Azok a kilencvenes évek – Horn Gyula 80: ecsetvonások egy portréhoz

A korszak hiteles tanúja és alakítója vall ebben a könyvben politikáról, emberekről, saját töprengéseiről, küzdelmeiről, amelyeket a Magyar Szocialista Pártban, a magyar parlamentben és a nemzetközi színtéren folytatott. Könyvének mottója lehetne: „Így láttam én”. Horn Gyula ügyel arra, hogy csak azokról az eseményekről írjon, melyekben személyesen részt vett, az évtized azon szereplőiről nyilatkozzék, akikkel közvetlenül kapcsolatba került.

A könyvben vezérfonalként húzódik végig, hogy a földrész országai együvé tartoznak. A tevékenységéért számos nemzetközi díjjal kitüntetett magyar exminiszterelnöknek szilárd meggyőződése: „Olyan Európát, olyan világot kell teremtenünk, ahol nemcsak megszületni és meghalni lehet, hanem élni is érdemes. Ha ezt az esélyt elmulasztjuk, soha nem bocsáthatjuk meg magunknak, és nem lesz, aki megbocsáthat nekünk.”


Magyarként írt világtörténelmet – ecsetvonások egy portréhoz



Kocsis Tamás „Sub rosa – avagy megíratlan megírandók” című, nyomdafestéket nem látott újságírói magánarchívumából több részletet már megismerhettek az Infovilág olvasói – és csak ők. Az alábbi sorok immár 77. évében járó  szerzője több, mint fél évszázadot töltött aktívan az újságíró pályán. Sokakkal találkozott világszerte. Köztük volt Horn Gyula is, aki – súlyos betegen – holnap éri meg 80. születésnapját. 


HORN GYULA (1932. július 5- ), ha ismertségről van szó, igazán nem panaszkodhat. A rendszerváltozást követően regnáló kormányfők közül – 1994–98-ban töltötte be (Orbán Viktortól kölcsönzött bon mot-val) az „ország első közhivatalnokának” tisztét. Legfeljebb éppen fideszes utódáról terjedt/terjed – különösképpen manapság, második kormányzásának idején – szóban, képben és írásban annyi valóságos és hamis történet, mint róla. Így csak néhány ecsetvonással járulok hozzá Horn portréjához, azzal az előnnyel, hogy egyike vagyok azoknak, akik a legrégebben kezdhették gyűjtögetni róla az ismereteket, amelyekről jó ideig még csak nem is sejthettem, hogy valamikor hírértékűek lehetnek.


1967 nyarán úgy kezdtem tudósítói pályafutásomat a Magyar Távirati Iroda megbízásából Belgrádban, hogy azonnal ketten keserítették meg – ma hozzáteszem és elismerem, hogy a szó jó értelmében – az életemet: Marjai József nagykövet (későbbi gazdasági ügyekben „atyaúristen” miniszterelnök-helyettes) mellett Horn Gyula volt az, akkor ifjan, és követségi titkári rangban. Ahogyan a főnöke, ő is már érkezésem napját alkalmasnak találta arra, hogy kipróbálja a tűrőképességemet: abban a pillanatban, amint első ízben – és éhesen, fáradtan az éjszakai Budapest–Belgrád közti zötyögő vonatozás után – kiléptem Marjai irodájából, Horn elkapott és becipelt a saját szobájába.

„Dolgozni jöttél vagy a lábadat lógatni?” – szögezte nekem az első kérdést. Nyomban elkönyvelhettem azt az azóta is érvényes tapasztalatomat, hogy Horn Gyulának nem tartozik a legjellemzőbb tulajdonságai közé a szívélyesség és a türelem. Az sem vígasztal, hogy ezt azóta nagyon sokan megerősítették. Mint ahogyan azt is, hogy munkaőrült volt, s ha valamit fontosnak tartott, még annál is rosszabb; olyankor talán észre sem vette, mennyire nincs tekintettel a másik, mások éppen időszerű teherbíró-képességére.
 
Még nem töltöttem el 24 órát Jugoszláviában, amikor már a fejembe gyömöszölt százféle adatot és tényt abból a (később kiderült) több ezerből, amit a fejében tárolt, hogy „legalább az alapvetően fontos dolgokat” értsem az itteni viszonyokról, s „ne baromságokkal” töltsem meg az otthoniak fejét, ”se a nyilvánosságot, se a főnökséget”. Ezalatt megtanultam tőle, hogy Jugoszláviának annyi az előnye a világban, mint amennyi a hátránya. Íme a horni megfogalmazás: “Ez egy a Nyugattól keletre, a Kelettől Nyugatra fekvő gebines ország, amely úgy egyesíti a szocializmust és a kapitalizmust, hogy sohasem tudod, jó vagy rossz jön-e ki belőle”.

