(Szerző: Iván Gizella/ujnepszabadsag.com) Én írok. Te olvasod. Azért írok, hogy tudd, van más vélemény is. Azért írok, hogy ismerd meg, miként látom én a világ dolgait, a mi kis életünket. Azért írok, hogy olvasd. (A nyitó képen: Pulitzer József, az ő nevét viseli a legrangosabb újságíródíj.)

A hír szent, a vélemény szabad. Ez állt a régi/valódi Magyar Hírlap publicisztikai oldalának fejlécén; az Amerikába szakadt, újságíróvá, lapalapítóvá (sajtómágnássá) avanzsált makói magyar követendő hitvallása volt ez. Amit anno nagyon is komolyan gondoltunk. Aki ír, annak ma is ezt, csupán ezt kellene megtartania. No, de változott a világ, nagyot változott. Ma blogokon, a közösségi oldalakon mindenki elmondhatja a véleményét. Véleményvezérek születtek, ezres, százezres követőtáborral. Hamis és álhírek terjesztői élik világukat, zavarosban halászó csalók hálójába gubancolódva kínlódnak a tájékoztatásra éhesek.
A blogokon és a fészbukon a tetszés jele a lájk. Jó ideje azonban lájk helyett kedves üzeneteket kapok. De jó, hogy megírtad! Szuper írás! Pont így gondolom én is! Hihetetlenül jól fűzöd a mondatokat, élvezet olvasni. Azért jó, hogy megírtad, mert sokan így érzik, csak nem képesek megfogalmazni.

Megmondom őszintén, örülök az üzeneteknek, s így vannak ezzel írni szerető és tudó barátaim is. Akik ugyanezt mesélik nekem mostanság. Mert ha nem valami kedves kis történetet írsz meg, mondjuk a nőkről, a gyerekekről, unokákról, hanem a cikknek politikai töltete van, inkább telefonokat kapsz, meg üzeneteket, mint lájkokat.

Félünk. Félnek az emberek. Még akkor is, ha mostanság rendre azt kérik tőlük az új párt prominensei, ne féljetek! Az mindenesetre nagyon is elgondolkodtató, hogy miért nem vállalják a véleményüket nyilvánosan az emberek. Hogy többet megtudjak, a napokban készítettem egy tanulságos kis közvélemény-kutatást. Lássuk, mit válaszoltak arra a kérdésre, miért nem lájkoltak egy-egy cikket, s most nem csak az enyémről beszélünk.
A kötekedő: nem új ez a téma, de aktuális, az tagadhatatlan.
A félős: nem tehetem, tudod hol dolgozom.
A hazudós: dehogynem lájkoltam, elsőként! Ha nem jelenik meg, a fészbukban van a hiba.
Az álmodozó: arra gondoltam, én is megírom a témát, de még nem volt rá érkezésem.
Az ijedős: lájkolni? Jaj, tudod, vannak azok a listák, nem akarok én felkerülni egyikre sem.
A gyáva: tudod jól, hogy engem fokozottan figyelnek, még csak az hiányzik, hogy kapjak egy adóellenőrzést.
A megfontolt: én megtenném, de a gyerekeim jó állásban vannak, nem akarok nekik ártani.
A tájékozatlan: nem is tudom, mintha elkerülte volna a figyelmemet.
A leskelődő: tudod, én mindent elolvasok, és egyet is értek veled, nagyon szeretem, amit csinálsz, de jobb szeretem, ha úgy élhetek, mintha nem is lennék.

Na, akkor a lényeg. Ha a vélemény nem szabad, a lelkünk sem az. S ha a lelkünket önkorlátozással és gyávasággal kötjük gúzsba, akkor a világ sem lesz az. Megéri?