Az újságíró archívumából – „vizslálkodás” a Tűzföldön

Nem mindennapi előzményei vannak az 1979 legelején megjelent egyik írásomnak, melynek címe „A Beagle-csatorna-vita – Tűzföldi forró napok”. Arató Gábor kollégám, a többi között a dél-amerikai térség kiváló szakértője influenza miatt hetekre kiesett a munkából, ám a nemzetközi események nem voltak rá tekintettel. Így jutott nekem a feladat, hogy az addigi érdeklődési körömtől nagyon távoli világrészben történtekről írjak. A Tűzföldön (a nyitó kép forrása: https://blogpatagonia.australis.com) kialakult, meglehetősen tüzes eseményekről. Bevallom, sem a spanyol, sem a portugál nyelv „nem barátom”, legföljebb a négyesztendei latintanulásom, valamint a csak megkezdett olasz- és egy kicsit bővebb franciastúdiumom segíthetett volna a bennfentesnek mutatkozó spanyol sajtó tanulmányozásában. Így aztán nekiláttam az El País és persze a szerkesztőségi könyvtárban rendelkezésre állt többi újság böngészésének, hogy az akkoriban szerfölött alapos, igazi hírügynökségként működött Magyar Távirati Iroda háttéranyagai segítségével is végül egy vizsla kíváncsiságával átrágjam magam a Beagle-csatorna körüli zűrös eseményeken. Íme, ez jelent meg a Magyar Hírlap 1979. január 20-i számában:   

«A Szentszék nevében közvetítő Antonia Samoré bíboros – mint II. János Pál pápa legutóbbi, a Vatikán nemzetközi szerepével foglalkozó nyilatkozatából is kiderült – nem könnyű feladatot oldott meg a minap Dél-Amerikában. Sikerült rávennie Argentína és Chile képviselőit, hogy a tűzföldi Beagle-csatorna (övezet) hovatartozásáról (ki tudja, hányadszor) kiújult ellentéteket békés úton rendezzék az érdekeltek. Még tavaly, november 3-án a Buenos Aires-i El Clarin (Harsona) című lapban Osiris Villegas tábornok, külügyminiszteri tanácsadó ezt írta: „Most már nem maradt más alternatíva, mint a Chilével folytatandó háború.” Argentína és Chile egyaránt flottaegységeket és csapatokat vont össze Tűzföld térségében. A zord éghajlatú szigetvilágban fölforrósodtak az indulatok.

A Magellán-szorostól jó kétszáz kilométerrel délre fekvő térség azért fontos Argentínának és Chilének is, mert birtoklása kizárólagos és meglehetősen rövid természetes vízi úthoz juttatná az Atlanti-, illetve az Atlanti-óceán felé egyik vagy másik országot. Hadászatilag is fontos tehát, hogy a másfél száz esztendővel ezelőtt a brit Robert Fitzroy kapitány által fölfedezett és hajójáról Beagle-nek (Vizslának) elnevezett csatorna atlanti bejáratánál levő három szigetet bármelyikük is felségterületének mondhassa. A szigetek közül Picton a „legnépesebb”: öt család lakja; Nueván két, Lennoxon egy farmerfamília él. Mind a nyolc család egyébként chileinek vallja magát és juhtenyésztéssel foglalkozik.

Mozgalmas évszázad vonult át a Beagle-csatornaövezet fölött. Chile és Argentína 1881-ben szerződésben rögzítette saját befolyási övezetének határát a kontinens legdélibb csücskén. Miután azonban 1971-ben kiderült, hogy a térségben gazdag, tenger alatti kőolaj-lelőhelyek rejtőznek, föllobbantak a szenvedélyek; Allende chilei és Lanusse argentin elnök a brit koronát kérte föl döntőbíróul.

A hat esztendővel később kimondott „ítélet” szerint a három sziget Chilét illeti. Tavaly január 25-én az argentin kormány a még érvényben levő szerződésre, valamint „történelmi és földrajzi igazságtalanságokra” való hivatkozással semmisnek nyilvánította a brit döntést, és két hét múltán sajátjának mondta ki Lennox, Nueva és Picton szigetét, sőt, a többit is – egészen a Hoorn-fokig. Erre Chile tüntető módon kinevezte a szigetek élére az „alcalde de mar”-t, azaz a tengeri polgármestert.