Jugoszlávia vált például a világ egyetlen országává, amelynek a saját határain belül voltak a gyarmatai, s nem valami másik földrészen. A gazdag Szlovénia és a viszonylag jómódú Horvátország ugyanis egyazon államközösséghez tartozott, mint a tisztesen szegény, de a főhatalmat erőből és népességszámából hagyományosan gyakorló Szerbia, s a hamisítatlan balkáni mélységekkel birkózó Bosznia, Montenegró és Macedónia. Furcsa módon azonban a gazdagabbak és erősebbek nem azt érezték, hogy nekik jó, hanem azt, hogy velük tartatja el Tito a szegényeket, a többiek pedig természetesen irigyelték azokat, akiket volt miért.
           
Furcsa világ volt? Az, méghozzá fennállásának utolsó pillanatáig, sőt talán azt követően igazán… 
    
Vagy: az önigazgatás például a nálunk sok tekintetben még ma is (!) szokásos államcentrikusság helyett azok kezébe tette – elvileg mindenképpen, a gyakorlatban is többé, mint kevésbé – a kormányzást, akik egy közösség lakói, vagy valamilyen intézmény munkatársai voltak. Ez szült az egyes ember számára is felfogható tulajdonérzést (elvileg), versenyt, árut és sokféle árat (valójában), viszont oly mértékben csökkentette az állam beavatkozási lehetőségeit a gazdaságban, hogy a gyakorlatban a belgrádi jobb kéz (a központi kormányzat) többnyire nem tudta, mit csinál a zágrábi bal (pedig akkor még csak egy tagköztársaság kormányától van szó a sok közül, a helyi szervek ezreiről nem is szólva). Így totális lett az összevisszaság iparban, mezőgazdaságban, mindenütt. Az önigazgató vállalatot valóban csak ott érezték magukénak az emberek, ahol rendben mentek a dolgok, de senki sem törődött semmivel, ha nem ment jól a cég: az igazgató olyankor – ha voltak kapcsolatai, s rendszerint voltak – átment önigazgatni, vagyis „kinevezett tulajdonosnak” egy másik vállalathoz, hogy rossz esetben azt is tönkretegye, a többiek viszont maradtak a mocsárban, vagy éppen munka nélkül. 

„Vegyél benzint mindig a horvát INA-kutaknál és ne a szerb Jugopetrolnál, az előbbi olcsóbb, mert a zágrábiak megtiltották az alkalmazottaiknak, hogy borravalót fogadjanak el, viszont le kell mosniuk a szélvédőt. S a kutasok ezt meg is tartják, mert ha nem, kirúgják őket, és a legközelebbi munkahelyet valahol „Nyugatnémetben” találják. Ez a verseny” – foglalta Horn közgazdasági és politikai egységbe a hétköznapi helyzetet. Az általa ott és akkor levont elvi következtetés mindebből logikusan következett.

„Jugoszlávia is azt bizonyítja, hogy a fél megoldás nem megoldás – okított Horn 1967-ben. De azonnal hozzáteszem: ebből ma sem az jut az eszembe, hogy valami olyat gondolt és mondott vagy nem mondott, amiből logikusan kellett következnie annak, amit 1989–90-ben és utána is tett, amíg csak képes volt rá. De az akkori „illetékesek” ilyen és ehhez hasonló „eretnekségei” tudatában indították őt útnak azon a politikusi pályán, ami végül az élvonalba emelte.

Később, a hetvenes évek első felében kétemeletnyi távolságra dolgoztunk egymástól a Duna pesti partján, s ezek az évek is közös munkákkal jártak. Ma már tudom (annakidején persze fogalmam sem volt róla), hogy Horn egyike lett ott és akkor azoknak a keveseknek, akiknek erősíteniük kellett a bizalmat Nyugaton, s főként a szociáldemokraták körében Kádár János és politikája iránt. Annyit tanúsíthatok, hogy az akkor elénk ömlesztett szövegtervezetekben kedvvel igazította át például az „SZKP vezető szerepét”  a “Szovjetunió megkülönböztetett felelősségére”; javította „szükségszerű nemzetközi kötelezettségekre” és – el ne felejtsem – például „európaiságra” az „internacionalizmust”; vagy éppen “marxi gondolatokra” az oly gyakran emlegetett „marxizmust”.

Hornnak jutott a feladat, hogy 1976-ban közölje velem, megkaphatok egy tekintélyes diplomata-megbízást, éppen Belgrádban. Elhárítottam és közöltem: vissza szeretnék menni a külföldi tudósítói pályára. Bólintott, de egyetlen megjegyzést sem fűzött a döntésemhez sem ott, sem később. Ma ezt – önkényesen ugyan – úgy értékelem, hogy helyeselte, amit határoztam, de mert hivatalosan nem tehette, ezt úgy kellett megértenem, hogy magában tartotta, amit gondolt.

