MOTTÓ: A hír szent a vélemény (még talán) szabad. Most, hogy rengeteg a szabadidőm, sokat ülök a tévé előtt. A meccsek kifogyóban, ezért főként filmeket nézek, kedvenceim a háborús történetek, azokkal el vagyok reggeltől-estig.
Tudom, nem illene válogatnom, látszatra az egyik háború olyan, mint a másik, de engem már nem kötnek le a római légiók, a portyázó magyarok, a kereszteslovagok, a tatárok, a törökök aztán az űrlények, a zombik kalandjai sem, én azt szeretem, amikor német katonák masíroznak, Heil Hitler!-rel köszönnek, parancsszóra haptákba vágják magukat, és azt mondják, hogy „jawohl”.
Tetszenek, mert ezek a katonák nem kérdeznek vissza, Führernek hívják a főnöküket, nyíltan soha nem mondanak ellent neki, legfeljebb megtartják maguknak a véleményüket. Némely filmes történetet többször is megnézek, azokat szeretem, amikben egy-egy település elfoglalásakor ujjongó tömeg fogadja a katonákat, a harang is értük szól, polgármesterek jönnek kulccsal, szép lányok kigombolt blúzzal, gyermekek virágcsokorral, törölgeti is a meghatottságtól könnyes szemét a néző.
Igaz, olykor előkerül egy rendbontó, háborús filmekben gyakrabban, mint az életben, ezek a rendbontók eleinte csak uszítanak a katonák ellen, aztán rájuk támadnak, nem ritkán rájuk lőnek vagy robbantanak, de a katonák elfogják őket, és ha nem őket, akkor a rokonságukat, a barátaikat vagy a szomszédjaikat.
A filmekben előfordul, hogy a rendbontókat kivégzik, a háborúban van munkamegosztás, a propaganda kijelöli, a katona megtámadja az ellenséget, a hóhérosztag tisztogat, a vezérkar gyártja a győzelmi jelentéseket, és mindig van egy törzs a nyilvánosság tájékoztatására, megnyugtatására. A civil világ ilyenkor érzi, hogy a katonák megvédelmezik a hagyományt, a kultúrát, a családot, a nemzetet.
A katonák sokszor az életüket is feláldozzák, pedig, ha választhatnának, inkább söröznének, pecáznának, esetleg az ellenség helyett, az asszonyokat kergetnék, de a háborús filmekben nem kívánságműsor a katonák élete.
Szóval, én ezeket a filmeket szeretem, a legtöbbnek már akkor tudom a végét, amikor még az elejét sem. A háború után vagyunk évekkel, a katonák otthon mesélik gyermekeiknek, unokáiknak, hogy ők mindig parancsot teljesítettek, nem rekviráltak, csak lefoglaltak, főként magára hagyott ingatlanokat, műtárgyakat, az ellenkező tulajdonosokat nem akarták kisemmizni, megölni, legfeljebb rászorítani a közteherviselésre, és csakis a munkanélküliség megszüntetéséért létesítettek táborokat.
Azt pedig, hogy a vezér egy barom, senki sem mondta nekik, és ők, az egyszerű katonák, maguktól erre nem jöhettek rá. A gyermekeiknek, unokáiknak mesélő katonáknak mindig megbocsájt a környezetük, bíróság elé sem kell állniuk, a gyilkosságokat nem ők követték el, a harácsolt vagyont nem ők élvezik, a katona marad egyszerűen katona, parancsot teljesítő, filmekben szereplő, nekem tetsző, de ki a franc kíváncsi a véleményemre…