Nem tudom, kik laknak-élnek napjainkban a máriakálnoki Rákóczi Ferenc utca 13. szám alatt. Azt viszont igen, hogy egy év híján öt és fél évtizeddel ezelőtt Szakály János és családja – is. Szakályék albérlő-családtagok voltak ott egy „zsompor gyerekkel” – az asszony nagyapja fogadta be az unokalány famíliáját. Addig, amíg sikerül nekik saját otthonhoz jutni. Megint csak azt kell írnom: nem tudom, mikor költözhettek a sajátjukba, ám biztos vagyok benne, hogy arra is sor került. Még ha 1968-ban (és bizonnyal utána is sok évig) a szükség szorításában, szerfölött szerényen kellett élniük is. Azt sem tudom, hogy megy napjainkban Szakályék, a népes Szakály család sorsa (az ám, a Google képes keresőjében szereplő felvételen a Rákóczi utca 13. számú ház udvarán gépkocsi parkol…), csak remélhetem, hogy sokkal jobban, mint az 1960-as évek végén, amikor karácsony előtt néhány nappal bekopogtam hozzájuk, hogy őszinte helyzetjelentést írjak az akkori idők egyik sokgyermekes családjáról. Íme a Kisalföld 1968. december 24-i számában megjelent írás:
Győr-Sopron megyében 102 406 család él. Száz családra átlagosan 145 gyerek jut. Az összes családok 1,3 százalékban hat vagy annál több gyerekről gondoskodnak a szülők és a társadalom. Egykor bő gyermekáldást kívántak az ifjú házasoknak. Napjainkban tisztelettel és csodálattal tekintenek a fiatalok azokra az édesanyákra, akik sok gyermeknek adtak életet, élelmet, ruhát, és tisztességben bocsátották őket útjukra. A négy-öt vagy tíz-tizenkét gyermekesek példáját azonban nem követik.
Vagy mégis?
Máriakálnok, Rákóczi Ferenc utca 13. Nincs névtábla a földet néző, apró ablakos ház kapuján. Fölösleges, hiszen falun mindenki tudja, hogy ki, hol lakik.
Hatszor hat méteres, padlós-gerendás szoba. Az ajtótól balra tűzhely, rajta nagyfazékban forr a víz. Mellette egymás végében két kiságy. Aztán két öreg ágy, lábuknál sezlon terpeszkedik A másik sarokban ismét két kiságy. Lépésnyire tőlük asztal áll néhány székkel.
A szoba közepén az egyik gerendára fénycsövet szerelt Szakály János. Áramszünet miatt félhomály van. És zsivaj: hét gyerek hancúrozik a szobában.
– Lacikát, hatéves, a napokban vittem a győri kórházba Sárgaságot kapott – mondja Szakályné. – El sem hiszi, hogy mennyire hiányzik! Eddig minden karácsonyon együtt lehetett a család. És hál’istennek, a gyerekek sem voltak még soha betegek.
Kis termetű, vékony asszony. Mackónadrág, blúz. kötény van rajta. Fogaiból méhe nyolc drága gyümölcsének adta a meszet. Harmincéves. 1957. december 28-án fogadott örök hűséget Szakály János lakatosnak. Tizennyolc évesen. Csak hét esztendővel volt idősebb, mint most a legnagyobb fia, János.
Aztán sorban jöttek a gyerekek. Anikó (9), Imre (8) László (6). Károly (5), István (4), Piroska (31 Andrea (1,5).
Barna, magas homlokú, lassú beszédű, csöndes szavú férfi az apa. Harmincéves.
– Ha húsz gyerekünk lett volna, akkor is mindet megtartottuk volna – mondja.
– Féltem a féleségemet! A másállapot, a szülés nem betegség. De az erőszakos beavatkozásból baj lehet. Nem vinne rá a becsület, hogy pénzért vegyem meg a halált Most már más, van tabletta…
– Vallásos?
– Nem járok templomba. A gyerekek sem.
– Miből tartja el a családját? Hiszen a felesége jóformán mozdulni sem tud a gyerekektől. Ő nem dolgozhat.
— Ezerkilencszázötven forintot keresek, 1320 forint családi pótlékot kapunk. A vízen kívül mindent a boltban veszünk.
– Mikor vett magának ruhát?
— Három éve, nyárra, egy munkába járó öltönyt. Van még legénykoromból való, meg a vasútról is. Most a mosonmagyaróvári paradicsom-feldolgozónál vagyok, előtte a vasúton dolgoztam. Eljöttem, mert keveset fizettek, és állandóan vidékre jártunk.
– És a feleségének mikor jutott?
– Talán két hete. A gyerekeknek egy hónapja vásárolt be. Mindegyik kapott mackót, a nagylány cipőt is. A fél családi pótlékot a boltban hagytam — válaszol a feleség.
– Mennyi kenyér, cukor fogy?
– Változó. Néha 2-3 kilót is megesznek naponta, van úgy, hogy csak a felét. Cukor viszont sok kell. Másnaponként egy kiló. Teába, tejeskávéba…
– Szórakozásuk?
– Ennyi gyerek mellett? – tárja szét a kezét az asszony.
– Szeretek olvasni, néha meghallgatom a rádiót. Üss már közéjük, apu, megbolondítanak, olyan lármát csapnak! Megszeppennek az apróságok. A két legkisebb az apjához simul. Az a térdére ülteti őket, aztán csak ennyit mond:
– Tél van, locs-pocs. ilyenkor nem mehetnek ki. Valahol csak kell játszaniuk.
– Látom, alig bír a gyerekekkel…
— Néha muszáj az embernek rendőrnek lenni.
– Csodálom magát, asszonyom, hogy képes beosztani az alig 3000 forintos jövedelmüket.
– Nem élünk fényesen, láthatja. De a legszükségesebbre mindig kerül. Kölcsönt nem kérünk, mert visszafizetni kétszeresen nehéz. Öt év múlva, alighanem, több gondunk lesz, amikor mind iskolába jár.
– Most hányan iskolások?
– A három legnagyobb. Jancsi nem dicsekedhet a bizonyítványával, alig hármas. Anikó viszont jeles rendű, Imre átlaga 4,3.
– Jut ideje arra, hogy megnézze a leckéjüket, kikérdezze őket?
— Csak a Jancsira kell figyelni. Az apja foglalkozik vele.
– Van-e valami kívánságuk?
– Szeretnénk végre magunk lenni, saját lakásban. Feleségem nagyapja fogadott be bennünket, míg valahol fészket nem rakunk – mondja Szakály János.
– Mit kértél karácsonyra? – kérdezem Piroskától.
– Babát…
– Én autót! – jelentkezik az egyik fiú.
– Már megvettem mindegyiknek az ajándékot – mondja csöndben az anya. – Csak a Lacikáét nem tudom hova tegyem. Beviszem majd a kórházba. Szegénykém, úgy hiányzik, és nem jöhet haza…
A cikket illusztráló nyitó képen a máriakálnoki falumúzeum.