A világsajtót megjárt pillanatfelvétel: Horn Gyula (jobbra) magyar és Alois Mock osztrák külügyminiszter vasfüggönyt bont.Munkaügyben találkoztunk 1989. szeptember 10-én Kovács László akkori külügyi államtitkár szobájában. Én kértem a beszélgetést, mert másnap Berlinbe kellett utaznom, az NDK Külügyminisztériumának meghívására, a Képes 7 című heti magazin főszerkesztőjeként, Pesten pedig közben javában állt a nemzetközi bál az NDK-menekültekkel, akik nem voltak hajlandók hazatérni. Öt perccel az érkezésem után belépett Kovács irodájába Horn, aki akkor – ezt azóta megtanulta az egész világ – Magyarország külügyminisztere volt. Azonnal a lényegre tért. – Persze, hogy nem véletlenül jöttem be, de Kovács Laci nem közölheti veled, amit mondok. Tulajdonképpen én sem tehetném, de tudnod kell, mire számíthatsz, amikorra holnap Berlinbe érsz: kiengedtük az osztrák határon át az NDK-sokat. Figyelmeztetlek, ezt a titkot, most még tízen sem tudják az országban. Ha kifecseged, Ferihegyen csukatlak le – mondta.
 
Egy pillanatig sem kételkedtem, hogy meg is tette volna.

Így volt teljes és hamisítatlan Horn Gyula. Aki – tetszik vagy nem ezeknek, azoknak – egyike lett a keveseknek, aki korunkban magyarként valóban világtörténelmet írt 1989-ben, történetesen a határnyitásban betöltött szerepével is. Nem csak személyes tragédiája, hogy élete végén egy pesti kórház lakója – a rendszerváltozást követő korszak „döblingi betegeként”…

Az olvasó szíves figyelmébe ajánljuk az Infovilág cikkei közül:

Az újságíró archívumából – a vasfüggönybontás előtt, közben és után

Magyarország remek politikai teljesítményt nyújtott 1989-ben

 

HORN GYULA: AZOK A KILENCVENES ÉVEK…

Részletek a könyvből

1.

Nagy tisztelője vagyok II. János Pál pápának. Előszeretettel olvastam enciklikáit, mert azokban sok, az európai baloldalt is foglalkoztató kérdésben foglalt állást. Különösen tetszett szenvedélyes kiállása a szegények, az elesettek mellett, valamint az, hogy hangsúlyozottan felhívta a figyelmet a piacgazdaság törvényeinek átgondolt kezelésére. Számomra nagy élmény volt, amikor 1990 januárjában személyesen is találkozhattam vele. A pápa akkor mint külügyminisztert fogadott, és közvetlensége, bölcsessége mélyen megragadott. Ezen s az ezt követő találkozókon arra törekedtem, hogy egy-egy fontos ügyben megszerezzem egyetértő támogatását.

A vatikáni palota gyönyörű termei, amelyek nagy művészek felejthetetlen alkotásait őrzik, megilletődöttséget keltenek a látogatóban. Ezt csak fokozza a Szentszék munkatársainak figyelmessége, az egész fogadtatás kitűnő szervezettsége. A bejárattól Őszentsége előszobájáig mind rangosabb főpapok adják kézről kézre a vendéget.

A pápa minden alkalommal meleg kézfogással üdvözölt, s közvetlenül maga elé ültetett. „Jó napot kívánok! Hogy van? Éljen és virágozzék Magyarország!” – ezekkel a szavakkal, magyarul köszöntött. Majd a tolmács segítségével olaszul folytattuk a beszélgetést.

Röviden tájékoztattam a magyarországi katolikus egyházzal fenntartott viszonyról, dicsértem annak magatartását. Néhány szóval jellemeztem kormányom erőfeszítéseit. Soha nem mulasztottam el felvetni, hogy a szomszédos országokban élő magyarságnak milyen nagy szüksége van a pápa, a Vatikán támogatására.

II. János Pál kitűnően ismeri a közép-kelet-európai viszonyokat. Ebben lengyel származása és a hazájában folytatott sokéves lelkipásztori tevékenysége mellett nagy szerepe volt annak is, hogy kiemelt figyelemmel kísérte a térség fejleményeit.

Végighallgatta szavaimat, hol bólogatva, hol mozdulatlan arccal. Majd élénken válaszolt, tömören összefoglalva a maga véleményét. Soha nem mulasztotta el hangsúlyozni a politikai erők összefogásának fontosságát.

