A két német állam egyesülése (1990) előtti esztendőkben, sőt évtizedekben Magyarország kiemelt helyet foglalt el a keletnémetek úticéljai között. Fő oka ennek a nyugatnémet rokonokkal való találkozás lehetősége volt (az NDK állampolgárai nyugdíjas korukig általában nem utazhattak Nyugatra), de nem elhanyagolható szerepet játszott Budapest és a Balaton felkeresése, az NDK-belitől igencsak eltérő életvitel és politikai klíma megismerése. Ehhez segített hozzá a nyelvismeret is, amit számosan igyekeztek elsajátítani – több-kevesebb sikerrel. Cikkünk szerzője, 1985–89 között a Népszabadság berlini tudósítója, ennek járt utána, tapasztalatait lapja 1988. augusztus 5-i számában osztotta meg az olvasókkal. (A nyitó képen a berli Haus der Ungarischen Kultur, azaz a Magyar Kultúra Háza – 1988-ban.)
A nyár az NDK-ban is a szünidő és az erőgyűjtés évadja. Elcsendesültek a berlini Magyar Kultúra Háza tanteremként használt szobái is, ahol a főváros központi kerületének népfőiskolája tartja év közben a magyar nyelvórákat. Itt, az egyik hűvös helyiségben ültünk le beszélgetni dr. Ingrid Bejachhal, a Berlin-Mitte-i magyart oktató közösség vezetőjével.
– Van-e valamilyen összesítő adat arról, hányan tanulnak ebben a formában magyarul az NDK-ban?
– Országos számot nem tudok mondani, csak azt ismerem, hogy az NDK-ban működő népfőiskolák közül ötvenhatban folyik magyar nyelvoktatás is. Berlinben mintegy ötszázan igyekeznek elsajátítani a nyelvet, közülük a legtöbben – az idei tanévben például 262-en – itt, a központi kerületben, a mi óráinkat látogatták.
– Az NDK-ban tanulható idegen nyelvek között hányadik helyen áll a magyar a népszerűségi listán?
– Gondolom, meglepi, de legalábbis itt, Berlinben igen előkelő helyen. Az angol után a legtöbben a magyarra jelentkeznek, jóval emögött következnek olyan nagy nyelvek, mint az orosz vagy a francia.
– Mi indítja honfitársait arra, hogy nekivágjanak a számukra igencsak egzotikus nyelvnek?
– Először is talán éppen maga az egzotikum, a magyar semmihez sem hasonlítható jellegzetessége, ritkasága. A hallgatók egy hányada már ismer más idegen nyelveket – bölcsészek, nyelvészek, tolmácsok is akadnak hallgatóink között –, s most kíváncsiság ébredt bennük a magyar nyelv iránt. De a legtöbben azért tanulják, mert barátjuk, ismerősük van a Duna és a Tisza táján, s ha az illető nem tud németül, akkor gyakran a mi emberünk vág neki a magyarnak. De az ellenkezőjére is volt már példa: a barát éppenhogy túlontúl jól beszélt németül, s akkor az NDK-beli fogott „vagyok olyan legény, mint te” alapon a magyar nyelv tanulásához. Hatnak a rokoni kapcsolatok is: sok német fiú vagy lány köt magyarral házasságot, s az NDK-beli rokonság nekilát az új hozzátartozók nyelvének az elsajátításához. Főleg a nagyszülők serénykednek, mindenáron szót kívánnak érteni az unokákkal. Végül, vannak szakmai érdeklődők: minisztériumok, hivatalok, vállalatok magyar referensei is koptatják padjainkat, s mellettük egyetemisták, akik az államközi megállapodások értelmében féléves továbbképzésre készülnek Magyarországra.
– A hallgatók tábora valóban sokszínű. De mennyire tartós az érdeklődés?
– Lemorzsolódás természetesen van, különösen a kezdőknél. Mi itt a belvárosi tanfolyamainkra évente 80–90 új jelentkezőt veszünk fel: mintegy 60–70 százalékuk marad meg a tanév végére. Ez az arány egyébként hasonló más idegen nyelveknél is. A kilépés oka lehet, hogy a magyar keményebb diónak bizonyul a vártnál. Azután a nyári szerelem – ami esetenként döntő indíték – télre elmúlhat, s vele együtt párolog el az érdeklődés is. Persze egyedi esetek is előfordulnak. Például légitársaságunk, az Interflug egyik szimpatikus, fiatal pilótája azért kezdett magyarul tanulni, mert rendszeresen repült Budapestre. Később kimaradt, s véletlenül futottam vele össze egy francia csoportnál – ugyanis most Párizsba jár… Tapasztalataink szerint azonban, aki az első évet letudta, az már tovább folytatja a tanulást.
