A nemesi családban született Witold Marian Gombrowicz (1904–69) lengyel író (képünkön) neve nem ismeretlen a hazai közönség előtt. A varsói egyetemen jogot hallgatott, Párizsban pedig filozófiai és közgazdasági tanulmányokat folytatott. Első elbeszéléskötete 1933-ban jelent meg. 1939-ben részt vett egy Argentínába szervezett hajóúton, így a háború kitörése Buenos Airesben érte, ahol évtizedekig élt, főleg irodalmi munkásságának szentelte életét. Ösztöndíjjal 1963-ban Nyugat-Berlinbe ment, onnan Franciaországba, a halál is ott érte. Drámáit a rendszerváltás előtti Lengyelországban játszották ugyan, de mert naplója nem jelenhetett meg, regényei kiadására 1989-ig várni kellett.
Gombrowicz – ahogy a Világirodalmi Lexikon írja –, a lengyel irodalom groteszk irányzatát képviselte, megteremtve a „lengyel antiregény” és a „lengyel antidráma” műfaját, amelyben a groteszk torzítás és a nyelvi paródia eszközeivel hadakozik a látszatimádat és az üres frázisok ellen. Filozófiája az egzisztencializmussal rokon. Drámai művei az ún. „tragi-groteszk” előfutárai. Az 1938-ban kiadott „Yvonne burgundi hercegnő” leginkább Alfred Jarry: Übü királyával rokonítható. Az 1939 után keletkezett „Esküvő” a szerző szerint „a forma drámája”. Legérettebb műve az 1966-i „Operett”, amely az író szerint az operett monumentális idiotizmusát, blődségét egyesíti az emberiség patetikus drámájával. Ez a darabja 1978 óta van jelen a magyar színpadokon. A Vígszínház mutatta be, játszotta az R. S. 9 Színház, a debreceni Csokonai Színház, a kaposvári Csiky Gergely Színház, a Bárka és mások is.
A történet maga akár egy valódi operetté is lehetne. Himaláj herceg (Incze József m.v.) és felesége (Bánsági Ildikó) kastélyukba várják a híres divatdiktátor Fior mestert (Trill Zsolt) hogy alkossa újjá a női és férfi sziluetteket Az előkelően üresfejű és modoros arisztokrata társaságot olyan figurák alkotják, mint Charme gróf (Szatory Dávid) és Firulet báró (Farkas Dénes), akik mindenben, de legfőképpen hódításaik számában igyekeznek egymást letromfolni. Itt vannak olyan jelképes figurák is, mint a kiüresedett vallási szólamokat ismételgető Plébános (Varga József), a nem tudni milyen Elnök (Bakos-Kiss Gábor), a Márkíz (Szűcs Nelli), a modoros-merev Tábornok (Mészáros Tibor m.v.), és az állandó hányingerével küszködő Professzor (Schnell Ádám). Jelen van Hufnágel gróf (Fehér Tibor), aki anarchisztikus szocialista nézeteivel agitál és igyekszik forradalmat szítani a fényes estélyen, Władisław (Horváth Lajos Ottó) aki egyfelől kábítószeres injekciókkal igyekszik formában tartani urát, Charme grófot, másfelől nem tudni mi okból, kutyaként pórázon vezet egy csirkefogót (Mátyássy Bence).
Vannak ezen kívül mindenféle szolgák, szolgálólányok, lakájok, táncosok stb. Charme gróf felfigyel egy egyszerű polgárleányra, Albertinkára (Hasenfrantz-Szegvári Júlia e.h.), akivel úgy akar megismerkedni, hogy a már említett csirkefogójával megpróbál ellopatni valamit a lánytól, hogy aztán „hősiesen közbelépve” megmentse őt, és már meg is van a kapcsolat a hódításhoz. Albertinka meg is jelenik a szüleivel (Reviczky Gábor és Szabados Zsuzsa m.v.), majd elszenderül, a csirkefogó ellopja a nyakékét, a gróf közbelép, majd nem érti, hogy a szokásos csábító ajándékok – ruha, ékszer – ez esetben miért nem hatnak? A lány az álmában melle környékén érzett érintés hatására ugyanis nem öltözni, inkább vetkőzni szeretne, a szabad meztelenségre vágyik, arról álmodozik. Közben a történelem összezilálja, felborogatja a társadalmi értékrendeket, az erőszak önmagát falja fel, arisztokratáinkból deklasszált elemek lesznek, s a végén mindenki ruháit levetve a koporsójából kikelt mezítelen Albertinkával együtt elkezd vágyakozni a megtisztultabb, erőszakmentes élet után. Íme az Operett.