1996 tavaszán elmondtam a pápának, hogy a magam részéről kész vagyok az ország lehetőségeivel összhangban álló, hosszú távú alapokra helyezni az állam és az egyházak viszonyát. Ehhez keresem a megfelelő megoldási kereteket.

II. János Pál üdvözölte a szándékot, s javasolta, hogy az ügyet Angelo Sodano bíborossal beszéljem meg…

 

Hazatérésemet követően magamhoz kérettem a katolikus egyház vezetőit, s a római megbeszélésnek megfelelően megállapodtam velük az egyezmény előkészítésének részleteiben. Majd összehívtam mind a négy történelmi egyház vezetőit, akik kijelentették, hogy ami jó a katolikus egyháznak, azt ők is elfogadják.

Az aláírásra a Vatikánban került sor 1997 májusában. Kormányküldöttség élén érkeztem Rómába. A díszes teremben velünk szemben Angelo Sodano bíboros oldalán ott ült a magyar püspöki kar szinte valamennyi tagja.

– Történelmi esemény ez – szólt meghatottan delegációnk egyik tagja. Valóban az volt. A pápa magánkihallgatáson fogadott és gratulált. Ekkor nevezte először Közép-Kelet-Európában modell értékűnek a megállapodást. Visszaemlékezett legutóbbi magyarországi látogatására és akkori találkozásunkra. Beszélgetésünket követően átmentünk egy tágas, díszes terembe, ahol II. János Pál gyönyörű érméket adott át. Az ajándékot egy középkori szent életéről szóló eredeti kódexszel viszonoztam. A pápa látható örömmel forgatta a kézzel írt mű lapjait.

A küldöttség tagjai sorra Őszentsége elé járultak kézfogásra és az érem átvételére. Amikor már az ötödik-hatodik emberrel fogott kezet, súgva megkérdezte: ilyen sokan vannak?

– Igen – válaszoltam én is suttogva –. Nagy egyezményhez nagy delegáció illik.

A pápa mosolygott, és megadóan nyújtotta kezét a sorban következőnek.

 

2.

Szívesen emlékszem vissza az uralkodókra. Első találkozásom az uralkodók közül János luxemburgi nagyherceggel volt. Idősebb férfiú, aki rajongott a sportért, úgy is, mint a Nemzetközi Olimpiai Bizottság legrégibb vezetőségi tagja. Nagyra becsülte a magyar sportolók teljesítményeit, de tájékozott volt mindarról, ami fontosnak bizonyult luxemburgi látogatásom során…

Beatrix holland királynővel többször is találkoztam. Amikor Hollandia uralkodója első ízben fogadott, meggyőződhettem arról, hogy jól ismeri a társadalmi problémákat, nagy érzékenységgel közelít a mindennapi élet kérdéseihez. Őszinte érdeklődést tapasztaltam részéről térségünk helyzete iránt. Magyarországi látogatása során – a tiszteletére rendezett ebéden – két órán át beszélgettünk. Amikor később hivatalos látogatást tettem hazájában, már régi ismerősként fogadott. Jól emlékezett a Budapesten mondottakra, s a beszélgetést úgy kezdte, mintha pár perccel előtte hagytuk volna abba. Biztosított arról, hogy kormányával együtt mindent megtesznek NATO- és EU-tagságunkért…

Norvégiában a királyi pár közvetlen kapcsolatban áll az állampolgárokkal, a hétköznapi élettel. A király, V. Harald nagy sportbarát, maga is neves síversenyző, minden fontosabb sporteseményen részt vett. Ebben, a rideg éghajlat ellenére csodálatos és gazdag országban hosszú éveken át a munkáspárti Gro Harlem Brundtland asszony töltötte be a miniszterelnöki tisztséget. A világszerte elismert környezetvédő, a Szocialista Internacionálé első alelnöke hosszú és sikeres kormányzást mutatott fel…

 

3.

Nagy tisztelője vagyok Gorbacsovnak. Az SZKP egykori főtitkárával még a nyolcvanas évek második felében találkoztam Moszkvában… Gorbacsov minden elődjétől különbözött. Ízig-vérig reformer volt, aki hitt a demokrácia és a szabadság eszméjében. És mindent megtett, hogy az érvényesüljön is.

Gorbacsov tettekkel igazolta, hogy nem avatkozik be a szövetséges országok belső fejlődésébe. Noha eltökélt híve volt az egypártrendszernek, egyetlen bíráló szót nem ejtett akkor, amikor a magyarországi reformerek 1989 elején – elsőként és egyedül a szocialista országok közül – párthatározatba foglalták a többpártrendszer létjogosultságát.

