Elfeledett hadvezérek: Lotaringiai Károly, Badeni Lajos és Savoyai Eugén

Lebilincselően izgalmas eseményt szervezett a bécsi Collegium HungaricumFelszabadítás vagy megszállás?” címmel mára többé-kevésbé már elfeledett három hadvezér életéről pécsi Kronos Kiadó „Sziluett” sorozatában megjelent Korszerű történelmi életrajzok írójával. (A nyitó képen: Buda ostroma, 1686; Frans Geffels festménye; forrás: Wikimedia Commons)

Az előadásokat ifj. Bertényi Iván, a Collegicum Hungaricum tudományos igazgató-helyettese, a Bécsi Magyar Történeti Intézet igazgatója vezette be, a velük folytatott beszélgetést pedig Varga Szabolcs történész vezette. A három szerző és beszélgető partnereik igyekeztek árnyalt képet adni Magyarország török elnyomás alóli felszabadulásának időszakáról, és európai kontextusba emelni a folyamatokat.

Hangsúlyozták: a 17. század vége, a 18. század eleje a nemzeti érzelmek és gondolkodás időszaka, amikoris a Habsburg-birodalom kétfrontos harcot vívott az expanzív külpolitikát folytató Franciaországgal, illetve az Oszmán Birodalommal, miközben a spanyol örökösödés kérdése is egyre aktuálisabb problémává nőtt.

Az egyik legtovább uralkodó osztrák császár, I. Lipót centralista, abszolutista törekvései, és hozzájuk kapcsolódóan az állandó, rendektől független hadsereg felállítása ellentétben állt a kor magyar önállósodási törekvéseivel, amelynek következménye volt a Wesselényi-féle összeesküvés vezetőinek a kivégzése, majd a hegyháti és a Rákóczi-féle felkelések leverésére.

E felkelések okai, a lakosságra háruló háborús adók, a sereg ellátáshoz szükséges élelmiszerek, lovak, szekerek kiállítása, a téli elszállásolás terhe azonban nemcsak Magyarországot sújtották, hanem az egész birodalmat, amelynek egy-eegy része, pl. Csehország sokkal nagyobb részvételt vállalt. Ugyanakkor e helyzetnek köszönhető egyebek mellett a huszárság felállítása, amelyet azonban leginkább nem a törökök, hanem a franciák elleni harcokban vetettek be.

A Habsburgokat akkoriban nagymértékben lekötötte XIV. Lajos terjeszkedési törekvése, ám Bécs megtámadásával a törökök kiprovokálták azt a reakciót, amely számukra végül hatalmas területi veszteségeket okozott, Magyarország számára pedig a felszabadulást az oszmánok alól. (Egy évtizeddel később azonban a franciák elleni harcok már olyan erőforrásokat igényeltek, hogy az osztrákoknak nem volt erejük a Balkánnal is foglalkozni, amelynek eredménye a térség mindmáig tartó válsága.)

A tizenötéves háborút követő száz év a Habsburgok számára folyamatos háborúskodással járt, amelynek folyományaként a hadsereg igen nagy figyelemre méltó technikai és stratégiai fejlődésen ment át, és olyan gyakorlatot szerzett, amely egyedülállónak volt mondható a kontinensen. Ugyanakkor az oszmán sereg is hasonló technikai szinten állt, és gyakorlatban is bőven volt része, így néhány kivételes képességű hadvezér kellett ahhoz, hogy hogy végül is sikerüljön legyőzniük őket.

Érdekesség, hogy mindhárom, kiemelten kezelt hadvezér a francia királyi udvarban nevelkedett, de később az ellenséges osztrák hadsereg vezetőjévé vált. Szintén közös bennük, hogy mindhárman Montecuccoli utódainak tekinthetők, akik átfedésekkel követték egymást a haderő parancsnoki székében.

Lotaringiai Károly (Johann Peter Krafft festménye; forrás: wikiwand.com)

Tóth Ferenc, A hercegség nélküli herceg című kötet, az első magyar nyelvű életrajz szerzője mutatta be Lotaringiai Károlyt. Elmondta: Lotaringia, a német és francia nyelvterület határán álló terület a 17. században vált a Habsburg és francia birodalmak ütközőzónájává. Állandó válságban éltek, főként mivel a későbbi hadvezér nagybátyja, az igen rossz természetű IV. Károly herceg került a trónra, aki Párizst is fenyegette a csapataival, amivel kivívta XIV. Lajos ellenszenvét. A franciák megszállták Lotaringiát, és a konfliktus lezárásaként IV. Károly megállapodást kötött, hogy haláláig uralkodhat, ám azt követően a hercegség a francia koronára száll (montmartre-i szerződés), amely lépéssel kisemmizte rokonait az örökségből.

