Ha az ördögök cipőbe bújnak, nem látszik a patájuk. Élhetnek köztünk, beszélgethetnek velünk, angyalszárnyat növeszthetnek, még szentté is avathatjuk őket. Az ördögök lehetnek rendezők, igazgatók, politikusok, attól ördögök, hogy másnak mondják magukat.
A diktátor demokrataként, a tolvaj tisztakezűként, a hazug igazmondóként, a látszat valóságként tetszeleghet. Röntgengép még a kórházban sincs, a lelet bemondásra készül, és ha a közpénzt nevezhetjük magánadománynak, akkor a pokol is lehet paradicsom.
Egy ország csinál úgy, mintha csodálkoznék. EGykoron a szomszédokról, az ismerősökről csak annyi derülhetett ki, hogy besúgott, hogy feljelentett. Most már az is, hogy erőszakoskodott, visszaélt a hatalmával, és miközben a saját jogait bővítette, másokét elvette. Egy ország most azt játssza, hogy megtévesztették. Rajongók, szurkolók, hívek magyarázzák korábbi döntésüket, hűségesküjüket. Becsapottnak tartják magukat, és megsértődnek, ha zsigerből lehülyézik őket.
Az okos ország büszke polgárai összezavarodtak. Mások leleplezése saját csalhatatlanságuk végítélete is lehet. A dominólapok dőlnek, ma a kiskirályok: rendezők, igazgatók a megbélyegzettek, holnap következhetnek az uralkodók. Az idő még nem vádol, látszatra mindent megért. Azt is, ha marad a régi, a megszokott. Amikor ördög tömi a zsebünket, a kezünket, a fejünket, akkor még a mennyország kapuját is elkerüljük. Jó nekünk itt, a kerítésen belül.
Ismerősökkel vagyunk összezárva: saját előítéleteinkkel, félelmeinkkel, tévedéseinkkel. Magunkkal.