Csakhogy Gombrowicz úgy alkot „operettet”, hogy az egyben az operett műfajának paródiája, kigúnyolása, parafrázisa is legyen, vagyis antioperett. „Senki sem hinné, mennyi erőfeszítést emésztett fel e badarság drámai felépítése. Elrejteni bizonyos szenvedélyt, bizonyos, drámát, bizonyos pátoszt az operettben, nem bolygatva meg annak ostobaságát…” – írja a szerző a műve keletkezéséről. Furcsa ezt egy olyan országban látni, hallani, olvasni, amely mindmáig a hazai K. und K.-operetteken ringatózik elandalodva, amelyből kirángatni szinte lehetetlen, ráadásul ez a mű legalább annyira lengyel, mint általános érvényű, és mi, bár évszázadok óta szeretjük a lengyeleket, de a történelmükről mégsem tudunk annyit, mint kéne. Ezért megfejthetetlen érzésem szerint számunkra bizonyos értelemben Stanisław Wyspanski Menyegzőjének minden mélysége is, amely ugyancsak egy táncos forgatag körül csoportosul, ahogy az Operettnek is vannak rétegei, utalásai, amelyek a lengyelséghez szólnak elsősorban. Ezért amellett, hogy jó, amiért a mi Nemzeti Színházunk lengyel darabot tűz műsorára, még jobb, hogy egy igazán autentikus lengyel rendezőre bízza annak színpadra állítását.
A mezítelenség (a nem pornografikus művekben) rendszerint jelképi: a kiszolgáltatottság, a bűntelenség, a tiszta ártatlanság jelképe. Albertinka nem akar elvegyülni ebben a számára osztályidegen, szennyes álarcosbálban, amely a kastélyban és a történelemben kavarog körülötte, és azzal, hogy erről álmodik, majd sírjából pőrén kikelve szinte megdicsőül, egyben metaforikus példát mutat: szabaduljunk meg mi is történelmi-ideológiai kacatjainktól, hogy megtisztuljunk!
A darab nézőjének ez valószínűleg egyértelmű, de itt nem rejthetem véka alá az előadás óriási hibáját, mégpedig azt, hogy a szövege nagyrészt akusztikailag érthetetlen! Bizony! Függetlenül attól, hogy a rendező nem magyarul értő, tehát nem jön át neki, hogy a magyar néző mit fog fel és mit nem az elhangzott szövegből, megengedhetetlen, hogy az elhangzott mondatok jó háromnegyedét ne értsem, ha szól a zene. Ennek egyszerre több oka lehet. Gombrowicz filozofikus költői mondatait francia szövegekkel és dadaista hablatyolásokkal, meg szürrealista nonszensz játékokkal, fordulatokkal is keveri. Ha minden szót kristálytisztán hallanánk, akkor sem volna könnyű megérteni a textust, de így egyre kétségbeesettebben próbálom megfejteni, amit hallok a nézőtér 7. sorában! Pedig Gombrowiczon túl Pályi András és Eörsi István magyar fordítása is megérne ennyit. (Megengedem, lehetséges, hogy a nézőtér más pontjáról, pl. a karzatról talán jobb lehetett az akusztika, de ott sem jó, csak kevésbé rossz.) Kevés résztől eltekintve a zene végig szól, és a maga szempontjából bizonyára kellő hangerővel, dinamikával. De hiába van a színészeken mikroport (parányi mikrofon), ha az arányokat a hangtechnikus rosszul állítja be a potméteren és ekvalizátoron, akkor a szöveg elvész. Lehet, hogy a zenekart kell visszafogni, vagy feltelepíteni a színpadi hátsó traktusba, ahogy a harmadik felvonásban történik. Aztán, valamiféle rosszul értelmezett arisztokrata sztereotípia miatt a színészek egy része végig raccsol, mórikál, eltúlozva fuvolázik a hangjával, ráadásul a színművészeti tanulmányok során egyre kevesebb hangsúlyt kap a tiszta színpadi beszéd, érthető ének, ezért tisztelet a kivételnek, de ez is az érthetőség rovására megy. Szerencsére néhány nagyon fontos, szép mondat azért így is átjött, de azért ez nem olyan darab, aminek a szövegét a nézők lassan már betéve tudják. A Nemzeti Színház nem a kiváló akusztikájáról ismert, nem tudom, hogy a bemutató után mennyire lehet ezen még csiszolni, javítani, de nagyon kéne egy akusztikai revízió, különben bukás a vége!
(A színház nézőterének nyári átalakításakor két, egyenként hatszemélyes új páholyt alakítottak ki, amely nézői szavazatok alapján eztán Bessenyei Fernec és Sinkovits Imre nevét viseli. Talán „megérne egy misét” a keverő hangstúdiót is lehozni a fejreflektorok magasságából a nézőtéri szint jobban ellenőrizhető közelségébe, ahogy ez pl. egy valamirevaló rock-koncerten is szokás!)
