A külpolitikai újságírók visszatérő témája India. Nemcsak az idén, amikor a föld legnépesebb államává lépett előre, de az volt az elmúlt évtizedekben is. Cikkünk szerzője – helyismeretének és hindi nyelvtudásának köszönhetően – az átlagosnál gyakrabban foglalkozott a dél-ázsiai nagyhatalommal és annak politikusaival is. Írása a Magyarország című, akkor rendkívül népszerű hetilap 1978-i évfolyamának 47. számában jelent meg.

Meglehetősen ritka látvány Indiában, különösen délen: mandulaszemű, mongolos arcvonású lányok hajolnak a szerelőszalag asztalkái fölé, kezük alatt a fogaskerekek, rugók, mutatók gyorsan rendeződnek karórákká. A bangalorei óragyár magas rangú magyar vendégének (Losonczi Pálnak – a szerző) a kísérők elmondják, hogy a munkásnők India északkeleti határterületeiről, Nagaföldről érkeztek a déli Karnataka államba, itt megtanulják az órásmesterséget, majd pedig kamatoztatják, illetve továbbadják tudásukat szűkebb pátriájukban, egy majdan létesülő hasonló üzemben. „Óragyárunk Indira Gandhi miniszterelnök személyes kezdeményezésére jött létre; Gandhi asszony azóta is érdeklődéssel és figyelemmel kíséri fejlődésünket, eredményeinket” – teszi hozzá elégedett mosollyal a gyár igazgatója …

Az Indira-Kongresszuspárt

A leírt eset két éve történt (a cikk 1978 utolsó negyedévében jelent meg – a szerk. megj.), azóta egy és más változott Indiában. A tavaly márciusban lezajlott választásokon megbukott a harminc éve kormányzó Nemzeti Kongresszus Párt, vezetője, Gandhi asszony számára pedig külön súlyos csapás volt, hogy a kongresszus egyik fellegvárában, Uttar Pradesben buktatta meg a Dzsanata Párt egy teljesen ismeretlen jelöltje. Ugyanakkor néhány dél-indiai államban (köztük Karnatakában) a kongresszistáknak sikerült megőrizniük többségüket.

Az egységes Nemzeti Kongresszus Párt — amit a választások előtt Dzsagdzsivan Ram, az érinthetetlen származású mezőgazdasági miniszternek és híveinek kiválása már megrendített – háromnegyed évvel élte túl a márciusi földindulást. 1977 végére a korábban is lappangó, a választási vereséggel pedig meggyorsuló belső széthúzás pártszakadást eredményezett. Gandhi asszony és barátai megalakították: az Indira-Kongresszuspártot.

A Dzsanatával szemben álló két kongresszus egymással is marakodva vetette magát az idei februári helyi választásokba, amikor hat államban újították meg saját parlamentjüket. S lőn meglepetés, csodálkozás, riadalom: az „Indira- Congress” egyaránt meglehetős biztonsággal utasította maga mögé a központi kormány, vagyis a Dzsanata által támogatott jelölteket és a másik kongresszus nevében indulókat Karnatakában, sőt Andhra Pradesben is.

 Sokféléképpen kommentálták ezt a fejleményt India határain belül és kívül egyaránt. Az egykori kormányfő hívei – akik némi szervilizmusért sohasem mentek szomszédba – örömmámorban úszva „hamvaiból újjászületű főnixhez” hasonlították pártjukat és annak vezérét. Tárgyilagosabb szemlélők arra hívták fel a figyelmet, hogy az adott indiai helyzettel kapcsolatos elégedetlenség, ami 1977 márciusában a kongresszust kiütötte a nyeregből, nem egészen egy évre rá már a Dzsanata előtt villantotta fel a bukás rémképét. Maga a kormánypárt, ami tulajdonképpen több párt szövetségének szülötte, és amiben ugyancsak működnek egymással szemben álló, széthúzó erők, méltósággal igyekezett leplezni zavarát…

Karnataka akarata

India, ahol – sajnos – már az is eredménynek számít, ha az ország általános helyzete nem romlik egyik évről a másikra, nagy reményekkel fogadta az általános reformokat, így a sokat halogatott földreformot is magába foglaló húszpontos programot, amelyet Gandhi asszony a rendkívüli állapottal egyidejűleg 1975 nyarán meghirdetett. A remények azonban nem, vagy csak igen szerény mértékben igazolódtak, a rendkívüli állapot sáncai mögött elkövetett visszaélések (a nyomorgók erőszakos kitelepítései, egész falvak férfilakosságának sterilizálása, sztrájktilalom stb.) azóta világszerte ismertekké váltak. Ilyen előzmények után, ebben a helyzetben 1977 márciusában „demokrácia vagy rabszolgaság” csatakiáltással a Dzsanatának sikerült egy táborba tömöríteni mindazokat, akik gazdasági vagy politikai okok, esetleg a nem ritka egyéni sérelmek miatt a rendkívüli állapot feloldását, valamilyen változást követeltek.

Miért nem csatlakozott Karnataka az országos politikai árhullámhoz, amely elsodorta az addigi vezetést? Elsősorban azért, mert az említett kirívó visszaélésekre itt alig került sor. A falvakat nem rohanták le Banszi Lal, a volt hadügyminiszter kasztráló keretlegényei, az anyja nevében működő Szandzsaj Gandhi bulldózerei sem tették a földdel egyenlővé a városszéli nyomornegyedeket – egyebek között azért sem, mert errefelé nem is voltak olyan, majdhogynem Budapest-lélekszámú bádogvárosok, mint például Bombay mellett, s az utcákon sem alszanak a hajléktalanok tízezrei, mint az ötszörösen túlnépesedett Kalkuttában.

