Lótnak nincs helye Szodomában

Történet a Teremtés könyvéből. Talán – legalábbis, ami első felét illeti – a legismertebbek egyike. És egy másik, amelyik ráfelel, napjainkat idézi. A két történet valójában egy, mert időtlen, mert kérdései, helyzetei régtől fogva és ma is léteznek. Az Örkény Színház Térey János költői drámáját Kovalik Balázs rendezésében mutatta be. (Képek: Horváth Judit )

Mózes első könyve írja le, amint Ábrahám és unokaöccse, Lót együtt indult az Ígéret Földjére. Volt saját jószáguk és vagyonuk, ám a föld mindkettőt nem tudta eltartani, pásztoraik összevesztek, és akkor Ábrahám az mondta, ne legyen viszály a rokonok között, váljanak el egymástól. Ábrahám Mamré tölgyesében, Hebrónban élt, oltárt emelt az Úrnak. Lót a Jordán bővizű környékét választotta, Szodomában telepedett le, ám az ott élők romlottak és vétkesek voltak az Úr előtt. Lót mégis igyekezett elfogadtatni magát, gazdagságát tovább gyarapította. Eddig a kiindulás, Térey János Lót – Szodomában kövérebb a fű című darabjának ószövetségi háttere.

Gálffi László, Kerekes Éva, Dóra Béla, Patkós Márton.

Ami ezután következik, az a különleges költőiséggel, nagyon tisztán, pontosan és egyértelműen, drámai erővel szóló színpadi alkotás, amely úgy írja újra a már Szodomában élő Lót sorsának históriáját, úgy teszi föl egykorvolt és ma is élő kérdéseit, hogy kétség sem lehet, hősének szövevényes helyzete, ellentmondásos énje, bonyolult családi és társadalmi kapcsolatrendszere, a társadalomban elfoglalt helye és szerepe, jelenvalósága emelte az írói érdeklődés középpontjába. Térey drámájában nem időszerűsítette a bibliai történetet. Időszerű művet írt. Mert az idegeneket kitaszító, kirekesztő, bűnös városba érkezett, magát és szeretteit elfogadtatni vágyó idegen, aki egyszerre igyekszik megfelelni szűkebb és tágabb környezetének meg az isteni parancsolatnak, a bibliai Lót, kortársunk. Mit jelent igaz embernek lenni, milyen idegenként, befogadottként élni befogadásra képtelen, idegengyűlölő világban, meddig terjed a pénz, a jólét önfeledt hatalma, meddig kell és lehet a törvénynek engedelmeskedni, lehet-e mindenkinek megfelelni, hol kezdődik a morális válság, hol ér véget a fejet hajtó lojalitás? Ezek Térey János – fájdalmas ezt leírni – utolsó drámájának (végső szövegén a rendezőn kívül dramaturgként Ari-Nagy Barbara, irodalmi konzultánsként Nádasdy Ádám tapintatos hozzáértéssel dolgozott) kérdései.

Domborodó, dús aranybárányok az aranyfalon, fénylő arany konzervdobozokból magasodó térelválasztó, amely a színpadi játék igénye szerint mozdul, fordul, kering, hullámzik – egyszerre jelzi Lót múltját és jelenét. Az életét jelenti, a „márkát”, amelyet megteremtett, amelynek biztonságában, úgy hiszi, van helye a pénz uralta Szodomában. Antal Csaba sokatmondó, élő díszlete pontos jelkép. Ebben a szimbolikus keretben boldog Lót, csicsergő, a tévéstúdióban szívesen locsogó, pózoló, elegáns úriasszony felesége és két, itteni jóléthez szokott, elkényeztetett lánya. És ide érkeznek az angyalok, a két idegen, akiknek azt kell kideríteniük tényleg van-e négy igaz ember Szodomában. Vagy legalább egy? Mert valójában csak Lót az, aki hajlandó házába invitálni a két „jöttmentet”, felesége sem érti, miért teszi, hiszen ebben a városban tilos az idegenek befogadása. Szállást és ételt adni nekik? Hogyan? Miért? De Lót az Úr akaratára hivatkozik, érti a „vendégjogot”, még tudja az isteni törvényt, és meg akar felelni neki a felbőszült tömeg ellenére is. 

Lót az angyalokkal Dóra Béla, Gálffi László, Patkós Márton, a háttérben Zsótér Sándor.

Kovalik Balázs tisztán, pontosan és értőn vitte színpadra a drámát. Képileg és szellemileg egyaránt erőteljes a rendezése, amelyben egyszerre jelenik meg a bibliai história és a jelen valósága. Tud könnyed lenni, miközben nem nélkülözi a groteszk komikus elemeket, máskor riasztóan nyers, rideg. Tökéletesek a kontrasztjai, ahogy megmutatja a „bearanyozott világban” élő család, a fehér pulóveres angyalok, a minduntalan feltűnő, sokáig szótlan Mikaél, a feszülő öltönyös, öntelt vőlegény meg a Fekete Gyula cimbalomra szerzett zenéjével kísért négytagú kórus megszemélyesítette hisztérikus városlakók különbözőségeit.

Mély, igaz és őszinte Gálffi László Lót alakítása. Azt az embert mutatja meg, aki hiszi, meg kell felelnie mindenkinek, környezetének, családjának és az isteni akaratnak is. Dolgoznia kell, meg kell teremtenie a jólétet, de ha az Úr úgy kívánja, indulnia kell. Újabb ismeretlenbe, ahol majd, talán, megint, még egyszer megfelelhet, megteremthet valamit, habár igazán otthonra eddig sosem lelt. Gálffi tömören, egyszerűen, szikáran, megrendítően éli Lót szerepét.

Búcsú a várostól: Stork Natasa, Kerekes Éva, Kókai Tünde, Dóra Béla, Patkós Márton, az előtérben Gálffi László.

Kerekes Éva nagyszerűen karikírozott, sok színnel megrajzolt Lótnéja épp az ellenkezője férjének, ő csak a fényt, a pompát látja a világból, nem is akar mást, nincsenek erkölcsi kérdései, menni sem akar, nem érti, miért is kellene útra kelni, őt hívja, vonzza vissza a város. Csoda, hogy visszanéz?  Stork Natasa és Kókai Tünde játssza a szülői akaratnak minduntalan ellentmondó, lázadó lányokat.  Méltó színpadi társuk Borsi-Balogh Máté magabiztos, arrogáns vőlegénye.

Dóra Béla és Patkós Márton látható és láthatatlan lényét könnyedén, finoman váltogatva játssza a két angyal, Gábriel és Ráfael szerepét. Zsótér Sándor Mikaélként néma, csak figyelő jelenlétében éppoly intenzív, mint megrendítő megszólalásában.

Szodomának pusztulnia kell, de a szótlanul, megadóan tűrő Lót sem hiheti többé, hogy igaz ember. Majd megszületnek a tudta nélkül, de mégis bűnben fogantak. Más nemzetségek lesznek, új nemzedékek jönnek. Az vajon jobb lesz?