Azzal, hogy Gorbacsov nem avatkozott be Magyarországnak és a Varsói Szerződés többi tagállamának belső átalakulásába, a legnagyobbat tette: szabadságot adott Közép-Kelet-Európa nemzeteinek. Az viszont többé nem tőle függött, hogy a térségbeli államok vezetői miként élnek ezzel a szabadsággal. Ma már történelem, hogy akkor egyedül a magyar vezetés volt képes élni ezzel a lehetőséggel.

Gorbacsov erénye egyben a legfőbb hibája is volt. Szentül hitt abban, hogy a szovjet rendszer megreformálható, csak a nyilvánosság szabadságát kell megteremteni ehhez. Hitt abban, amit Abraham Lincoln mondott: „Ismerje meg a nép az igazságot, és szabad lesz”…

 

4.

Hívtak Németország új keleti tartományaiba is. Emlékezetes maradt számomra a Drezdában, sok száz érdeklődő előtt tartott nagy lakossági fórum. Kicsit szorongtam, mert tudtam, hogy 1992-re már elmúlt az egyesüléssel kapcsolatos lelkesedés, s az egykori NDK lakói súlyos gazdasági és főként egzisztenciális gondokkal küzdenek…

Drezdában, a nagy szavakat és frázisokat kerülve, türelemmel válaszoltam az elkeseredett, bíráló megjegyzésekre. Elmondtam személyes véleményemet: a németeknek igazságot szolgáltatott a sors. Lehetővé vált, hogy helyre tegyék mindazt, ami a második világháború következtében történt: helyreállt Németország egysége. Majd így folytattam:

– Tessék nekem megmondani, hogy a magyarságnak mikor tesz a sors igazságot? A nagyhatalmi alkuk óriási károkat okoztak a magyarságnak, a két világháborús szerepvállalásért a legkeményebben büntették az országot. Mindenki másnál súlyosabb csapások érték: elvették területének kétharmadát, elveszítette lakosságának felét. Ráadásul a Csonka-Magyarország határait úgy húzták meg, hogy élő gazdasági egységeket, vasútvonalakat, folyókat és közutakat vagdostak szét. Csoda, hogy egyáltalán talpra állt az ország.

– Tessék mondani! Rajtunk kívül a világban ki állt ki a kisebbségbe szorult magyarság jogainak biztosításáért az utódállamokban? Pedig ezt mint kötelezettséget mind a trianoni, mind a párizsi békeszerződés előírja számukra. Egyetlen példát sem tudok arra, hogy a gátlástalan jogtiprásért, az anyanyelven való oktatás és vallásgyakorlás, a nemzeti kultúra ápolása elleni valóságos merényletek miatt bárkit is felelősségre vontak volna – főként az éppen működő kormányokat nem.

– A nemzetek megbecsülését, tekintélyét, helyüket a világban, maguk a nemzetek tettei teremtik meg… A németek a második világháborút követően olyan politikai rendszert teremtettek, amelynek demokratikus voltához, európaiságához nem férhet kétség. Arról nem is szólva, hogy a világ államai közül egyedül Németország követte meg a népeket és nemzeteket a fasiszta rendszer rémtetteiért.

– Nincs oka tehát egyetlen tisztességes németnek sem a bűntudatra, röstelkedésre csak azért, mert az ország valamikor a hitleri birodalom volt. Kérem, azzal foglalkozzanak, ami előbbre viszi Németországot. Egy fejlett, demokratikus Németország nélkül Európa sem boldogulhat.

 

5.

1995. június első vasárnapjának reggelén elindultam az Egyesült Államokba, hogy eleget tegyek Bill Clinton elnök meghívásának. Sokszor jártam az USA-ban, először a párt külügyi osztályának helyettes vezetőjeként, majd külügyi államtitkárként… A hét gazdag programmal kezdődött: találkozó Henry Kissingerrel, William Perry védelmi miniszterrel, világcégek vezetőivel. Másnap a Fehér Házba voltunk hivatalosak. A nagy meleg ellenére javasoltam, hogy a közelség miatt gyalog sétáljunk át a szállodából. Az utcán rágyújtottam, kissé kárörvendezve, hogy „lám itt csak nem kifogásolhatják a dohányzást”. Alig tettünk azonban néhány lépést, amikor egy idősebb hölgy rám szólt, hogy dobjam el a cigarettát, ne rontsam a levegőt. Nem akartam vitázni vele, de amíg kerestem az erre megfelelő helyet, szépen elszívtam a cigarettát.