Videla tábornok-elnök és Pinochet diktátor találkozója után még jobban elmérgesedett a két dél-amerikai ország viszonya. Argentína visszahívta chilei nagykövetét, az országban sorra tartották a polgári védelmi gyakorlatokat, elsötétítési próbákat a chilei határhoz közeli térségben. (A határvonal egyébként – Bolíviától a Beagle-csatornáig – mintegy 5000 kilométer.) Waldheim ENSZ-főtitkár aggodalmát fejezte, ki a térség békéjének veszélyeztetése miatt, és óva intette az érdekelteket a katonai eszkalációtól.

Nem az első eset Latin-Amerikában, hogy országok hajba kapnak egymással vélt vagy valódi sérelmeik miatt; a dél-amerikai kontinensen jóformán állandó a valamiért „haragszom rád”, amely legtöbbször a konkrétan ki nem jelölt határvonalak, nem utolsósorban a második csendes-óceáni, vagy salétrom háború (1879–83) öröksége. Ugyanakkor a szóban forgó országok belpolitikai, gazdasági, társadalmi gondjairól is nem egyszer úgy próbálták és próbálják a kormányok elterelni a közvélemény figyelmét, hogy a Beagle-csatornáéhoz hasonló ügyekkel fölkorbácsolják a tömegek nemzeti érzéseit.

Argentína is, Chile is esztendők óta súlyos gazdasági bajokkal küszködik: igen nagy mértékű az infláció, a munkanélküliség, amely természetesen a nép elégedetlenségében nyilvánul meg. A burzsoázia előveszi tehát a bevált receptet, magasra emeli a nacionalizmus és a sovinizmus foszladozó zászlaját, amely alá azonnal ezrek sorakoznak – elsősorban a fegyveres erők szélsőjobboldali beállítottságú tagjai. Chilében Pinochet fasiszta diktátor kénytelen szembenézni jó ideje már a saját hatalmi szervezetében is egyre erősödő kritikával. A szomszédban, Argentínában a haderőnemek vetélkedésének és áskálódásának lehetünk tanúi – elsősorban a haditengerészet és a szárazföldi hadsereg vezetőinek viadala éleződött ki. A haladó erők politikai, szakszervezeti és egyházi körök – mindkét országban fölemelték szavukat a háborús hisztériakeltés ellen. A Chilei és az Argentin Kommunista Párt főtitkára közös nyilatkozatban ítélte el azokat a soviniszta csoportokkat, amelyek a konfliktus egyetlen megoldásának – a békés tárgyalások elvetésével – a háborút tekintik.”

A Tűzföld-vidék állandóan növekvő gazdasági jelentősége nem csupán fölélesztője volt a határvitának, hanem első számú akadálya is a robbanékony állapot megszüntetésének. Legújabban a műholdas felderítések megerősítették: igen nagy kőolaj-, földgáz- és érctartalékok rejtőznek a Tűzföldet ostromló tengerek alatt. A chilei junta nyolcmillió hektáros koncessziót adott az amerikai Atlantic Richfield Co.-nak; az argentinok „segítőtársai” a föltárásban elsősorban brit és nyugatnémet cégek, akik a hazai YPF kőolajtársaság megbízásából keresik a fekete arany bő forrásait.

Miután Dél-Afrika és néhány dél-amerikai állam vezetői hajlandóságot mutatnak a „dél-atlanti paktum”, a „SATO” összekovácsolására, a Tűzföld és a környező tengerek, természetes vízi utak stratégiai értéke is megnőtt. A Hoorn-fok körüli vízi utak vezetnek az Antarktiszra és jó egy évtized múlva, 1991-ben lejár az a szerződés, amely a déli Sarkvidék egy részét fölosztotta Nagy-Britannia, Argentína és Chile között…

Bolívia és Peru is érdekelt lehet Argentína és Chile vitájában: a salétromháború következtében Bolívia elvesztette csendes-óceáni tartományát, Peru pedig egész sor, salétromban gazdag területét. Az argentin kormány – számítva a két ország régről datálódott Chile-ellenességére – megpróbált szövetségeseket toborozni Limában és La Pazban: a legmagasabb szintű látogatásokra is sor került. Az Egyesült Államok; sem tétlenkedett: békéltetőként próbált föllépni Chile és Argentína között, hogy így is növelhesse pozícióit a dél-atlanti térségben. Valószínűleg ez a nyomás bírta jobb belátásra Argentínát és Chilét, amikor közvetítőül inkább a Vatikán megbízottját fogadta el.»