Igencsak elfoglalt ember az idén hetvenéves egykori pénzügyminiszter, közgazdász, a Közép-európai Egyetem tanára. Keddtől péntekig Bécsben tartózkodik, a hétvége a családé. Csak ritkán ér rá. László Ágnes újságírónak sikerült rábeszélnie, hogy február első hétfőjén látogasson el a Sajtóházba, ahová egyébként Bokros Lajos – mint mondta – máskor is szívesen eljön.
A mostani alkalmat megelőzően – még tavaly – beszélt újságírók előtt, amikor könyvének (Szocializmus: egy eszme tragédiája) bemutatóját tartották. A mostani apropót pedig egy nagy visszhangot keltő Bokros-cikk adta, amely az Élet és Irodalom karácsonyi számában jelent meg.
Tanulmányában a szerző az oligarchikus önkényuralom jellemzőit veszi górcső alá – Arisztotelész korától napjainkig. Mint a Magyar Újságírók Országos Szövetségének székházában tartott rendezvényen is hangsúlyozta: az egykori szocialista országok társadalmának „táptalaja” kedvezett az „oligarchásodásnak”. A legtipikusabb példa erre Oroszország, ahol a nemzeti vagyon kétharmada (főként a termőföld, a nyersanyagok és az energiahordozók) 25-30 család kezébe került. De hogyan? Úgy, hogy hatalmának megtartásához Jelcinnek pénzre volt szüksége, ezért az állam az említett javakat annak idején a frissen alakult kereskedelmi bankoknál elzálogosította. Miután a hitelt Jelcinék nem tudták visszafizetni, a vagyon a bankok, illetve az azokat privatizáló magánszemélyek (a majdani oligarchák) ölébe hullt. Utóbbiak azonban nem érték be kizárólag a vagyonnal, hanem politikai befolyást is igyekeztek szerezni, s ha ez sikerrel járt (s miért ne járt volna?), akkor a megszilárdított politikai hatalmat föl lehetett használni a vagyon védelmére és további gyarapítására.
A Jelcin nyomdokába lépett Putyin nem tett egyebet, mint hogy lecserélte a számára kellemetlenné vált oligarchákat a saját embereire, akik az ő vagyonához is „hozzátettek”, cserébe elkerülhették azok sorsát, akik börtönben, vagy külföldi száműzetésben végezték. A vagyon és a politikai hatalom összefonódásával tehát stabil, oligarchikus uralmat alapoztak meg („a némelyeknek példát mutató” – a szerk. megj.) Oroszországban.
Bokros Lajos szinte „törvényszerűnek” látja, hogy a rendszerváltozás után az egykori csatlósállamokban is bekövetkezett a hasonló oligarchásodás, hiszen ezekben az országokban – ahogyan nálunk is – nem érvényesültek a piaci verseny szabályai, az elhibázott állami szabályozás torz („szocialista”) gazdasági viszonyokkal párosult. 1989 után a felkészületlen politikai osztály engedett a kísértésnek: sokan (tisztelet a kivételnek) arra használták föl befolyásukat, hogy beépüljenek az oligarchiába.
László Ágnes azt kérdezte az előadótól, hogy milyen ellenerőket lehetne szembeállítani ezzel a folyamattal? Bokros Lajos válasza kevés derűlátására adott okot. Mint kifejtette, a hazai oligarchikus önkényuralom sikeresen alkalmazta a megosztás és a kirekesztés eszközeit. A választási rendszer átalakításával, manipulálásával, a média bekebelezésével, a társadalom és az állam „foglyul ejtésével” elérték, hogy Orbánék uralma nem dönthető meg „fülkeforradalommal”.
Érdemes azonban a mai Lengyelországra odafigyelni, ahol hatalmas erőfeszítéséket tesznek a jogállami normák helyreállítására, miközben furcsa módon ennek első számú ellendrukkere maga az államfő. De a lengyeleknek (beleértve hatalmas katolikus tömegeket is) legalább sikerült összefogniuk, és a demokratikus ellenzék megtalálta a közös nevezőt.
Hazánk esetében mindig is meghatározó szerepet játszottak a nemzetközi feltételek, a külső tényezők. Így volt ez 1848-ban, 1956-ban és 1989-ben is. Reménykedésre ad okot, hogy az oligarchikus önkényuralom csak akkor teljesedhetne ki, ha Magyarország hátat fordítana a NATO-nak és az Európai Uniónak. Bármennyire vonakodó szövetségesek is vagyunk e szervezetekben, az alapvető játékszabályokat be kell tartanunk. Figyelmeztető jel, fegyelmező tényező lehet, hogy döntő pillanatokban Orbán Viktortól azok is elfordulnak (az olasz Giorgia Meloni vagy a szlovák Robert Fico), akikre korábban számíthatott a kormányfő.
Az Európai Unió lassan változik, nagyon lassan „kapcsol”. Tizenkét évig tartott – mondta Bokros Lajos –, amíg rájöttek, hogy Orbán Viktor esetében kígyót melengettek a keblükön. A kilépés lebegtetése, a „huxit” pedig csupán blöff. „Megéri” belülről bomlasztani az uniót, kellemetlenkedni, vétóval fenyegetőzni, mert akkor a világsajtó címlapjain lehet szerepelni. De igazából azért éri meg az uniós tagság, mert onnan jön a PÉNZ. Ami persze nem jár automatikusan, hanem bizonyos feltételek teljesülése esetén folyósítható. És most már egyre nyilvánvalóbb, hogy a feltételeket teljesíteni kell.
Kár reménykedni abban, hogy az uniós választásokat követően ez majd alapvetően megváltozik.