„Zwischen den Jahren”, azaz az évek között – miként errefelé a karácsonytól Újévig terjedő négy-öt napot nevezik. Ez az átmeneti nyugalmi idő nemcsak az ünnepekkel kapcsolatos fáradalmak utáni pihegésre alkalmas. Ilyenkor az ember hajlamos felidézni az elmúlt év eseményeit és elmereng azon, vajon mit hoz a következő. (A Berliner Morgenpost nosztalgia-felvétele a berlini Staatsoper előcsarnokáról…Amikor még szabadon nyüzsgött a közönség, pezsgőspohárral a kézben…)
A „Deutschlandradio” egyik tegnapi tárcájának szerzője, Maria Ossowski is ezt tette, amikor megosztotta a hallgatókkal gondolatait a kultúráról –corona-időkben. Nyilván nem verseny, sőt: egyenesen nemtelen verseny lenne azért küzdeni, hogy ki vagy melyik szakterület szenvedett nagyobb veszteséget ebben a véget érni képtelen járványhelyzetben: az idegenforgalom-e vagy a kultúra-e.
Feltűnt, hogy a fészbúkon naponta hirdetik, ráadásul – nyilván nem csak én – kétnaponként kapok email-t a Berlini Filharmonikusoktól, hogy még van jegy az újévi koncert mindhárom előadásra az összes árkategóriában (29-én és 30-án 68–200 €, 31-én délután 120–290 €-ért). Ez azért is meglepő, mert a jólszituált, művelt (és valljuk meg, kicsit sznob) zenekedvelő nagyérdemű, valamint a gazdasági, kulturális és polit-prominencia körében oly népszerű eseményre általában már hónapokkal előbb elkelnek a jegyek. Szilveszteri, újévi ajánlatával ugyanígy bombáz a Deutsche Oper, a Staatsoper, a RIAS Kammerchor Berlin és egyéb jeles zenekarok, kórusok – és sorolhatnám még. Ez egyrészt nekem, a közönségnek nagyszerű, másrészt biztos jele annak, hogy valami komoly baj van.
A szűnni nem akaró pandémia két éve alatt a kényelem lassacskán korrumpált bennünket. Hisz’ minek jegyet venni, felöltözni, negatív tesztet beszerezni, elkocsikázni (vagy tömegközlekedni), bebocsátásért hosszasan sorban állni, ellenőrzéseket elviselni, végül egész idő alatt az utált maszkot hordani, ha ugyanezt lehet otthon, papucsban is a képernyő előtt.
A rendezvényszervezők nem győzik eleget hangsúlyozni, hogy ez nem ugyanaz: a streaming, a podcast, a spotify és egyéb, legújabb kori műszaki vívmányok nem helyettesítik a személyes élményt, a pezsgőt a szünetben, a szociális kapcsolattartás lehetőségét, a látni és láttatni magunkat élményével.
A végeredményt tekintve az okok és sorrendjük – mindegy. A lényeg: számokkal bizonyítható, hogy a válság legnagyobb kárvallottja az a mintegy 260 ezer vállalkozás és kb. 1,8 millió „kreatív”, akiknek megélhetését a világot jelentő deszkák lennének hivatva biztosítani – a színpadon vagy a színfalak mögött, a zenekari árokban vagy a telefon mellett – akár énekes, táncos, színész, színpadtervező, rendező vagy kellékes az érintett.
Mindez annak ellenére, hogy történelmileg egyedülálló módon és Európában legmagasabb összeggel, kétezermillió euróval támogatta a német állam eddig ezt a szférát.
Az új német kormány egyik célja a pártok koalíciós szerződése szerint, hogy felvegyék az alaptörtvénybe a kultúra fontosságát és állami támogatását. Hogy ez idejében érkezik-e még, és ha igen, akkor mennyire tesz majd jó szolgálatot az ügynek, az a jövő zenéje.
Addig is egészséges és reményeinket megvalósító új esztendőt kívánok mindenkinek!