Az unokatestvérek házasságából származó Károly emiatt a bécsi udvarban nőtt fel, majd édesapjával egy ideig Párizsban élt, hogy megpróbálja visszaszerezni az uralkodói jogot, de XIV. Lajos hajthatatlan maradt. Bécsbe való visszatérését követően Károly bekapcsolódott a törökök elleni háborúba. Itt találkozott Montecuccolival, és előbb a tanítványává, később az utódjává vált. A legemlékezetesebb szerepet a szentgotthárdi csatában játszotta (1664). Hőstettének emléke, hogy az általa elrabolt török zászlót hazaküldte Lotaringiába, ahol ma is látható Nancy városában, a Notre-Dame de Bonsecours templomban.

Lotaringiai Károly a Wesselényi-féle főnemesi összeesküvés utáni magyarországi hadműveletekben is részt vett, így Wesselényi özvegye, a Murányi Vénusz, Széchy Mária is neki adta át várának kulcsait.

Nagybátyja halála után elnyerte a hercegi címet, azonban csak névleg, mivel a birtokai francia kézen maradtak. Feleségül vette az özvegy lengyel királynét, Eleonórát, a császár nővérét. Tirol kormányzója lett, Innsbruckban rendezte be udvarát.

Thököly Imre felkérésére 1683-ban a törökök újabb offenzívába kezdtek, és egészen Bécs alá jutottattak. Az akkor már Károly vezette csapatok – Sobieski János lengyel király segítségével – a kahlenbergi ütközetben legyőzték a támadókat, majd Párkánynál újabb nagy csapást mértek rájuk. Ezt követően XI. Ince pápa kezdeményezésére létrejött egy erős európai szövetség, a Szent Liga (1684), amelynek támogatásával megkezdődhetett Magyarország felszabadítása.

Buda első, sikertelen ostromát követően Érsekújvárt már sikerült császári csapatoknak elfoglalniuk, majd 1686-ban Budát is visszafoglalták. A magyar főváros bevétele jelképes értékén felül, mint a Kárpát-medence stratégiai központjának megszerzése is hatalmas fegyvertény volt: utat nyitott Szeged és Pécs visszafoglalásának. A „második mohácsi csatának” is nevezett nagyharsányi ütközetben (1687. augusztus 12.) az oszmán hadak tetemes veszteségeket szenvedtek el, ami megnyitotta Erdély visszafoglalásának lehetőségét is.

E sikerek révén a Habsburg-udvar igen értékes diplomáciai sikereket ért nálunk: biztosították a Habsburgok örökös jogát a magyar trónon, és a magyar nemesség lemondott az Aranybullában rögzített ellenállási záradékáról is. Hamarosan azonban Károly egészsége megromlott, így átadta a parancsnoki címet II. Miksa Emánuel bajor választófejedelemnek, így Nádorfehérvárt már az utóbbi vezetésével foglalták vissza a törököktől.

Ezt követően Károly még a Rajna-vidéki harcokban irányította az osztrák csapatokat a franciák elleni harcokban, de 1690-ben meghalt. Később unokája, Lotaringiai Ferenc nyerte el Mária Terézia kezét, és szintén fontos szerephez jutott Magyarország történelmében; neki sikerült a császári címet is megkapnia. Lotaringiai Károly emlékét nálunk elsősorban Benczúr Gyula monumentális festménye, a Buda visszafoglalása őrzi, amely a fehér lovon ülő hadvezért afféle második honalapítóként ábrázolja.

Bádeni Lajos (a kép forrása: kaposvarmost.hu)

Bagi Zoltán Péter, a győri város levéltár munkatársa, a Lajos Vilmos Baden-Baden-i őrgróf élete szerzője a legkevésbé ismert hőst, Bádeni Lajost mutatta be.