Bevezettek a Fehér Házba, s alig két-három perces várakozás után beléptünk a tárgyalóterembe. Clinton szívélyesen köszöntött, bemutatta Al Gore alelnököt, Warren Christopher külügyminisztert és a külpolitikai tanácsadóját, majd a két, egymás mellett álló karosszékhez tessékelt, ahol helyet foglaltunk. Érdeklődött utazásunk és Budapest felől, majd megkezdődött a hivatalos tárgyalás. A résztvevők a terem két oldalán helyezkedtek el. Clinton szólt az amerikai–magyar kapcsolatokról, elismerését fejezte ki a kormány bátor stabilizációs lépései, a szomszédsági politikánk iránt. Vadonatúj dolgok nem hangzottak el, de nem is ez volt a találkozó célja. Egy ilyen ritkán adódó alkalom az addigi magatartás és politika megerősítését szolgálta. Fontos üzenetet, biztatást jelentett a magyar–amerikai kapcsolatokban érdekeltek számára, erősítette a beruházók, az együttműködök szándékait…

A közel egyórás program befejező része mindkettőnk számára rendhagyó volt. Róna Péter – a neves, magyar születésű üzletember, a magyar–amerikai kapcsolatok építője – valahogy elintézte, hogy a Fehér Ház kertjében kiállítsák az Ikarus egyik észak-amerikai igényekre szabott városi autóbuszmodelljét. A csuklós busz alváza és karosszériája Magyarországon készült, s amerikai részegységekkel Alabama államban szerelték össze. Örömmel hallottuk, hogy az Egyesült Államok mind több városa rendel a buszokból…

A megbeszélés végén, útban a buszhoz, aláírtam a vendégkönyvet. Közben Clinton megkérdezte tőlem: tudja-e miniszterelnök úr, hogy Richard Holbrooke, az elnök külügyi különmegbízottja magyar lányt vett feleségül?

– Persze, tudom – válaszoltam.

– Nos, és mit szól hozzá ? – kérdezte.

– Azt, hogy neki miért legyen jobb, mint nekünk, magyar férfiaknak? – feleltem.

Clinton nagyot nevetett, s közben a buszhoz sétáltunk, ahol Rónáék ismertették a tudnivalókat, mire az elnök kifejezte elismerését… Bizonyos, hogy autóbuszt még nem fotóztak és filmeztek olyan hévvel, mint ezt…

 

Amerikai utam során összesen tizenkét előadást tartottam, egyedül Washingtonban négyet. Mindenütt zsúfolt terem fogadott. Rövid bevezető után azonnal a lényegre tértünk. Szerteágazó, de zömmel gazdasági természetű volt a hallgatók érdeklődése.

A program összeállítása során magam kértem, hogy legyen mód szerkesztőségek meglátogatására is. Olyan neves lapokat kerestünk fel, mint a Washington Post, a Wall Street Journal, a New York Times és a Los Angeles Times. Az újságírók és a rovatvezető szerkesztők sok kérdést tettek fel, s ezek alapján is írtak Magyarországról. Meggyőződhettem arról is, hogy ezek a nagy tekintélyű orgánumok csak többszöri ellenőrzés után, a hír valódiságát bizonyítva közölnek közéleti emberekről személyes jellegű írásokat. Erre készteti őket az, hogy a törvények nemcsak a sajtó szabadságát, hanem a közélet szereplőit is védik.

Programunk Washingtonban a képviselőház meglátogatásával vált teljessé. A Capitoliumban először Newt Gingrich elnökkel találkoztam. A politikus akkor óriási hírnévnek és érdeklődésnek örvendett, a republikánusok vezérének, fénylő csillagának számított, pártja 1996-os elnökjelöltjeként könyvelték el. A tagbaszakadt, erőteljes és öblös hangú férfiú mosolyogva, harsányan üdvözölt. Mindjárt az elején kijelentette: „Tekintettel arra, hogy Magyarországnak évszázados hagyományai vannak a szabadságért és a demokráciáért folytatott küzdelemben, tragikus tévedés lenne, ha nem találnánk meg a módját, hogy a lehető leghamarabb a NATO tagjává váljék.” Az elnök mindezt megismételte az újságíróknak is.

Elmondtam, hogy sokat olvastam róla a magyar és a nemzetközi sajtóban. Úgy hírlik, sikerült teljesítenie azt a megválasztásakor tett ígéretét, hogy a Kongresszus az irányítása alatt a „száz nap = száz törvény” teljesítményt fogja felmutatni. Hazai tapasztalataimra hivatkozva érdeklődtem, hogy ez miként sikerült neki. Elbeszéléséből persze kiderült, hogy egy-egy nyúlfarknyi törvénymódosítást is a száz közé sorolt, de tény: sokkal ésszerűbben dolgoznak, mint nálunk…

 

New York-i programom a következőképp alakult: találkozás az ott élő magyarokkal, előadások, konzultációk gazdasági-pénzügyi vezetőkkel, megbeszélések különböző szervezetek vezetőivel. Akkor ismerkedtem meg George Patakival, New York állam kormányzójával. A magyar származású, de nyelvünket nem beszélő népszerű politikus, ahol csak tudott, segített a magyar–amerikai kapcsolatokban. A segítés volt a mottója annak a találkozónak is, amelyet az ottani magyarokkal tartottunk a főkonzulátus épületében.

