen gyorsan elsajátította új hazája nyelvét, hogy azon szóljon az emberekhez, hogy szerető, nyugodtan mondhatni, szerelmes párja lett férjének, akivel megosztotta a száműzetés borúját, élete végéig hűséges társa maradt. (A kép forrása: Cadiz Media.)
Az 1938. májusi Magyar Filmhíradó tudósítása az albán királyi esküvőről.
Hamar jelentkeznek rajta a fáradtság jelei, mosolygó tekintetében mégis bizonyosság ragyog: élethivatását betöltötte, annyi viszontagság, politikai vihar, drámai történelmi változás ellenére, mégiscsak visszatalált a szeretett országba, hazahozhatta a fiát. Hogy a nagyon magasra nőtt, csont sovány trónörökös kéznél legyen, ha a kiszámíthatatlanul pörgő események egyszer mégis alkalmat teremtenének, hogy kövesse néhai apját az ország trónján. Hátha…talán… ki tudja… Egy kívánsága maradhatott: még egyszer viszontlátni az oly régen maga mögött hagyott, de soha nem felejtett szülőföldet. Miközben lassan lapozgat az általunk ajándékba hozott Magyarország-albumban, finom
mosolya tudatja: teljesen tisztában van vele, ez a vágya már nem teljesülhet.
I. Leka kedves úriember, kellemes társalgó, később, a néhány kollégámmal vitt lunch club-unk vendégeként, érdekes részleteket mondott el az életükről: az elegáns étterem felszolgálói nem tudták olyan gyorsan üríteni előtte a hamutartót, hogy egy újabb cigaretta ne füstöljön már a szájában.
A fáradtság mindinkább erőt vesz a királynén, egyre inkább nehezére esik a beszéd, a találkozó érezhetően a végéhez ért. Hatalmas termetű testőre, akár csak egy lefekvésre készülő gyermeket, a karjába kapja, és megindul vele felfelé az emeletre. A lépcsőfordulóból még egyszer felénk villantja bágyadtan is kedves mosolyát, keze búcsút int.
Az idős hölgy nyugovóra tér, néhány hónap múlva aztán örökre, mi pedig azzal az érzéssel távozunk, hogy királynénak nem születik valaki, hanem adottságai révén, ahogy az Apponyi Geraldine esetében is történt, azzá lesz.
Elolvasásra ajánlott Albánia magyar királynéja (Múlt-kor történelmi magazin)