Nyugdíjasként meggondolja az ember, hova teszi a pénzét, nagyon nem válogathat, a kevést jól kell beosztania. Én például nem szívesen fizetek büntetést, mióta nálam hatalmasabbak megfenyegettek, hogy vigyázzak a számra, és a betűimre, azóta óvatos vagyok. (A nyitó kép forrása: https://s1.www.tvn.hu)

Üzemanyag-logisztikáról tehát nem írhatok, a háború közelsége inkább elborzaszt mint ihlet, marad tehát nemzeti ünnepünk, március 15., mások ilyenkor szónokolnak, menetelnek, tapsolnak, nekem meg ég a pofám, hogy a kokárdámat megrágták a molyok.

Tudom, ilyenkor a rendes hazafiak lélekben ott vannak a Nemzeti Múzeum lépcsőin, a Pilvax kávéházban nem kérik a panaszkönyvet, és Táncsics Mihályt is kiszabadítják a börtönéből, szóval olyasmit tesznek, amire még büszkék is lehetnek, úgy, mint utódaik választások idején a 13. havi nyugdíjra, ami akkor is az ő gyermekük, ha korábban megtagadták.

Szóval ilyen forradalmi időkben kellene nekem kapaszkodót találni a múlt hősiessége, és napjaink kilátástalansága között, de ilyesmit nehéz fellelni, mert azzal mégsem bővíthetem a honismeretünket, hogy Kossuth apánk ügyvédként úgy bánt az árvaházak pénzével, ahogy Rogán miniszter a letelepedési kötvényekkel. Nem, ilyesmiről szó sem lehet, marad a politikamentes gasztronómia, ez tényleg összetartja a nemzetet, a magyar konyha olyan kovász, mint az aranycsapat összeállítása.

Tehát az ünnepen szeretnék megemlékezni, a márciusi ifjakról, és nem is akárhogy, hanem az ifjak egyik vezéralakjáról, a 12 pontot író, szerkesztő Jókai Mór bableveséről. Róla nevezték el, állítólag szerette, engem meghajt, de én nem vagyok ifjú, nem vagyok hős, egy picikét bennem él a Fidesz, rossz érzés. A leveshez a babon kívül egyébként kell csülök, kolbász, tejfel, rántás, csipetke, zöldség, a főzéséhez türelem, de ezt talán mondanom sem kell, a magyar ember inkább beletörődő, mint ideges, ha mondják neki, hogy várja ki a sorát, ő akkor vár, múlt, ünnep, jelkép, hódítók barátsága, pénz, föld, víz, gáz, előbb a Lőrinc, aztán a rokonok, a harcostársak, aztán a rokonok rokonai, semmi zokszó, itt vannak ezek az ukránok, nekik még rosszabb, és ők sem panaszkodnak.

Szomorú, hogy nekem most csak ennyi jutott eszembe, ha bíróság elé kerülnék, mentségemre elmondanám, hogy nemcsak Jókai, hanem Orbán levesének is tudom a receptjét. Bevásárlás közben sorstárs nyugdíjasok mondták el, ők is kevés pénzből gazdálkodnak, nekik a csirkefarhát luxus, de az Orbán-leves mindennap ott lehet az asztalukon: zacskós por, leértékelve, darabja most 85 forint, felforralva, köménymaggal, száraz kenyérrel keverve. A márciusi ifjak: Petőfi, Vasvári, Irinyi és a többiek kóstolhatnák, aztán néhány kanál után már jöhetne is a forradalom.