A harmincmilliós Karnataka bizonyos értelemben mintaállamnak számít Indiában. Virágzó kávéültetvények, rendezett falvak sora, a gyorsan fejlődő, barátságos főváros oázisnak tűnik az északról vagy az óceánparti nagyvárosokból ideérkező látogatónak. Bár lakossága az Indiában élők számának kevesebb, mint huszada, hatása messze túlszáll az állam határain.

Maga Bangalore, a hatalmas ország egyik legfontosabb ipari központja, repülőgépgyár és számos más korszerű nagyüzem épült itt a függetlenség évtizedeiben – s ami ezzel jár: a munkásosztály aránya a lakosság egészéhez képest jóval nagyobb, mint az indiai átlag. Egyedül a város szerszámgép-gyárában, az állami kézben levő országos nagyvállalat, a Hindustan Machine Tools egyik legmodernebb üzemében közel húszezren dolgoznak. (Ennek a vállalatnak egyik „melléküzemága” a bevezetőben említett óragyár is.)

A rendkívüli állapot idején megélénkült beruházási tevékenység itt is pezsgést hozott a gazdasági életbe. Újabb munkalehetőségek születtek, sikerült a legfontosabb élelmiszerek árát rövidebb-hosszabb időre rögzíteni, az állam kongresszista vezetése közmunkák létesítésével próbált valamit javítani a legszegényebb néprétegek helyzetén. Mindez természetesen nem maradt hatástalan a szavazókra, sem tavaly márciusban, sem 1978 februárjában, amikor – a kongresszus szétszakadása után – a helyi választások eredménye már kifejezetten Gandhi asszony számára volt hízelgő: a bangalorei parlament méltóságteljes, aranykupolás, hófehér épületébe 152 párthíve vonulhatott be képviselőként, míg az összesen 224 helyből csupán 58 jutott a Dzsanatának. A másik kongresszuspárt még siralmasabb eredménnyel végzett Karnatakában; vezetői között ki is robbant rögtön a kudarc után egy takaros belháború.

Nincs abban semmi rendkívüli, hogy ugyanaz az Indira Gandhi, aki tavaly márciusban még a politikától való teljes visszavonulás gondolatával játszadozott, ám aki egész életében a politikai élet sűrűjében érezte magát igazán otthon, ezek után a sikerek után úgy döntött: nem hagyja abba. Elfogadta a karnatakai híveinek ajánlatát, akik – élükön az állam főminiszterével, Devradzs Ursszal – tálcán vitték elébe a csikmagaluri választókerület képviselőjelöltségét, és bejelentette igényét a megüresedett alsóházi helyre, a központi parlamentbe. A kormánypárt azonnal reagált a kihívásra, és az állam korábbi főminiszterét, Virendra Patilt állította jelöltnek, tudván, hogy a karnatakai eredmény hatása mindenképpen országos jelentőségű lesz.

„77 000 koporsószög”

A Dzsanata emberének helyismerete és befolyása azonban kevésnek bizonyult. Gandhi asszony háromhetes választási kampánya során pontos érzékkel mutatott rá a központi kormány hibáira, azokra a tavaly elhangzott ígéretekre (földreform, foglalkoztatottság, javuló életkörülmények), amiket a jelenlegi hivatalos Delhi eddig képtelen volt megvalósítani. A napi tizenhatórás agitáció – Gandhi asszony képviselőjelöltként nem vette félvállról a dolgot – elérte a kívánt hatást és célt.

November 5-én a szemerkélő eső ellenére rekordszámban járultak az urnákhoz a szavazati joggal rendelkező karnatakaiak: a hatszázezer jogosult több mint háromnegyede adta le voksát, s ebből negyedmilliónál is nagyobb volt a Gandhi asszonyra szavazók száma. Bár a kormány több tagja is eljött az 1500 mérfölddel északabbra fekvő Delhiből, hogy a hivatalos jelölt mellett korteskedjék, a rendkívüli állapot negatívumainak felmelegítésén kívül mást nemigen tudtak mondani, ezzel pedig még kevésbé értek el itt hatást, mint akár másfél évvel ezelőtt: Virendra Patil több mint hetvenhétezer szavazattal maradt le Indira Gandhi mögött…

„77 000 szög a Dzsanata koporsójában!” – ilyen és ehhez hasonló fejlécekkel sokkolták az indiai olvasót a „nagyasszonyt” támogató lapok. Bár a Dzsanatát egy – ha nem is akármilyen – pótválasztás eredményei alapján temetni nyilvánvaló túlzás, az tény, hogy a kontinensnyi ország korábbi kormányfője ismét bevonul a delhi alsóház, a Lok Szabha kör alakú üléstermébe. Mint az ellenzék vezére, talán éppen apja, Dzsavaharlal Nehru képe alól zúdítja majd közismerten ragyogó szónoklatait, beretvaélű replikáit a kormány tagjaira, politikájára, terveire.

Csak ezek ismeretében lehet majd eldönteni azután, mennyit tanult az immár 61 esztendős Indira Gandhi a múlt – részben általa elkövetett, részben pedig ugyancsak általa elnézett – hibáiból, s főként van-e hosszú távra elképzelése az indiai kibontakozást illetően?! Mert a másik fél szidalmazásával tavaly még lehetett választást nyerni Indiában, de legközelebb ez már nem valószínű.

Nyilván számot ad erről magának a Dzsanata-koalíció is, és Deszai kormányfő munkatársaival törekszik megcáfolni a kabinetjéből kivált Radzs Narain, volt egészségügyi és családtervezési miniszter jóslatát: „Eljöhet az az idő, amikor nem merünk a nép szemébe nézni, és az emberek végigrugdosnak bennünket az utcákon.”