– De meddig lehet ezt egyáltalán folytatni? Vannak vizsgák vagy egyéb feltételek?
– Igen, tanmenetünk meghatározott, tevékenységünket az NDK Népművelési Minisztériuma irányítja és felügyeli. Heti egy alkalommal tartunk négyórás foglalkozást. Szerencsésebb lenne a kétszer kétórás rendszer, de felnőtt, sokszor családos hallgatók esetében ez, sajnos, szinte megoldhatatlan. Hallgatóink négyesztendei tanulás után vizsgáznak első, hat év után másod- és nyolc év után harmadfokon. Ez már tisztességes magyar nyelvtudást feltételez, folyékony olvasással, pontos szövegértelmezéssel. Aki nyolc esztendő fáradozásának gyümölcsét nem akarja veszni hagyni, az nyelvtudását karbantartandó, tovább látogathatja az úgynevezett „beszélgető kurzusokat”. Ők már a magyar irodalmat is élvezni tudják, ami az igazi jutalom a nyelvet elsajátítóknak. Jó páran vannak, akik fő- vagy mellékállásban kamatoztatják magyar nyelvismeretüket, néhányan műfordításra is vállalkoznak.
– Mibe kerül magyarul tanulni az NDK-ban?
– Évi 38 márka a tandíj (ez nem egészen 300 forintnak megfelelő összeg). Természetesen sem ebből, sem a vizsgadíjakból (ami az elsőfokúnál 10, a másod- és harmadfokúnál 20 márka) nem lehetne az oktatás költségeit fedezni, az állami támogatás jelentős tényező. A tankönyveket hallgatóink megvásárolhatják – most alapfokon Ginter–Tarnói: Ungarisch für Ausländer című könyvét használjuk, valamint a Kárpáti–Skirecki-féle Taschenlehrbuch Ungarischt. A felsőbb évfolyamoknak magunk keresünk oktatási anyagot: újságcikkeket dolgozunk fel, rádióadásokat veszünk magnószalagra és hallgatunk közösen. Itt már nagy a szerepe az időközben összekovácsolódott kis nyelvcsoportok közösségi munkájának. Jeleneteket játszunk le, különböző helyzetgyakorlatokat végzünk (érkezés vendégségbe, bemutatkozás stb.) Mondanom sem kell, hogy igen sok múlik a nyelvtanár felkészültségén, találékonyságán.
– Kik oktatnak a népfőiskola magyar óráin?
– Többségükben ideszármazott magyarok, esetenként Magyarországon tanult egykori NDK-ösztöndíjasok, vagy a Humboldt Egyetem hungarológiai tanszékén végzett szakemberek. Itt, a Berlin-Mitte-i iskolánkban heten tanítunk, s csak én vagyok közülük német.
– De ön is kitűnően tud magyarul…
– Fiatal lányként egyszer egy magyar családnál vendégeskedtem, s ott – különösen a már nyugdíjban lévő pedagógus nagypapától – rengeteget hallottam a magyar történelemről, irodalomról, nyelvről. Nem is tudtam kiszabadulni az így szerzett ismeretek bűvköréből – az egyetemen kijártam a hungarológiát, magyar nyelvészeti témából doktoráltam. De a nyelv fejlődik, s ezzel lépést kell tartani. Minisztériumunk és a hungarológiai tanszék minden évben szervez az itteni magyartanároknak továbbképzést, ahol megismerjük a legfrissebb eredményeket, kicseréljük tapasztalatainkat.
– Emellett folyamatosan „szinten kell tartani” tájékozottságunkat a mai Magyarországról, mert hallgatóink érdeklődése nemcsak a nyelv, hanem a nép és élete iránt is folyamatos. Szerintem épp ez az érdeklődés és szimpátia segíti át sokukat a magyar nyelv előre nem sejtett nehézségein.
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)