Az édesanyja révén Savoyai Eugén unokatestvéreként született Lajos Párizsban látta meg a napvilágot, ahol anyja a korabeli társasági élet egyik fő alakja volt. A fiút apja már másféléves korában azonban elviszi a baden-badeni udvarba, ahol akkor még a nagyapa, I. Vilmos uralkodott. Lajos még kiskorában, egy vadászbalesetben elveszítette az apját, aki azonban addigra gondoskodott a sokrétű neveltetéséről, így egyebek mellett számos nyelven, a többi között magyarul is megtanult.

Fiatalon részt vett az abban a korban arisztokrata körökben szokásos, csaknem kétéves európai körutazáson, az ún. Kavalierstouron (franciául Grand Tour, németül große Reise-ként is emlegetik a történetírók), majd önkéntes katonai szolgálatot vállalt a Habsburg Birodalom haderejében. Montecuccoli parancsnoksága alatt kezdi meg tevékenységét, de a hadvezér halála után Lajos nagybátyja, Hermann őrgrófot jelöli ki a császár az udvari haditanács elnökévé, akinek támogatásával Lajos gyorsan emelkedett a ranglétrán, így 1682-ben már altábornagy.

1683-1693 között, tíz éven át csaknem valamennyi magyarországi harctéren megtaláljuk. Részt vett Buda és Érsekújvár visszafoglalásában, illetve a kahlenbergi, a párkányi, a táti és a nagyharsányi ütközetben, majd a dél-dunántúli és bosznai harcokban is. Állandósult viselete, egy vörös palást miatt a törökök a „Vörös király” ragadványnévvel illették.

Nagy volt akkoriban a vetélkedés a kor nagyformátumú és igen elhivatott katonai vezetői között, amelynek jellemző példája, hogy Buda ostrománál Lotaringiai Károly, Miksa Emanuel és Bádeni Lajos külön-külön táborba vonultak, és a vár más-már oldalait támadta. Talán ez a vetélkedés is az egyik oka lehetett a sikereiknek.

Lajost 1689-ben a magyarországi osztrák csapatok főparancsnokának nevezték ki, bár a Balkánon is emlékezetes győzelmeket aratott – egészen a mai Szkopjéig foglalt el területet. Thököly Imrét is kiszorította Erdélyből, majd 1691. augusztus 19-én a vajdasági Szalánkeménnél (Zalánkeménként is ismert) döntő csapást mért az oszmán főseregre, amelyben pedig hatszáz francia tüzér és hadmérnök (!!!) is harcolt. E győzelemtől kezdve a kortársai Türkenlouis-nak (Török Lajosnak) nevezték.

Két évvel később, 1693-ban átvezényelték a nyugat-európai hadszintérre, ahol a francia király csapatai ellen harcolt, amelyek az ő őrgrófságát is letarolták és baden-badeni kastélyát is lerombolták. Győzelmei nyomán Bécsben a birodalom védőpajzsaként is emlegették.

Egyetlen gyermekként a trónutódlásról is gondoskodnia kellett, így hát 1690-ben feleségül vette a nála húsz évvel fiatalabb Franciska szász hercegnőt, aki kilenc gyermeket is szült neki, ám közülük csak három élte meg a felnőttkort. E tragédiák és harctéri sebesüléseinek utóhatásai nagymértékben hozzájárulhattak korai halálához, amely a Versailles mintájára általa építtetett, akkor még teljesen be nem fejezett rastatti kastélyban érte 1707. január 4-én. A legenda szerint halála pillanatában egy fehér galamb szállt fel az ablakából.

Sem a választófejedelmi címet, sem az üknagyanyja révén szerzett jogosultsága nyomán megcélzott lengyel királyi trónt nem sikerült elérnie. Talán e politikai kudarcok miatt is lett kevésbé híres, mint két vetélytársa.

Oross András, a Bécsi Magyar Levéltári Kirendeltség vezetője, az Európa géniusza – Savoyai Eugén élete és kora című könyv szerzője a budavári lovasszobra miatt talán a két fenti hadvezérnél kissé jobban ismert herceg történetét foglalta össze. (A rendkívül gazdag, hazánk számára különösen fontos életutat megjárt hadvezérről eddig magyarul csak 1941-ben jelent meg életrajz.)

Savoyai Jenő lovas szobra Budapest fölött (A kép forrása: guideathand.com)

A Magyarországon jobbára Savoyai Jenőként emlegetett nemes a francia uralkodóház oldalági rokona volt, aki XIV. Lajos udvarában nőtt fel. Egyházi pályára szánták, de ő a családi hagyományoknak megfelelően inkább katona szeretett volna lenni. A Napkirály – Eugén alacsony termetére hivatkozva – ezt megtagadta, amivel örökre magára haragított.