A több száz fős hallgatóság előtt hangsúlyoztam az esélyek, a lehetőségek kihasználásának fontosságát, a nemzeti összefogás jelentőségét. Nagy volt az érdeklődés, csak úgy záporoztak a kérdések. A hangulatot jól jellemzi az egyik résztvevő nyilatkozata: „Ellenszenvvel érkeztünk, és tárgyilagos jóindulattal távozunk.” Itt is bebizonyosodott, hogy otthoni szélsőséges politikusaink csak néhány embert képesek befolyásolni.

 

A következő állomás a csaknem tízmillió lakosú Michigan állam központja, Detroit, az autóipar fellegvára volt… Megtekintettük a világ legnagyobb autógyárának, a General Motorsnak néhány részlegét, köztük a tervezőintézetet is. Detroitot egyébként régi szálak fűzik Magyarországhoz, hiszen Henry Ford, az autógyártó óriás alapítója 1907-ben a makói származású Galamb Józsefet bízta meg a legendás T-modell tervezési munkáinak irányításával…

Találkozhattunk magyar származású kutatókkal, mérnökökkel és tudósokkal. Közöttük Pavlics Ferenc járműtervezővel is, aki a holdautót megalkotó műszaki gárda vezetője volt. A Lunar Rovert az Apollo–15 asztronautái, David Scott és James Irwin használták először 1981 júliusában.

 

6.

A Külügyi Bizottság elnökeként látogattam Izraelbe 1992 márciusában. Jichák Rabin kormányfő volt az egyik tárgyalópartnerem. Valóban érdemi párbeszédet folytattunk mindarról, ami a közel-keleti békefolyamat kérdéseit illette. A miniszterelnök jól ismerte a közép-kelet-európai fejleményeket is. Rabin azt kérte, hogy a magyarok is vessék latba az arab országokkal meglévő kapcsolataikat a béke megteremtése érdekében. Élénken foglalkoztatták őt a jugoszláviai válság rendezésének, a balkáni megnyugvásért tett erőfeszítéseknek a tapasztalatai. Szóba került közöttünk a magyarországi antiszemitizmus is. Neki is elmondtam, majd a nyilvánosság előtt is arra intettem, hogy ne túlozzák el ezeket a jelenségeket. Harcolni kell az antiszemitizmus ellen, de a helyükön kell kezelni megnyilvánulásait. Kijelentettem azt is, hogy a magyar kormánytól távol áll az antiszemitizmus.

Nem először jártam Izraelben, persze nem azért, mint a szélsőjobb állította, hogy „megkapjam az utasításokat a zsidó államtól”. Még külügyminiszterként írtam alá a több évtizeden át szüneteltetett magyar–izraeli diplomáciai kapcsolatok helyreállításáról szóló egyezményt Budapesten. Akkor kollégám, Aron budapesti útjának előkészítése teljes inkognitóban történt. A miniszterelnökön kívül csak a legszűkebb környezetem tudott a dologról. Az 1989 őszén aláírt egyezményről az újságírók is csak akkor szereztek tudomást, amikor izraeli kollégámmal bevonultunk a díszterembe az aláírási ceremóniára.

1990 elején a VSZ-tagállamok első külügyminisztere voltam, aki hivatalosan Izraelbe látogatott. Akkor ismerkedtem meg Benjamin Netanjahu külügyi vezetővel. Ő a közel-keleti helyzet kiemelkedő szakértőjének bizonyult. Mély benyomást tett rám Hájim Herzog államfő, akitől beható tájékoztatást kaptam a cionizmus eredetéről és céljairól. Jichák Samír miniszterelnök megnyerő szívélyességgel szólt Magyarországról, az izraeli magyarság helytállásáról új hazájában.

Kérdések özönét zúdítottam izraeli partnereimre. Meg akartam ismerni az izraeli állam egész történetét, az arabokkal vívott háborúk eseményeit. Lenyűgöző volt, hogy nem találkoztam olyan izraelivel, aki ne köntörfalazás nélkül, teljes őszinteséggel mondta volna el a véleményét. Nem kímélték a saját politikusaikat sem, legyenek azok kormánypártiak vagy ellenzékiek.

 

7.