Ha már szóba került a zene, érdekes módon Gombrowicz nem érezte szükségét annak, hogy drámájához saját, eredeti zene is kerüljön. Ő nem zenére írt szöveget, inkább mindenféle korbeli operett-keringők és más dallamok hozzáadását képzelte, tehát az egyes rendezések más-más zenével adják elő az Operettet. A látott előadáshoz a Nemzeti Színházban a lengyel Piotr Salaber zeneszerző, karmester és zongorista írt igen figyelemre méltó muzsikát. A felhangzó dallamok és harmóniák Beethoventől Kurt Weillig idéznek fel különféle hangulatokat, vidám és édesbús szláv keringőkkel, vagy éppenséggel elvontabb kortárs zenei intonációk ízeivel vegyítve. A zenéket Bíró Péter, Báthori Lóránt és a szerző Piotr Salaber vezényletével hol a zenekari árokból, hol a színpad hátteréből halljuk a nagyszerűen teljesítő Óbudai Danubius Zenekar előadásában.
Sajnos nem ismerem eléggé Gombrowicz Operettjét ahhoz, hogy megítéljem az előadás dramaturgiai változtatásait (dramaturg: Verebes Ernő), de meglátásom szerint nem ártott volna főleg az első felvonást kissé meghúzni és megpörgetni. Nem értem, hogy a második felvonás csúcsjelenetében miért kellett ugyanazt a kifutói tourt négyszer is végigjáratni? Ez az a jelenet, amelyben Jézus Krisztustól Conchita Wurstig mindenféle történelmi „idolok” vonulnak végig a kifutón, és amely talán a leginkább elgondolkodtatóan fejez ki valamit az elmúlt száz valahány év összetettségéből, a nácizmustól, szocializmustól, Marilyn Monroe-stól, pápástól, mindenestől. Ez jelzi, hogy dramaturgiailag mégis csak volt itt „hozzányúlás”, aktualizálás.
Bubień színpadán valóban szürrealista világ kavarog, nem egyszerűen valamiféle arisztokrata „istenek alkonya” zajlik. Már a kezdő képtől érezzük, hogy itt minden el van emelve a valóságtól, amit számomra leghitelesebben a mozgások fantasztikus koreográfiája fejez ki. (Koreográfus: Katona Gábor) A díszletek kevésbé, a jelmezek annál inkább erősítik az egész világ groteszk voltát. (Díszlet- és jelmeztervező: Anita Magda Bojarska.) Az elnyomott, megvetett „proletár” réteg csúszómászó Lakáj kiszolgáltatottsága, a „lumpenproletár” Csirkefogók embertelen rángatása pórázon, előrevetíti, hogy az agitátori hang hol és miért talál nyitott fülekre. A történelem ideológiai torzulásai kevésbé jelennek meg konkrétan, de jelképeik által, mint pl. a maszkabál varjútánca, értjük ezeket is. Nagyon érdekes az a fejlődésvonal, ahogyan Fior mester a magabiztos divatdiktátorból egyre elbizonytalanodottabb, ám tisztábban látó elmagányosodó figurává fejlődik. A néző kezdetben azt hiszi, hogy öltözködési divatokat várnak tőle, ő pedig a történelmi-ideológiai divatok változását nem tudja sem kialakítani, sem prognosztizálni. Olyan agresszív divat-sziluettek jönnek, amikre senki sem számíthatott, amelyek mindent és mindenkit csak elpusztítani tudnak, s ő szegény, a végén már csak igazságos bírói ítéletet várna a történelemtől, miközben a félig Joker-arcra maszkírozott, két egymással vetélkedő úri pojáca még mindig alig képes felfogni, hogy a világ kifordult sarkaiból.
Ami a színészi játékot illeti, a rendező itt is nagyon jól kidolgozott koncepcióval vezeti végig a művészeket az elképzelésein, melyeket ők maradéktalanul teljesítenek is, függetlenül, hogy régi nagy alakjai a szakmának, vagy csak kezdő egyetemi hallgatók. A hallhatósági-érthetőségi problémáktól eltekintve, melyekről már szóltam, általában az ensemble-élmény jellemzi az előadást, így az egyéni teljesítmények kevésbé válnak ki az egészből. Ezzel együtt is Trill Zsolt, Incze József, Bánsági Ildikó, Szatory Dávid, Reviczky Gábor, Szabados Zsuzsa és Schnell Ádám játékának voltak számomra kiemelkedően maradandó, egyéni pillanatai, mozzanatai.
A Nemzeti Színház Operett-előadását nem merném mindenkinek ajánlani, de azoknak, akik nem riadnak el az avantgárd színházi élményektől, feltétlenül szeretném felhívni rá a figyelmét! Kíváncsian várom azt a fogadtatást, ami az előadást a továbbiakban itthon és külföldön kíséri, hiszen a közeli jövőben, szeptember 11-én, október 5-én és 17-én játsszák itthon, október 25-én pedig lengyel turné keretében, Radom városban lesz látható.
A bemutatóhoz kapcsolódva pénteken nyílt meg a „Királyok a cselédlépcsőn / Gombrowicz – groteszk a színházban” című fotókiállítás a darab korábbi külföldi előadásaihoz kapcsolódóan, szombaton pedig ugyanezen címmel Gombrowicz-konferenciát tartott a Nemzeti Színház.
