Az ENSZ közgyűlése a múlt héten New Yorkban hivatalosan is népirtásnak minősítette a srebrenciai mészárlást. Magyarország ez ellen szavazott. A határozat és a felháborító magyar döntés (amit a kormány és nem a nép hozott!) a délszláv háború felidézésére késztetett bennünket is – olvasóink erről több írást is találhattak. Most a már annak idején számunkra is testközelbe került menekültsorsra és a menekülteket segítő egyik szervezet munkájára rávilágító interjút közlünk, amelyet munkatársunk, Trom András, Aranytoll életmű-díjas újságíró készített Donald Blinken egykori budapesti amerikai nagykövet (a jelenlegi amerikai külügyminiszter édesapja) második feleségével, a magyar származású Vera Blinken asszonnyal, aki a Nemzetközi Mentési Bizottság vezető munkatársa volt. Az eredeti interjú egy híján 30 évvel ezelőtt, a „168 Óra” című (évekkel ezelőtt megszűnt) hetilap 1995. március 28-i számában jelent meg.   

Mi késztethet egy kényelemhez, biztonsághoz, meglehetős jóléthez, előkelő társasághoz szokott asszonyt arra, hogy dzsipbe üljön, és aknamezők közt kanyarogva végigjárja a rémtettek helyszíneit? Mi adhat bátorságot egy törékeny asszonynak ahhoz, hogy a saját szemével akarjon meggyőződni: mi is történt, történik a volt Jugoszlávia területén? Vera Blinken – az Egyesült Államok budapesti nagykövetének a felesége –, a minap tért vissza viszontagságos útjáról, s ezekről a kérdésekről, tapasztalatairól beszélgetett vele Trom András. Vera asszony az ott készített fotóit is lapunk rendelkezésére bocsátotta.  

Vera Blinken kislányként került az Egyesült Államokba, s hogy igazi amerikaivá váljék, sokáig nem is tanult meg magyarul. Csak sokkal később, szinte már felnőttként kérte meg édesanyját, hogy anyanyelvén beszéljen vele és tanítsa. De lélekben sohasem szakadt el Magyarországtól. A művészetek és a társadalmi kiszolgáltatottság iránt oly érzékeny asszony a hetvenes években aktívan bekapcsolódott a Nemzetközi Mentési Bizottság (IRC) munkájába. E nagy hírű szervezetet 1933-ban, Albert Einstein kezdeményezésére hozták létre, azzal a céllal, hogy kimenekítsék Európából a Hitler ellen küzdő, üldözött értelmiségieket, és segítsék letelepedésüket az Atlanti-óceán túloldalán.

A világháború után rövid ideig úgy tűnt föl, hogy a szervezetnek nem lesz több dolga, azonban 1956-tól ismét megszaporodtak feladatai: a totalitárius országok üldözöttjein kellett segíteni. A sor a magyar menekültek egyesült államokbeli letelepítésével kezdődött, s mostanában ismét régiónk áll a jótékonysági szervezet figyelmének középpontjában. Erről leplezetlen felindultsággal beszélt Blinken asszony, s felidézte a szervezet elnökének 1989-ben tett megállapítását: „Míg korábban Magyarország menekültexportáló ország volt, a történelem kegyetlen szeszélye következtében menekültbefogadóvá vált.”

Az IRC – amely nem azonos az ENSZ Menekültügyi Hivatalával – New York-i székhellyel működik, s az Egyesült Államok kormánya, amerikai cégek, alapítványok és magánszemélyek támogatása révén teremti elő programjaihoz az anyagi bázist. Blinken asszony 14 éve aktív szervezője annak az évente megrendezett jótékonysági partinak, ami példás szerepet játszik a pénzgyűjtésben. A szervezet az utóbbi évtizedekben vietnamiak, angolaiak, chileiek, bangladesiek, kínaiak, kubaiak, afgánok tízezreit mentette meg az éhhaláltól és látta el őket gyógyszerrel, hosszú évek óta pedig azon fáradozik, hogy – bár ideiglenesen – fedélhez juttassa a délszláv háború miatt hontalanná váltakat, és sokuknak segítsen áttelepülni az Egyesült Államokba.

Fiatal amerikai civil önkéntesek maroknyi csapata dolgozik ezen Zágrábban, Splitben és Mostarban, az IRC képviseletében. A közeli múltban a szervezet elnöke és a bizottság több vezetője – köztük Blinken asszony – a helyszínen tanulmányozta a helyzetet, a menekültek életkörülményeit. Az IRC menekülttáboraiban több ezer földönfutóvá lett, zömében idős embert és gyereket helyeztek el. Ellátásukról, egészségügyi felügyeletükről széles körű nemzetközi összefogással gondoskodnak. Például a legmodernebb holland berendezésekkel felszerelt mosoda is üzemel a táborokban. Az asszonyok számára kötőtanfolyamokat szerveztek; a fonal és a kötésminták a világ minden tájáról érkező küldeményekből származnak. Blinken asszony szerint minden elfoglaltság és munka megváltás a menekülttáborok lakóinak, hiszen talán a kilátástalan tétlenséget a legnehezebb elviselni. Ezért számos kulturális programot is szerveznek. Közben pedig az IRC munkatársai azon dolgoznak, hogy minél több menekült települhessen át az Egyesült Államokba.

Azt azonban sem a fedél a menekültek feje fölött, sem a gondoskodás nem feledtetheti, hogy az esztelen gyűlölködés hontalanná tette őket. Vera Blinken keserűen idézte fel azt, amit Mostarban hallott. Egykoron ott békésen éltek – nemegyszer vegyes házasságban – a mohamedánok és a horvátok. Most azonban találkoztak olyan háromgyermekes muzulmán asszonnyal, akit tulajdon anyja buzdított arra, hogy hagyja el szülőföldjét, mert nem lát más lehetőséget a biztonságos életre.

Az IRC az ellentétek kibékítéséhez is igyekszik hozzájárulni. Például lehetővé tették két lebombázott üzem újjáépítését. Az egyik a város keleti, a másik a nyugati részében található: az egyikben joghurtot, a másikban narancslevet készítenek. A helyreállítás munkálatainak egyeztetésére a szervezet képviselőinek sikerült egy asztalhoz ültetni a különböző etnikumú lakosokat.

Vera Blinken természetesen nem most volt először menekülttáborban, de aknamezők közt, romhalmazzá lőtt állapotában is működő kórházban csak most járt. Amikor fotóit készítette, nem kevés gondot okozott kísérőinek, az ENSZ-békefenntartóknak. Fotózott, annak ellenére, hogy figyelmeztették: bármikor lecsaphatnak rá az orvlövészek. A pusztítás nyomait azonban mindenáron meg akarta örökíteni.

Fénykorában ilyen volt (és már ma is ilyen, miután újjáépítették) a mostari híd:

A világhírű mostari híd hűlt helyét ugyanonnan fényképezte, ahol feltehetően Csontváry is állt, amikor ihletet merített festményéhez. „Számomra az a legfontosabb, hogy a Nemzetközi Mentési Bizottság aktív tagjaként segíthetek az elesetteken, és hálás vagyok a sorsnak, amiért férjemet szülőhazámba vezérelte. Rendkívüli megtiszteltetés, hogy éppen Magyarországon teljesíthet szolgálatot, így – túl a nagykövet feleségére háruló protokolláris teendőkön – én is tehetek egy keveset e térségben a rászorultakért” – mondta búcsúzóul Vera Blinken.