Bajorországban 1993 októberében – harminc napon át – európai kulturális rendezvénysorozatot tartottak, amelynek központi gondolata a földrész országainak együvé tartozása, s fővédnöke Jacques Delors, az Európai Közösség Bizottságának elnöke volt. Harmincegy ország szimfonikus zenekarát hívták meg, továbbá az érintett országok egy-egy kiemelkedő személyisége vállalta, hogy országának hangversenye előtt megfogalmazza kéréseit Európához – és Európáért.

Magyarországot október 8-án este a budapesti szimfonikusok képviselték, neves karmesterek vezénylésével. A beszéd megtartására engem kértek fel… Hat év elteltével talán megbocsátható, ha idézek belőle. Egy politikusnak ritkán van alkalma arra, hogy a napi feladatok csikorgó, leegyszerűsödött hivatali nyelvezetétől elszakadjon. Íme a beszéd:

 

„Bizonyára vannak más világok is a világegyetemben. Vannak talán bolygók, ahol létezik értelmes élet. Lehet, hogy ott nem a szén, hanem a szilícium az élet építőköveinek az alapanyaga. Nem tudhatjuk. Bizonyosra vehető azonban, hogy ismerik a zene, a muzsikálás örömét. Alkalmasint igaza lesz Spielbergnek is: ha távoli galaktikákból egyszer vendégek jönnek a Föld nevű bolygóra, talán megkísérlik, hogy a Kodály-módszert elsajátítva – kézjelekkel előadott pentaton hangsorral – közöljék, békével érkeztek.

A politikus alázattal hajtja meg a fejét. Mert előfordult – a sors különös kegyelméből –, hogy valamelyikünk még történelmet is formálhatott, s egy félmondat erejéig akár a történelemkönyvekbe is bejuthat. Aki azonban az emberiség közös nyelvén, a zene nyelvén szól, a történelemnél maradandóbbat alkot. Véres, viharos időkben, amikor lövik egymást a Balkánon, mészárolják egymást Indiában vagy bárhol másutt, a zene figyelmeztet: ember vagy, ugyanannak a Földnek ugyanolyan lakója vagy.

Nekünk, európaiaknak, nagy a felelősségünk a világ sorsáért. Földrészünkről két világégés lobbant lángra, s megtapasztalhattuk, milyen ára van, ha a hatalmi érdekeknek fegyverekkel szereznek érvényt.

Fordulóponthoz érkeztünk: immár képesek vagyunk teljesen és gyorsan elpusztítani földrészünket, sőt akár egész bolygónkat. De most már nem lesznek győztesek és vesztesek. Csak béke lehet. Nem a temetők békéje, hanem az alkotás, a szeretet békéje.

Olyan Európát, olyan világot kell teremtenünk, ahol nemcsak megszületni és meghalni lehet, hanem élni is érdemes. Ha ezt az esélyt elmulasztjuk, soha nem bocsáthatjuk meg magunknak, és nem lesz, aki megbocsáthat nekünk…

Európa népei csak együtt, egymás gondjaiban osztozva boldogulhatnak. A jólétből kizárt nemzetek is csak egy ideig fognak csendben szenvedni. Közösen kell munkálkodnunk Európa felemelkedésén, mert sajnos nemcsak a fejlődést, de a visszafejlődést sem lehet megállítani. Európa minden nemzetének sorsa azon múlik, hogy miként viszonyul a többi nemzethez, és azok miként viszonyulnak hozzá.

Szörnyű dolog, hogy a zene ürügyén a pusztításról beszélünk. De nagyszerű dolog, hogy a zene éppen egymás megértésében segít. Mi, magyarok jólesően érezzük, hogy a zenével is adtunk valamit Európának, a világnak. És ha Liszt Ferenc egyik zongoraversenye felcsendül,  ha az európai mondavilág »Kékszakállú hercege«, vagy a magyar ihletésű »Fából faragott  királyfi« megjelenik Bartók színpadán, ha Kodály Zoltán »Psalmus Hungaricusa« vagy akár  újabb zeneirodalmunkból a »Bűn és bűnhődés«, a »Hamlet« vagy az első királyunkról szóló rockopera bűvöli el a közönséget, tudjuk: ránk nem mint hódítókra, agresszorokra,  bajkeverőkre, hanem mint az Európa-kórus egyik szólamára gondolnak. Szívesen jönnek hozzánk a vokális és a hangszeres zene művelői, mert még a Himnuszunk is csak Isten áldását és engesztelődését kéri a magyarokra, nem sért más népeket.

És ha magyar előadó ér el sikereket külföldön, ha magyar zenét játszik egy muzsikus, jólesően érezzük, hogy a népek családjában nem vagyunk egyedül.

Ha az ember egyedül marad, elhagyja magát, menthetetlenül elpusztul. Kívánom, hogy Európa népei soha ne hagyják el magukat.”