Eugén bátyja is akkoriban halt meg egy törökök elleni összecsapásban, így az egyik remek példája lehet azoknak a jeles embereknek, akik testvérük helyett is teljesíteni próbálnak (hosszan lehetne sorolni erre a példákat Nikola Teslától Rejtő Jenőn át Salvador Dalíig).  

Álruhában megszökött a francia udvartól, és Bécsben felajánlotta a XIV. Lajos fő ellenségének számító osztrák császárnak, I. Lipótnak a szolgálatait. Magyarország számára is hatalmas szerencse, hogy az uralkodó elfogadta a fiatalember jelentkezését, nem félt az ellenség provokációjától.

Savoyai Eugén a kor csaknem valamennyi háborújában fontos szereplővé vált; a magyarországi oszmán hódoltság megszűnését eredményező karlócai békéhez (1699) vezető, Zentánál megvívott csatában legyőzte a törököket (1697. szeptember 11.), 1704. augusztus 13-án pedig Marlborough herceg hadaival egyesülve Höchstädt és Blindheim (Blenheim) mellett megállította a francia haderő Duna menti előre nyomulását, a Habsburg császár hatalmába adva Bajorországot.

E két győzelme segítségével tulajdonképpen megmentette a kétoldalról érkező offenzíva harapófogójában vergődő Habsburg-birodalmat az összeomlástól; jutalmul elnyerte a kor legmagasabb kitüntetését, az Aranygyapjas rendet is.

1705-től Itáliában hadakozott, ahol a torinói csatában vereséget szenvedett a francia had, így a franciák teljesen kiszorultak Itáliából, és XIV. Lajos kénytelen volt (Nápoly kivételével) lemondani itáliai igényeiről. 1708-ban a császár Dél-Németalföldre küldte, ahol Marlborough hercegével közösen bevették Lille-t, majd Gentet és Bruges-t is. Győzelmeinek köszönhetően 1713. április 11-én megkötötték az utrechti békeszerződéseket, melyekben XIV. Lajos békét kötött Angliával, Hollandiával, Savoyával, Portugáliával és Poroszországgal.

1714. március 7-én a Habsburg Birodalom nevében Rastattban, majd a Német-római Birodalom nevében pedig a svájci Baselben kötött békét, amely szerint Elzász megmaradt a franciák kezében, de Spanyol-Németalföldet a Habsburg-birodalom kapta meg, amelynek helytartójává a császár a hadvezért nevezte ki.

1734-ben a lengyel örökösödési háború kitörésekor rábízták a birodalmi hadsereg vezérletét, de még mielőtt csatára került volna sor, visszahívták Bécsbe. Visszatérve még sürgette Mária Terézia és Lotaringiai Ferenc herceg egybekelését, és azután szélütés következtében, 71 éves korában elhunyt.

Különlegesen összetett személyiségű, barokk ember volt, aki monumentális festményeket rendelt saját magáról és a csatáiról, hatalmas palotákat építtetett (Bécsben a Belvedere-t és a városi téli palotát, Magyarországon a ráckevei kastélyt), csodás műgyűjteményt hozott létre, így már-már a császárral vetekedő vagyonra és hatalomra tett szert, ugyanakkor nagyon visszahúzódó, a társasági élettől ódzkodó férfi volt. Sohasem házasodott meg, amelynek oka a pápának huszonötéves korában tett ígérete volt, amiért cserébe hatalmas birtokokat kapott, és melyek megalapozták később mesésre duzzadt vagyonát.

Politikusi érdemeit emeli ki, hogy három császár alatt is szolgált (I. Lipót, I. József, III. Károly). Hadvezérként és a haditanács vezetőjeként végzett felbecsülhetetlen értékű munkája mellett diplomataként is óriási érdemeket szerzett.

Magyarországi jelentősége mellett egész Európa történelmének egyik legmeghatározóbb alakja volt, akinek elismertségét jelzi, hogy ő az egyetlen olyan személy, akiről négy különböző állam is hadihajót nevezett el. Az első világháborúban a brit HMS Prince Eugene monitor és az osztrák–magyar SMS Prinz Eugen csatahajó; a második világháborúban a Prinz Eugen német nehézcirkáló és az Eugenio di Savoia olasz könnyűcirkáló viselte a nevét.